HARMINCKETTEDIK FEJEZET
A búvárok

A grófnő rögtön kiköltözött a palotájából. A temetést sem várta be.

Menekült a rémtett színhelyéről. Hazasietett magyarországi birtokára, s ott elzárkózott a kastélyába a világ elől.

Nem kellett tartani a látogatóktól. Egy ilyen gyászban nincsenek részvevők.

A világ előtt mindig a halottnak van igaza. Az van elítélve, aki őt megmenthette volna, de elmulasztá.

Arra az egyre volt gondja, mielőtt Bécsből elfutott, hogy a jogtanácsosának átadja azt a szerencsétlen félmilliót, amit éppen kölcsön felvett, hogy elégítse ki belőle azokat, akiknek Oszkár tartozik. Ha az nem találna elég lenni, tudassa vele, hogy utána pótolhassa.

S aztán ott maradt ősei kastélyában rettenetes egyedül. Örökké ébren és örökké álmokat látva. Közel a megtébolyodáshoz.

Mikor azokon a nagy visszhangzó termeken végigment, úgy tetszett, mintha ők jönnének reá szembe: az a szép ifjú dalia, s a hozzá illő ifjú hajadon. Milyen boldoggá tehette volna őket. Amit annak ígért a férfi, azt meg is tartotta volna, egész más jellem fejlődött volna ki nála a nemes kedélyű nő befolyása alatt. Hibáit magas erényekkel cserélte volna ki. Sokszor adott már szárnyakat a nő a férfinak.

És most mind a ketten halva. Az egyik jobban meghalva, mint a másik. És mind a kettőnek ő az oka. Az ő hiúsága, szenvedélye. Sokszor úgy tetszik neki, mintha a lépteiket hallaná ropogni a park porondos útján. – Nem! Őzek futnak végig az úton.

Majd azt hallja, hogy kacagva kiáltoznak künn a kastély előtti pázsiton. Hangjaikra ismer. Odafut az ablakhoz. Nem azok! A várnagy gyermekei játszanak lawn teniszt.

Hintót hall végiggördülni a kastély aranyozott vasrácsa előtt. Talán ők érkeznek vissza? Nem! Tovább gördül az, itt nem áll meg senki.

Egyedül étkezik; napvilágnál, lámpafénynél. Ha ugyan étkezésnek lehet nevezni, amikor valaki az ételeket végigbámulja. Csak nappal mer lefeküdni, éjjel virraszt.

Felhívatja magához a várnagy kisleányát, s azzal meséltet magának.

A kasznárjától azt kérdezi, hogy nem készülnek-e még a szürethez? Az hüledezve rebegi, hogy még csak most kezd virágzani a szőlő. – Azt hitte, hogy már három hónapja, hogy Bécsből eljött; pedig még csak három hete.

Egy nap aztán az a meglepetés éri, hogy a kastélya kapuját feltárják, s három szép paripát vezetnek be az udvarra, csíkos zubbonyú lovászok.

A grófnő éppen kinn ül az erkélyen.

– Mit akarnak ezekkel a lovakkal? – kérdi az istállómestertől. Az alázatosan feleli.

– Hát kérem alássan: a fiskális úr hozta Bécsből.

– Az én jogtanácsosom?

– Igenis, a bécsi advokát úr.

– De hogyan „hozta?”

– A vasúton, kérem alássan.

– Hát itt van?

– Igenis, kérem alássan. Odaszállt a tiszttartó úrhoz.

– Hát mért nem jelentik be?

– Azt méltóztatott parancsolni a várnagynak, hogy senkit se jelentsenek be.

– De az ügyvéd kivétel. Azzal dolgom van. Küldjenek érte sietve.

Azalatt szemlére vette a lovakat. Jól ismerte őket. Ezek voltak Oszkár kedvencei. Azok is ráismertek arra a hölgyre, aki nekik cukrot szokott adogatni a tenyeréből. Köztük volt a My Dream is. Kevély fejhordozású állat, táguló orrlyukakkal, fényes granátvillogású szemekkel. Az egész tekintete mutatta, hogy mennyivel előkelőbb lénynek tartja magát ennél a két lábon bicegő fajzatnál. A kötőféket tartó lovász egész figyelmét igénybe vette, hogy egyet ne harapjon rajta, vagy lábával fel ne köszöntse.

– Hejh! Te gyilkos – monda neki a grófnő, mikor odament hozzá, s a nyakát megveregette.

A My Dream valamit mondott rá: a maga nyelvén, ami azt tehette, hogy „te is az!”

(Ugye te se tudod tűrni a korbácsütést?)

Eközben megérkezett a bécsi ügyvéd. Másodmagával jött. A kísérője egy zsandár volt, teljes fegyverzetben.

– Ön csendőr kíséretében jön hozzám? – kérdé elbámulva a grófnő.

Az ügyvéd inte a fegyveres vitéznek, hogy maradjon künn, s aztán felvezetve a grófnőt a veranda lépcsőin, halkan mondá neki

– Kíséretet kellett hoznom magammal: ilyen nagy összeg pénzzel nem merek egyedül járni.

– Nagy összeg pénzzel?

– Igen. Az egész félmilliót hozom. És még azon fölül is. Ami az elhunyt gróf ritkaságainak árveréséből begyűlt.

– Hát akiknek tartozott?

– Nem jelentkezett a kitűzött határidő alatt senki.

– Ez csodálatos.

Nem csodálatos biz az, grófnő. Az öngyilkosnak nem maradnak becsületbeli adósságai. Az a négy lat ólom mindent kifizetett. A gentleman bajtársak, akiknek vesztett fogadásokkal tartozott, mind félreugranak mellőle, nehogy a vére rájuk freccsenjen, s másnap mindenki azt mondja: „Szegény Oszkár! De kár érte! Vajon kinek tartozhatott?” A halálnak nem akad gazdája.

– Holmi apró iparos árjegyzéken kívül, ami a tárcájából fedezve lett, semmi tartozása sem volt a grófnak. Én a rámbízott összeget visszahoztam, nem akarom magamnál tartogatni. A paripákat is elhoztam magammal. A gróf halála órájában végrendeletet tett, s a grófnőt nevezte meg általános örököséül. Tehát még ő örököl férje után! Milyen irónia!

Az elmondottak után ismét fölébredt egy alvó szörnyeteg a grófnő lelkében. A gyanú, a féltés. – Hátha nem is igaz a nagy veszteség, amiért most nem jelentkezik senki? Hátha az a nemes gyopár vezet a rejtély titkára?

A sértett becsvágy legtovább élve marad az emberben. Corday Sarolta levágott feje, a hóhér arculütésére még elpirul.

– Nem hagyott semmi levelet maga után a gróf? – kérdezé az ügyvédtől, indulattól fulladozva.

– A végrendeletről szóltam.

– De egyébről?

– Meg kell mondanom az igazat. Volt egy lepecsételt levél az asztalon, de azon csak egy keresztnév volt.

– Minő keresztnév?

– A grófnőt, úgy tudom, Katharinának hívják. – Nem az volt rá írva.

– Hát mi?

(A sárkány tüzet okádott már!)

– „Amelie”-nak volt címezve. (Aztán fejére zúdult a tenger.)

– Az a leányom neve.

Az ügyvédnek gyámolítani kellett a grófnőt, hogy a lábáról le ne rogyjon. Alig tudta a lépcsőn felvezetni a szobáiba.

Ott aztán leveté magát a grófnő a kerevetre és zokogott keservesen.

„Milyen igazán szerette őt!”

Aztán lassankint magához tért, s letörlé a könnyeit.

– Hol van az a levél?

– Elébb hadd adjam át az összeget.

– A levelet kérem elébb.

Eleget tettek a szeszélyének.

Kezébe vette azt a finom vieux saxe papírra írott levelet, a koronás monogrammal lezárt borítékban, s hosszan elbámulta a ráírt betűket.

– Milyen szép betűket rajzolt, mikor halni készült. Nem nekem írt, hanem a leányomnak.

– De most, kérem, vegye át az összeget a grófnő.

– Csak vigye ön vissza, és tegye valahová letétbe. Ez az összeg ne égesse az én lelkemet többé. Tudok egy jó célt, amire fordítani lehet. Hirdettesse ön ki, hogy félmilliót kap tőlem, aki az eltűnt leányomat visszahozza.

– Hát a grófkisasszony nem ment kolostorba? – kérdé bámulva az ügyvéd.

A grófnő előkereste a szekrényéből a leánya levelét, amiben az rettenetes búcsút vesz az anyjától.

– Olvassa ön ezt.

Az ügyvéd egyeneslelkű ember volt. Nem bírta felháborodását eltitkolni.

– De hát, grófnő, most jut eszébe önnek az eltűnt leányát kerestetni?

– Eddig is nyomoztattam, de sikertelenül. Nem tagadom, rettegtem rátalálni. Irtóztam a gyalázattól. De most már nem törődöm semmivel. Találják fel akárhol, akárminő helyzetben; elbukva, eléktelenítve; csak hozzák vissza. Nem lehet annyi bűne, amennyit az én gyászfátyolom el ne takarjon. Legyen ön segítségemre!

– Jól van, grófnő. Ha ez szilárd elhatározása, akkor adok önnek egy tanácsot. Ha a leánya oda szállt le, annak a tengernek a fenekére, amivel önt megfenyegette, ott őt senki más meg nem találja, mint csupán a saját édesanyja. Akkor önnek kell a leányát felkeresni.

– Annak a tengernek a fenekén?

– Annak a sártengernek a fenekén.

…Az ügyvéd aztán elmondta az egész tervet, amit a grófnőnek követni kell.

A grófnő ráállt, hogy felölti a búvárkészüléket.

És ahhoz valóban merész elhatározás kellett, hogy valaki ezt a tervet keresztülvigye.

Miről volt szó?

Egy fiatal grófleány meggyűlöli az előkelő társaságot, s abban legfőképp a hűtlen jegyesét és vetélytársnőjét, az édesanyját.

– Bosszút akar rajtuk állni, és az egész társaságon. – Meg akarja gyalázni a családja nevét. – Nem is új találmány ez. – Egy hercegkisasszony, aki családi controversiából kávéházi énekesnővé inaugurálja magát, s a hercegi címert a harisnyájára hímezteti, ahol az egész világ láthatja.

Az ötlet bizarr, de egészen lélektani.

Meghurcolni a legfényesebb optimatesnevet^[1] a „mob”^[2], a „hanjagel”^[3] között. Összepárosítani a diadémot a frígiai süveggel. Fokhagymabűzt lehöllni az ájuldozó haute-volée^[4] arcába. Van benne valami démoni elégtételvevés.

Azonban az eltűnt leány levelében még ennél nagyobb fenyegetés is volt. Ez már nem arról a „félvilágról” beszélt, ahol a fényes „nevet” bepiszkolják, hanem ahol már semmi „nevet” sem viselnek. Ez már az „alvilág”, ami a cafée chantantok pódiumán is alul következik.

Az ilyen nagy kedélytévedésre már csak a patológia ád magyarázatot. Hanem az ád. Ha egy angyal elbukik, abból egyszerre démon lesz. Ha egy vesztaszűz leveti a fátyolát, a bajadér jön ki alóla. S ennek mind az idegszervezet az oka. Idiosyncrasia a neve. Gyakran előfordul a klinikán.

Abban tehát mind a grófnő, mind a jogtanácsosa megállapodának, hogy az eltűnt leányt egy bizonyos világ szféráján belül kell keresni. Abban a gőzkörben, mely parfümből és serzamatból, szivarfüstből és lámpagázból verődött össze.

A grófnőnek le kellett mennie Budapestre teljes inkognitóban. Nem is vasúton, hanem „gyorsparasztokkal”.

Ott kifogadott egy üresen álló szállást, ahol a házmesterné szolgálta ki.

Férfiruhát öltött, ami termetét nem árulta el. Egész deli gavallérnak nézett ki benne. A haját felbodorított fürtökben viselte. Nagyon hasonlított egy hegedűművészhez.

A budapesti főkapitányság azután adott a rendelkezésére egy ügyes és bátor detektívet, aki őt az ismeretlen alvilág labirintjában kalauzolja és megvédelmezze: ez volt „Reznek” úr.