Most ötven éve született.

És nemsokára huszonöt éve lesz, hogy meghalt.

Ma szelleme aranymenyegzőjét üljük, jövő évben az ezüstmenyegzőjét egy halhatlanná lett halottnak.

Miről beszéljünk ma?

Arról-e, hogy milyen jókor született? vagy arról, hogy milyen jókor halt meg? vagy arról, hogy még most is él?

Minden nagy ember fölött tartott emlékbeszédnél két nevezetes mondás jut eszembe – és lehangol.

Az egyiket Byron mondta valami Huxley nevű kommentátornak, mikor az Shelley felett emlékbeszédet tartott: „a parentáció szép volt: de jobb szerettem volna, ha Shelley tartotta volna azt Huxley felett.”

A másikat Eötvös mondta nekem, mikor egy nagy halottat kísértünk ki a temetőbe: „látod, milyen rossz az emberi szív: most arra gondolunk, te is, én is: szegény barátom! kár, hogy e balsors érte; de jó az Isten, hogy nem én rám mérte azt.”

Az utódok emlékbeszéde a halhatatlanok felett olyan, mint a napfogyatkozás. A sötét test bizonyítja, hogy ő egészen be tudja takarni a fénylőt.

Petőfi annak a kornak a szülötte volt, mely mint fényes emlék élni fog örökké, mint fényes remény soha többé, mely a magyar nemzetet új életre költé; mint új életre ébreszté Petőfi a magyar költészetet.

Amint az a kor be volt fejezve, vége volt az ő küldetésének is. Csillaga nem várta be, míg beborul az ég, lefutott teljes fényében s nem látta senki, hová esett le? De mikor szétpattant az a meteor, mindenkinek jutott egy szikra a csillagtűzből, s szikrái világítanak még most is elszórva az egész földön, minden nemzet előtt.

Mikor meghalt, vérét hagyta a hazának, lelkét az emberiségnek, s midőn hazája el volt temetve, az ő szelleme tiltakozott az egész világ előtt nemzetének koporsófödele ellen.

Az ilyen halál méltó volt az ilyen élethez. Kezdetnek is szép a halhatatlansághoz.

A külföld a magyar nemzetet látja Petőfi költeményeiben. A lelkesült, – a szabadságért vágyó, – a lángszívű, – őszinte, testvérszerető, – ellenségverő magyar nemzetet! – A költő verseiben.

Oh mi jókor történt halála!

Az utókor, az új nemzedék megleli Petőfi műveiben a delejes összeköttetést a múlt idők eszméivel s talán hevül is azoknál; ámbár a koreszméket kifejező költeményeinek némelyike az új kor gyermekeinél inkább csak éget már, mint gyújt. De mindaz műveiben, ami tisztán emberi, mindaz, ami szívbeli érzést fejez ki, oly véghetetlen nagy, oly elragadó szép, oly bűvösen melegítő, hogy azt érezni fogjátok mindig, amíg emberek lesztek, ha nem lesztek is már magyarok. Azok megannyi élő emberalakok, kikben az olympi istenek fehér vére, az „ichor” lüktet.

Van e szerelmi dalok közt két igen szép költemény, mely együtt Petőfi életében egy szép románcot képez. Az egyiknek ez a refrénje: „Csak tégedet ne ismernélek!” A másodiknak pedig ez a kezdete: „Élet, halál… nekem már mindegy!”

A költő ott felejtette lelkét egy szép ifjú leány arcán, kit mindennap bámult a színházban. Hanem a szép hölgy páholyban ült: gazdag magyar bankár leánya volt, ki őt észre sem vette tán. A költő pedig büszke volt és szerelmes. Bátran odament a gazdag bankárhoz s megmondá neki, hogy ő Petőfi, költő, semmi más; hanem azért szép leányába szerelmes, s azt nőül akarja venni.

A bankár derék magyar ember volt – és okos ember. Azt felelte a költőnek: „Én önt jól ismerem és becsülöm; de leányom szívével ő maga rendelkezik; látogassa ön meg házunkat, s ha leányom hajlamát megnyerheti, én nem tagadom meg beleegyezésemet.”

Petőfi ezzel le volt fegyverezve. Ha akadályt talál maga előtt, szenvedélye vagy azt, vagy őt törte volna össze; de amint ily finomul a rendes polgári perútra lett utasítva, elmosolyodott s többé nem kínozta szívét a szép delnő bámulásával.

Első ideálja, a bájos bankárleány, aztán egy más kitűnő magyar tudóshoz ment nőül; ki szinte világhírt szerzett azóta nevének, mint legtöbbet emlegetett magyar államférfi és finanszié. Jól járt vele. Mostani férjének fényes palotája van; – hajdani kísérőjének pedig még csak sírhalma sincsen.

Semmije sincsen, senkije sincsen már e földön.

Apát, anyát, nőt, gyermeket, mind elvitt magával oda, ahol ő lakik.

Ha élne még, hogy állna most itt a világon egyedül! Mennyire egyedül!

Mégis jókor halt meg.

Sírját nem ismerjük, emlékszobra nincsen, társulat nem viseli nevét, – vándoroljunk el azon mauzóleumhoz, melyet önmaga emelt magának, műveihez, s azokból megtudjuk, hogy milyen jókor született, milyen jókor halt meg, milyen halhatatlan lett… Többet nem tudok mondani Petőfiről.

Hát nem volt-e igaza Byronnak? Nem volt-e igaza Eötvösnek?

[1873]