HARMINCHARMADIK FEJEZET
Reznek úr

Reznek úr volt a fővárosi alvilág lakóinak a réme. A legügyesebb kutató rendőr.

Már egyszer találkoztunk vele. Ama hófúvásos éjszakán, amikor a ruttkai vonat elkésve érkezett meg a „losonci” pályafőhöz. Hogy akkor a jelezett grófkisasszonyt elszalasztá, az nem az ő hibája, hanem a Paczal János konstáblernek az érdeme.

A detektívnek a kezében volt a téves személyleírás, amit a kiindulási állomásról megküldtek a budapesti rendőrségnek, de az éppen nem illett rá a vonattal érkezett egyetlen fiatal fehércselédre. Azért azt mégis figyelmébe vette volna a detektív, ha véletlenül a váltóőr pártul nem fogja. Ha az a leány egyedül megy ki a pályaházból, akkor a konstábler intésére a detektív mindenütt a nyomában marad. Így azonban a kantinból visszatérő detektív, aki a napszámosokat kérdezte ki, azt a tudósítást vette az őrt álló konstáblertől, hogy „megkerült a Kapor Ádámék elveszettnek hitt szobalakó mamzellje”. S ezzel az egész szimat el lett vesztve.

S minthogy a koldusok szövetsége még erősebb és szervezettebb, mint a Szent Hermandad szolgáié, a személycserét, akik sejtették, tudták, azok sem árulták el soha. Hiszen nem volt bűnös, akit rejtegettek. A saját nyomorúságuknak enyhítője volt az a tudat, hogy ezt szívesen osztja meg velük valaki, aki, ha akarná, palotában lakhatnék, aki maga is szenved – és nem mondj a senkinek.

Jutalom eddig is volt kitűzve, ezerekbe menő az eltűnt grófleány feltalálójának, de arról csak a rendőrségi közegek tudtak, hírlapokban nem lehetett azt kikürtölni. – Képtelenség volt feltenni egy rendőrről, hogy az, ha valami gyanút talál, mely nyomra vezet, azt fel ne használja a szép díjazás reményében, kivált miután a feljelentettnek ezáltal nem kárt, de hasznot tehet. De hát azt már láttuk, hogy Paczal János nem volt rendőrnek való ember.

Reznek úr már az volt.

Hát bizony ő sem született annak. Nem is készült erre a derék pályára. A „detektívséget” nem tanítják se az egyetemen, se a politechnikumban.

Reznek úr valamikor éppen azon az úton járt, amelyen Oszkár gróf. Csakhogy ő, mikor a nagy árok keresztül állt az útjában, nem ugrott bele a nyakát kitörni, hanem szépen leszállt abba, s folytatta tovább a sétáját az árok fenekén.

Neki is voltak egykor négyesfogatai, amikkel nagy ostorpattogtatva vágtatott végig az utcán; ő is udvarolt a világszép hölgyeknek, ő alatta is futott a versenyparipa a steepleschase-n: vele is kacérkodtak a „négy dámák” a fáró-banknál, párbajairól beszélnek az arcán látható vágások rúnái. Mikor egyszer aztán kiszaladt a föld a lába alól (a föld forog!), s ő úgy maradt a világon, mint akit a hajótörés után kidobott a tenger, hát akkor nem lőtte főbe magát, hanem beállt a rendőrséghez detektívnek.

Ez a tudománya maradt meg az eddigi tanulmányainak a kurzusából.

Úri mulatságból keresztül-kasul kitanulta mindazt az életet a fővárosban, ami a vonalon alul van. Titkos játékbarlangokkal, tolvajtársaságokkal, lélekvásárlókkal, anarchistákkal, a lebujok orgiáival alapos ismeretségei voltak. És amellett a szalonok chronique scandaleusé-t is könyv nélkül tudta. A tolvaj zsargont csak olyan jól ismerte, mint a klubok repülő-szavait. Uzsorásokat, zálogüzleteket, orgazdákat fel tudott találni, s a névtelen istenasszonyoknak (névtelenségük dacára) egész természetrajzát volt képes megírni.

Miért ne vette volna hasznát ennyi szép tudománynak, mikor minden kötél elszakadt?

Minden munka tiszteletre méltó, s a detektív munkája bizony az.

S ennyi szükséges ismeret mellé még egyéb kiváló tulajdonokkal is rendelkezett Reznek úr.

Személyes bátorsága a csodával volt határos. Egyedül be mert törni olyan rejtett bűnbarlangokba, ahol a késdöfést könnyen osztogatják, s testi erejével imponált a gonosztevőknek. Győzte a spirituozumokat, soha senki le nem tudta itatni. A nőcsábítástól sem tartózkodott, ha valami titkot kellett ezáltal kicsalni. Arcát, alakját úgy el tudta változtatni, hogy a társaság, amely közé keveredett, hozzátartozónak vette; a nyelvükön is értett, s meglepően tudott utánozni minden tájkiejtést, s amellett minden előkelő európai nyelven beszélt folyékonyan.

És azonkívül azzal az adománnyal bírt, hogy akit egyszer meglátott, annak az arcára évek múlva is vissza tudott emlékezni. Tízezer nevet tartott a fejében.

Ez az úr lett kísérőül adva a leányát kereső grófnő mellé.

A hajsza egész komolyan indult meg. A grófnő idegei bámulatos módon kibírták azt a kalandozást az alvilágban.

Egy olyan világrészben, amelyről neki eddig sejtelme sem volt.

Néha talált egy olyan alakot, amely hasonlított azéhoz, akit keres. Ijedség és öröm szállta meg egyszerre az idegeit. Azt megfogta, odavonta az ölébe, letörülgette az arcáról az ámító festéket, vallatóra fogta, aztán megint egy visszás keveréke az érzéseknek váltotta fel az előbbit: ismét a bánat, hogy „ez nem az”, – és az öröm, hogy „mégsem ez az”.

Egész csapatvizsgáját tartotta a kísérteteknek. Körülvették a nevető, táncoló koboldok. Feltűnt néha a bacchikus jelenetek között egy-egy madonnaarc is. Bukott angyal. Egy ilyennek a láttára a grófnőben még jobban megerősödött az a hit, hogy az ő leánya is ebben a világban lehet.

Egyszer aztán azt mondta neki a kísérő detektív.

– Grófnő, mi hamis nyomon járunk. Ebben az atmoszférában mi nem fogjuk feltalálni azt, akit keresünk.

– Saját levele utasít ide.

– Éppen azért nem igaz. Én furfangosságom dacára rá hagytam magamat szedetni. Hisz aki szökni akar, nem mondja meg a valódi helyet, ahová menekül. Ez a levél csak arra való, hogy elámítsa az üldözőket.

– Mit gondol ön?

– Én azt gondolom, hogy a grófnő leánya, ha esett, nem lefelé, hanem felfelé esett.

– Ha ez igaz volna!

– Nekünk vissza kell fordulnunk, és más kiindulási pontot keresnünk.

– Tud ön ilyent?

– Nekem van egy sejtelmem. Azon a napon, amelyen az itteni rendőrséghez a grófnő távirata megérkezett az eltűnt grófkisasszony felől, az elkésett vonaton csak egy fiatal leány érkezett, a többi utasok elmaradtak a hófuvat miatt egy közbeeső állomáson. Annak az egyetlen fiatal leánynak személyleírása semmiben sem hasonlított a grófnő által megküldötthöz. A leány hozzá tartozni látszott ahhoz a tojásszedő kofához, akivel egy kocsiban ült, annak a kosarait segített cepelni, s amíg az a pénzügyőrség szobájába ment, annak a kosarait őrizve maradt hátra, s leült egy padra. – Én nem láttam őt eltávozni, de az a konstábler, aki mellém volt adva, beszélt is vele, s úgy emlékezem, hogy meg is mondta nekem, hogy az a leány hova fog szállni. Ez volt a 116. számú konstábler a VI. kompániából; a neve: emlékezem már rá: Paczal János.

– Akkor siessünk ezt a konstáblert felkeresni.

– Csakhogy azzal egy nagy baj van. Ez a rendőr éppen e napokban, egy veszedelmes internacionális tolvaj elfogása közben, amikor bátor önfeláldozással teljesíté kötelességét, olyan súlyos sebeket kapott, hogy most a Vereskereszt Kórházban fekszik, élet-halál között. Ha felgyógyul, bizonyosan megkapja az ezüst érdemkeresztet. De bizony meglehet, hogy csak fakereszt jut neki.

– Siessünk ezt az embert felkeresni.

A grófnő, férfi öltözetét megtartva, kocsizott át Budára, a detektív kíséretében.

Ott a felügyelő-orvos nem akarta őket a beteghez beereszteni. Annak a sebláza egyre tart, beszélnie pedig éppen nem szabad. A detektív felvilágosító szavaira azonban beeresztették a grófnőt a megsebesülthöz.

Paczal János eksztázisban ragyogó, merőn felnyitott szemekkel feküdt a kórágyon; arca láztól veres, homlokán verítékgyöngyök, száraz ajkai félig felnyitva, valamit beszélni látszottak, de hogy mit, azt nem lehetett megérteni.

Az ápoló irgalmas néne azt mondá, hogy a lázroham már éjfél óta tart, s ha meg nem fordul, akkor vége van a betegnek. Folyvást delíriumban van.

A grófnő elfeledé, hogy férfiöltönyt visel, s imára kulcsolta kezeit.

Imádkozott egy embernek az életeért, akit sohasem látott azelőtt.

Reznek úr odahajolt a beteg fölé.

– János pajtás! Nem lesz semmi baj – monda neki.

A sebesült nyitott szája mosolyogni kezdett; szemeire félig lezáródtak a veresre gyulladt szemhéjak, eszmélni látszott.

– Vizet… – lihegé forró lehelettel.

A grófnő maga sietett oda hozzá a pohárral, s egyik kezével a beteg fejét gyöngéden fölemelve, a másikkal odatartá száraz ajkaihoz a mandulatejes poharat.

A lázbeteg mohón nyelte a hűsítő italt.

Az ápolónő mondá, hogy már hét nap óta egyedüli tápláléka a mandulatej és tiszta húslé.

Az italtól kissé nyugodtabb lett a beteg arca.

A grófnő azalatt amíg így föléje volt hajolva, ezt súgta lopva a fülébe: „Amelie”???

A beteg arca egyszerre elkomorult. Homlokát összeráncolta, szemei lezárultak, ajka becsukódott. Olyan lett, mint egy halott. Csak az összevont szemöldök tanusíták, hogy él. A halott arcán nincsen harag.

A grófnő pénzt hagyott hátra a kórházfelügyelőnél, arra a célra, hogy ha a sebesült felocsúdik, minden kívánsága teljesítve legyen, amit ugyan az ő nagylelkűsége nélkül is megtesznek valamikor a Vereskereszt Kórházából kijöttek, azt mondá a detektív a grófnőnek.

– Most megint jutott valami az eszembe. Azon az említett éjszakán nekem ugyanaz a konstábler azt az értesítést adta, hogy az ott alkalmazott vasúti váltóőrnek a lakásán albérletben levő mamzell megkerült. Előtte való napokban fel lett jelentve, hogy ugyanaz a mamzell eltűnt, és nem jött vissza a szállására. Tudom jól, hogy mindenfelé kerestük. A konstábler értesítése szerint ama vonattal érkezett leány lett volna az eltűnt varrónő. – De hátha az volt, akit éppen mi keresünk.

– Ah! Az lehetséges.

– Az a vasúti őr vitte magával a vonattal érkezett leányt.

– Akkor annak kell felőle bizonyosat tudni.

– Most már annak a lakására is emlékezem. A Stáció utca szegletén van egy ócska hajdani fogadó, egy roskadozó ház, a „zöld paradicsomhoz” címezve.

– Siessünk oda.

Most már kezükben volt a gombolyag fonál kezdete. Talán még most is ott van az a leány?

S ha nincs is már ott; de a nagyszámú lakók közül csak akad egy, aki jó szóért, jobb pénzért, elmondja, hogy milyen volt az arca, az alakja a tudakolt leánynak? Talán azt is megmondják, hogy hová költözött, ha ott nincs. S ha nem mondják is; már azt azután a rendőrség ki tudja sütni, csak egyszer a helyes személyleírás legyen a kezében.

A grófnő és a detektív a legvérmesebb reménnyel hajtattak vissza Pestre, egész a Stáció utca végéig.

Forró nyári nap volt. Azoknak a földszinti házikóknak, amik a Külső-Stáció utcát alkotják, minden ablaka nyitva volt. Szellőztettek, poroltak mindenfelé. A vánkosok az ablakokba voltak kirakva. A vasrácsok mögül virágzó muskátlik kandikáltak elő; szorgalmas gazdasszonyok az ablakokat mosták, törülgették. Csak a „zöld paradicsom” ablakai voltak végig mind bezárva. Aggasztó jelenség!

Amint a ház előtt megállt a bérkocsi, a detektív kiszállt, s odament a kapuajtóhoz. Az be volt zárva. Csöngetni akart; a csöngettyűhúzó le volt szakítva. Dörömbölni kezdett a kapun. Senki sem jött elő azt kinyitni. Sorra járta az ablakokat, azok tele voltak sárpettyekkel, ahogy a szenes szekerek a tavaszi latyakkal tele fecskendték. Alig lehetett rajtuk belátni. Valahol egy tábla be volt törve, azon be lehetett nézni. Csak a vedlett falak látszottak. Valami dohos bűz jött ki a nyíláson. – A kapu fölött lógó hajdani kocsmacímeren csak a rézrozsda tartotta még a zöld színt, a többi lekopott róla. A pecsenyesütőné utcai ajtaja keresztbe tett deszkával volt beszegezve.

A szomszédban építettek egy új házat, átellenben meg egy régit bontottak le. Ott az ójtott mészgőz, itt a mészpor segített kellemessé tenni a levegőt.

A detektív kérdezősködésére előállt végre valami pallérféle uraság, aki megadta a felvilágosítást.

A „zöld paradicsomot” a városi hatóság mint egészségtelen hagymázfészket két hó előtt bezáratta, a lakosokat kiszállásolták belőle. Azokat, ki tudja, merre fújta szerteszéjjel a szél. Szegény ember volt valamennyi, akinek „Hátán a háza, kebelében a kenyere”.

Senki sem volt, aki a „zöld paradicsom” krónikáiról hírt tudott volna mondani.


VisszaKezdőlapElőre