Hogy milyen szép fiatal emberek voltunk akkor, amikor legelőször összetalálkoztunk s milyen szép öreg emberek lettünk, most mikor utoljára találkozánk, arról jobb, ha nem beszélünk nagyon sokat. Harminc év időköz! Az alatt én irtam, ő meg csinálta a regényeket: s biz ebbe egy kicsit megkopott a fejünk – kivülről. De merje valaki azt állitani, hogy a szivünk nem olyan meleg most is, mint akkor volt!
Ismerőseim között öt Teleki Sándor van, akik magukat a közéletben „legidősb, idősb, ifjabb, legifjabb legeslegifjabb” előcimekkel készülnek megkülönböztetni, (mindnyájan egy főuri család tagjai lévén), s ezek közül a nagyobb részre egyéb magas hivatásokon kivül, mulhatlanul a kálvinista kurátor, koadjutorkurator és főkurator dignitásai várakoznak: egyedül az én legkedvesebb barátom a római katolikus közöttük. Aminek ismét igen regényes története van: ami ide illik hors d’oeuvrenek.
Mária Terézia uralkodása alatt Sándornak egyik őse Kővárvidék főkapitánya volt, s mint a többi Telekiek, református. Azon időben szerfelett elszaporodtak azon a vidéken a marhalopások, ugy, hogy a főkapitány kénytelen volt a statáriumot kihirdetni a tolvajok ellen keményen megrendelve, hogy akárkit tetten kapnak, ott, ahol elérik, azonnal felakasszák. Egyszer aztán a perzekútoroknak elárulá egy kém, hogy egy faluban, éjszaka, a templomban vágják le a lopott tulkot. A tettenkapott három férfi volt: a pópa, a dászkál és a harangozó, akik éppen akkor darabolták széllyel az orzott szarvasmarhát. A szolgabiró a főkapitány rendeletét betü szerinti értelemben vette: a pópát felakasztatta az oltárra, a dászkált a kórusra, harangozót pedig a haranglábra. Ez persze flagrans templom-fertőztetési tény volt s lett belőle nagy harc, háború; a főkapitánynak a feje körül járt a veszély, amiből csak az által menekülhetett meg, hogy egy jó akaró intés következtében katolikussá lett. Dicső királynőnk buzgó katolika volt s a megtérők iránt mindig kegyelmet gyakorolt. Így lett ez a Teleki-ág római katolikussá. A megszentségtelenitett templomot természetesen ujra beszentelték s a nép kegyelet odafesteté a falára az istentelen szolgabirót, amint azt az ördögök tüzes vasvillákkal szurkálva kényszeritik a gyehenna égő szurokkatlanába alámerülni. – Hála a haladó korszellemnek: mai nap már mind a pópák, mind a szolgabirák sokkal miveltebbek, hogysem ilyen legendára szolgáltatnának alkalmat. – Az emlitett templomot nem rég árverezték el: ami szokás ezen a vidéken; ha egy uj templomot épitenek, a régit eladják, s azt Sándor vette meg fiui kegyeletből s derék, vastag palánkjait ereklyéül, uj kastélya verandájába és lépcső-tornácába épitteté be. Most is van két ilyen ódon templom eladó e környéken: áruk ötven-hatvan forint között váltakozik.
Erős tanulmány volna egy biographia irónak Teleki Sándor viselt dolgait megirni a continensen, ki együtt élt, mulatott és harcolt a földrész minden mivelt és barbár nemzeteivel, türte a dicsőséget, s kereste a bajt, járt ágyutüzön, tengerviharon s hitelező csordán keresztül sértelenül, jó barátja volt Victor Hugónak, a két Dumas-nak, Lisztnek, Petőfinek s századunk egyéb versiró, éneklő, muzsikáló, képfestő és szoborfaragó hirnevesseinek, segitett Garibaldinak országokat hóditani s más nagy embereknek légvárakat épiteni; értekezett királyokkal és császárokkal Magyarország sorsa felől s lelkesedett földönfutókkal és poetákkal a népszabadságért; tele szedte a mellét érdemrendekkel, azért, hogy azokat ne viselje, s bejárta egész Európát azért, hogy felfedezze, milyen szép kilátás van a költői dombról a kis „Buba” szőke feje fölött átnézve? (Legkisebb leánykájának, Blankának, a kényneve ez.)
Itt lakik most Teleki Sándor egész éven át, vagy Kolozsvárott, édesanyjánál, a hajdankori jó világbóli nemes nők méltó példányképénél, kit most is gyermeki szeretete egész rajongásával övez körül. Mert nincsen tárgy, melyen kedélyünk keserüsége rozsdát ne hagyjon egyszer; még a hazára is mondunk néha, magunknak még jobban fájó, gunyt; de az anyára soha sem. Az felségesebb, mint a császár és szentségesebb, mint a pápa!
Meg is van fizetve a sorstól Sándornak az anyai szeretetért – kedves gyermekeiben. Azt, hogy gyermekek szülőiket szerették, mindennapi látvány; de ahogy ezek „egymást” szeretik, az valami ideális tünemény. Ha a „Muszti” (Sándor) nem eszik valamiből az asztalnál, akkor a „Buba” sem eszik. És valamennyi olyan engedelmes, – mint egy jó katona. Nem kell azokra kiabálni soha. Az igaz, hogy áldott jó anyjuk van (első francia nő, kit szépen magyarul beszélni hallottam) aki, a többek között, még nem varratott gyermekei számára szabóval semmit, minden öltönyüket saját keze készité, s valamennyinek dajkája, nevelőnéje maga volt: magas míveltségü szép lélek.
A koltói kastély, európai fogalmakkal mérve is, nevezetes egy hely. Múzeumot, mely engemet jobban érdekelt volna, mint ami itt van összegyüjtve, még nem futottam végig.
A legelső belépésnél meglepnek a nagybecsü olajfestmények, amikkel a termek falai tetőtül-talpig fedve vannak. Bronzino, Salerno Andrea, Guido Reni, Gerardo de la Nosse, Salvator Rosa, Artemisi, Gentileschi, Giordano Luca, (üveg-festő) Pauli, Ribeyras, Solimene, Marko, Velasquez, Murillo, Tiepulo, Delamonica, Pagliano, Palini, és számtalan más nagy mesterek remekmüvei, miket Teleki Sándor széles e világon barangoltában hol zsibvásáron potom árért, hol drága pénzen összeszerzett; némelyik baráti ajándék a müvész sajátkezü felajánlásával. Amikhez méltó társul csatlakozik a nagyszerü aquarelle-gyüjtemény, azok között a költő Hugó Victornak több megragadó, többnyire zivataros, kisértetes tájakat ábrázoló, tussal és veressel festett képe, egy cica család a „macska Rafaeltől.” – Régiségek, miknek értékét hajdani birtokosaik neve ezerszeresiti: költők, müvészek és fejedelmek emlékei, fegyverek emlékezetes harcokból, letört darabok nevezetes bitófákból, Garibaldi legelső mankója, melyen bicegett az aspremontei „köszönöm szépen” után; gyüjtemények okiratokból, unicumokból, miknek ára nincsen; fénykép-albumok a politikai és szellemi nagyság matadorainak arcképeivel, s ellátva emlékmondataikkal s minden albumlap körül Hugo Victor glossázó festménykerete: mintha Rafael festményéhez Benvenuto Cellini vésett volna rámát! E mükincsek sorát kiegészitik az ó-kori majolicák, porcelánok, s amit még Pulszky is irigyel a költői kastélytól: egy páratlan szépségű préselt bőr gyüjteményt (spanyolmór eredetü) amit Teleki font számra vett meg egy szatócs boltjában, ki abból éppen papucsokat készült szabni.
Ha hire futamodnék a világban, hogy minő systematice rendezett gyüjteménye lakik a koltói házban a világhirű ritkaságoknak, az képes volna egy angolt ruinálni, vagy (minthogy ezek pénzért nem eladók) betörővé tenni.
Úgy látszik, hogy másokra is volt már ily hatása a műkedvelői szenvedélynek, s itt egy pillanatra ismét vissza kell térnem két szamosujvári hősre, akiket előbbi levelemben emlitettem.
Egy délben négy, úriasan öltözött férfi hajtott keresztül a nagybányai kövezeten, s ott egyik lovukról két patkó leesett. Kénytelenek voltak a kovács előtt megállani s a lovat ujra megvasaltatni. Az egyik utazó, arcvonásairól, felismerhetőleg zsidó volt. S ez a jelleg rá nézve nagy baj okozója lett. Mert az a nap, épen szombatnap volt. A kovácsmester úgy okoskodott: „Zsidó nem szokott szombaton utazni, ezt bizonyosan kergetik.” S rögtön hirt adott Kakas uramnak, a pandúrhadnagynak s maga visszatartá az utazókat addig, mig a pandurok megérkeztek. Akkor aztán mind a négy utast, kik úgy el voltak látva mindennemü fegyverekkel, mintha csak betegápolóknak készülnének Szerbiába, lefegyverezték és elfogták. A főember, kire a Kakas uram rögtön ráismert, volt a hirhedett Farkas Béni. Innen maradt fenn a „Kakas fogta Farkast.” A rablókat rögtön bezárták, s a börtön-ajtó elé a derék bányászokat állitották fel, azzal az utasitással, hogy ha a foglyok künn maradt cinkosai feltalálnák gyujtani a várost, hogy főnökeiket a vésztüzben kiszabaditsák, hát csak löjék mind a négyet agyon. Az elővigyázat használt, s ez alatt a négy foglyot legelébb is a photograph elé állitották és lefényképeztették. E fényképek egy példánya jutott az éppen akkor Nagy-Bányán időző Teleki Sándornak is. (Nagy-Bánya Koltóhoz egy órányira fekszik). Amint hazaért, az egész rablótörténetről nem szólt semmit; hanem az asztalnál előmutatja a hozott arcképet s kérdezi, hogy mit gondolnak, ki ez az alak?
Hát egyszerre ráismertek mindannyian.
„Ez az az úr!”
„Ez az a lengyel gróf!”
„Ez az a bácsi.”
„Micsoda ur? lengyel gróf? bácsi?” kérdi Teleki elhüledezve.
Akkor mondják el aztán neki, hogy tegnap este hajtatott be ide ez az úr: azt mondta, hogy ő lengyel gróf, egy ősi ékszert akar kijátszani egy menekült család felsegélésére, s miután megtudta, hogy a háziur nincs itthon, kézen fogta a legkisebb Teleki fiucskát s azzal körülvezetteté magát a szobákban; megszemlélte a műremekeket; mondá, hogy azok iránt ő is nagy előszeretettel viseltetik, s miután mindent jól megvizsgált, megköszönte a szives fogadást, megitta a borát s eltávozott.
Ez a „lengyel bácsi” volt az egyik elfogott rabló; nem ugyan a rettenetes Farkas Béni maga; csak a jámbor Krokmanlik, ki szintén nagyszámu rablógyilkosságot követett ugyan el; de legalább elég udvarias volt azokat bevallani.
Ez az útjuk a koltói kastélynak szólt volna, ha futtában meg nem csipi a Kakas a Farkast.
Koltó mükincsei nagybecsüek a müértőre nézve; gazdája kedves nekem, a régi jó barátnak; de a magyarra és az irodalmárra nézve legnevezetesebb Koltó, mint Petőfi legboldogabb napjainak fészke.
Közlendő rajzomon az a kinyitott redőnyü ablak jelöli azt a szobát, melyben ő múzsájával és feleségével legédesebb napjait élte. Akkor még vadszőlő futotta be körös-körül ezeket a falakat egész a tetőig. A házi ur bujdosása alatt vetkőztették le a falakat is; akik ellenségei minden költészetnek.
Ugyanabba a szobába szállásolt be engem is a közös jó barát; ott aludtam én is abban az alkovenben, mely Petőfi szentélye volt egykor. A hosszu, mély szobának háttere altató árnyék, mig elöl két szöglet-ablak vet kettős világot az asztalra, melynél a költő ábrándjai fény alakját megörökité. A falakon fegyverek: Teleki Sándor valamennyi kardja, miket különböző országok hadseregében viselt – és müvészi képek: az alcoven-bolthajtás élén Delamonica ecsetjéből Teleki Sándor genialisan tréfás torzképe. Az egyik ablakból a mármarosi havasokra látni, hol a fernezelyi völgyből felszáll az ércolvasztók füstje, s a hegy lábánál Felsőbánya kettős tornya ragyog.
Petőfi két évben volt itt egymásután házassága előtt. A barátság, a vendégszeretet, s a politikai izgalom köté őt le e vidékhez.
Koltó körül őserdők terülnek gyönyörűn mivelve, (fájuk a legszebb dongáknak használtatik fel). Nagy-Bánya felé regényes-hegy láncolat, megannyi dombordad hegy egy tömör csoporttá egymásfölé rakva. A hegyeket szelid gesztenyeerdők fedik s ez erdőknek már medve és vadkan a lakója, s történeti multja Dénes nádor elzüllött fiának: a Pintye Gligor rabló-név alatt ismeretes kalandhősnek szikla-emlékeit mutogatja. Ez volt kedvenc mulatóhelye Petőfinek. A nagybányaiak most is a bálványozásig menő szeretettel emlékeznek a költőrül ki sokáig mulatott közöttük, s minden ereklyéjét hiven őrzik.
A koltói múzeum sok levelét tartogatja a költőnek, miket Teleki Sándorhoz irt Pestről, s aztán Bernát Gazsihoz Koltóról, (miket az agg humorista végrendeletében Telekinek hagyományozott) s e levelek némelyike édes világot vet a költő akkori élményeire, miket egyes részletekkel én is ki tudok egésziteni: emlékszem a levelek keletkeztének okára s mihelyt Teleki Sándor barátom azon szeretetreméltó igéretét beváltja, hogy a Petőfi-adatokat saját jegyzéseivel megvilágitva, megküldi nekem, igen érdekes járulékot fogok a Petőfi életiróknak nyujthatni azokban.
Már pedig, hogy Teleki Sándor mennyire teljesiteni szokta azt, amit barátainak megigér, azt egy intermezzóval bebizonyitom. A Petőfi-szobában áll egy kályha, melynek a tetőzetén meglepett a genialis compositió. A majolica-mü alján a phőnix lángot gyüjt szárnyaival s a tetején jegesmedve mászik elő a barlangból kifűtve. A nekem nagyon megtetszett müvet lerajzoltam albumomba; Teleki Sándor rajta kapott: „soh se vesződjél vele, monda: elküldöm én neked azt a tetőzetet.” Azt hittem, hogy tréfál; hisz a vendége kedvéért csak nem szedi szét az ember a kályháját, ha még olyan szivesen látja is. Dehogy nem szedi szét! – Mire hazaértem, már itt volt a majolica párkánymü. – Itt lesznek a Petőfi-adatok is!
Addig is, mig a leggenialisabb toll után közölhetném a Petőfire vonatkozó legérdekesebb epizódokat – csupán emlékül feljegyzem azoknak vázlatait.
Legelső idejövelével megragadta Petőfit a baráti rokonszenv, a gyönyörű táj és a politikai izgalmas élet; ahogy ezt minden levele tanusitja.
„Ez a három hét, amit itt töltöttem, testvérek között is megér három menyországot.” azt irta hozzám egy levelében Nagy-Bányáról. – Egy más barátjához Nagy-Bányára irt levelében azt mondja: „minthogy megirtam, hogy ott legyek eltemetve, ahol születtem, az alföldi rónán, ha úgy találnék elhalni, hogy oda nem vihetnének, hozzatok akkor ide: itt temessetek el.”
A politikai mozgalmak közepett egy küzdelmes vármegyegyülés előtt a szathmári casinóban Teleki Sándor kértére mondott Petőfi egy toasztot, mely leirhatlan lelkesedésre ragadt mindenkit. Később egy hirre kapott költeménye vált e toasztból.
Egy más költeményt is hagyott itt, aminek a tárgya egy szegény cigány legény népballadai története.
A cigány kocsis volt egy falusi uzsorásnál, kit egyszer valamelyik adósa, akit exequálni készült, agyon akart lőni. A hű cseléd odavetette magát gazdája elé s a lövést saját mellével fogta fel. Nem halt bele, kigyógyult. Mikor a kórházból kikerült, felkereste gazdáját, akinek életét megmenté, hogy szolgálatát folytassa. A szivtelen uzsorás azt mondta neki, hogy ő beteges embert nem fogadhat házához ingyenélőnek s elkergette magátul. Hol talált volna aztán a szegény cigány másutt menedéket, mint Teleki Sándornál? Az befogadta őt fölösleges lovásznak. Ez a legény tanitotta Petőfit lovagolni. Véletlen baleset következtében a cigány legénynek régi sebe kiujult s belehalt. Petőfi nagyon szerette a fiut s balsorsáról egy szép románcot irt, s ezt ott hagyta Koltón. Ez a románc Petőfi kiadatlan költeményei közé tartozik.
Ez időben Petőfi költői lelkesedése sokszor fellobbant a cigányokért. Azok közé tartozott a szép Pila Aniko is, akinek lángoló fekete szemeiről, piciny kezeiről és lábairól sokat beszélhetnének azok a lepkék, melyek egy este a koltói ház szöglet-ablakából alá szállongtak.
Petőfi sajátszerü heves jellem volt: büszke és sértékeny, igazi népembere a magánál kisebbek előtt, fidelis cimbora azok közt, kiket a barátság vele egyarányuvá tett, azok gunyolhatták még verseit is; de hajthatlan kevély satrapa volt mindenki irányában, akiről azt gyanitotta, hogy magát nálánál jobbnak tartja. Egy levelében Teleki Sándorhoz azt irja, „ön az egyetlen mágnás, akit a világon tisztelek.”
Járt ő már akkor Erdődre is s költő szelleme már akkor meghóditotta részére a környék egyik legszebb és szellemdúsabb leányának rokonszenvét.
S tudott hű lenni hozzá.
Jelen utazásom alatt Szathmárban ugyanazon uri család szives vendégszeretetét élveztem én is, amelynek házánál Petőfi jegybenjárása első évében gyakran szivesen látott vendég volt.
Ez úri családnak két leánya volt: Lilla és Berta.
O*i Lilla: (K. Ágostonné, még most is kedves, szeretetreméltó hölgy, fiatal nagyanya), akkor ünnepelt szépség; derült kedély, mivelt lélek, gyakran tartott Petőfivel költői versenyt; versekben beszéltek együtt, Szathmár vidékén ez megszokott társalgási tréfa. Az urak egymás közt versekben leveleznek, adomáikat versekben örökítik meg s áldomásaikat versekben mondják el; s Petőfi kitünő volt a rögtönzésben: O*i Lilla a tárgy feladásában.
Berta ellenben még alig tizennégy éves, ábrándos szelid szőke szépség, a gyermek naivság vonásaival arcán: valódi kis angyal volt akkor. (E naiv vonások még most is emlékeztetnek a hajdani eszményi alakra.)
Petőfi ezt mondá e szőke angyalnak:
– „Ha Juliámat oly nagyon nem szeretném, önnek a lábaihoz borulnék, hogy imádjam.”
– „Engem bizony ne imádjon; monda neki a szőke gyermek; mert én nekem maga ugy se kellene; hanem ha maga olyan nagy költő, hát irjon nekem egy verset, de mingyárt: hadd látom, hogy csinálja?”
Petőfi rögtön irószereket adatott magának, s csak arra kérte a szép felszólitót, hogy üljön ott előtte, amig költeményét megirja, hogy arcáról gyújthassa meg költői föllángolását. S aztán úgy irta meg e költeményét, mint egy arcképfestő, az előtte ülő mintáról:
Szép mulatság téged néznem
Szőke kis lány.
A két kedves hölgy igy mondta el nekem e szép epizódot Petőfi életéből, mikor harminc év után szerencsés voltam vendégük lehetni. Mind a kéziratot, mind a tollat, mely azt meg irta, mind ez idő óta ereklyéül őrzik.
Ugyanazzal a tollal irta meg Petőfi Tompának és nekem a meghivást, hogy legyünk násznagyai, Juliával való egybekelésénél.
S nehány hét mulva már össze volt tépve a rózsalánc.
Petőfi azt irta nekem.
„Nem veszem el már; mert megtudtam, hogy egy német katonatiszt gróf udvarolt neki! Német! Katonatiszt, és gróf! Háromszoros ellenség!”
Pedig csak azt beszélték neki, hogy „udvarolt”; s lehet, hogy az is csak mendemonda volt. Kis városban elég valakivel egy fordulót táncolni a bálban; már kész a pletyka.
De ő neki az is elviselhetlen volt. Egész tündérvára összeomlott.
E korszakra emlékeztetnek ez időben irt költeményeinek egyes részletei: a Lemondás.
„Most már egyéb sincs hátra,
Mint őt felejteni,
Ki innén, ki szivemből
Emlékem kincsei!”
Majd a könnyüvérüséget hazudó dacolás:
„Mi most nekem
A szerelem?
Rózsafán kis madár fészek,
S ha földulja a fergeteg,
Odább szállok, mást épitek.”
S utóbb az önvallomás, mikor Juliát kiengeszteli.
„Könnyelmüség szárnyát
Válláimra vettem,
És a csapodárság
Pillangója lettem.”
E pillangó hajnalka-virága volt a Pila Aniko.
Lelke bálványát meg nem tagadta volna a szőke angyalért; hanem amikor azt a bálványt detronálta, akkor oda ültette helyébe a puszták szülöttét, a rongyos sátor leányát, a kóbor cigányvajda princessét.
Az idő mult aztán; a sziv felejtett; egy napon ismét vendégül állt Petőfi a koltói kastélyhoz. Szivesen látott, üdvözölt jó barát, mint azelőtt. De kedve nem volt; látszott, hogy valami nehéz feladaton töri a fejét.
Estenden még is csak előadta a baját Teleki Sándornak:
„Valamit szeretnék tőled kérni: de az igen nagy dolog.”
„Ami emberileg lehető, teljesitem.”
„Én házasodom. Nőmet nem tudom hová vinni. Utazásra pénzünk nincs; engedd meg, hogy mézes heteinket itt tölthessük Koltón.”
„A legnagyobb örömmel.”
„Még ez nem minden. Tovább is megy a kivánságom. Arra kérlek, hogy az alatt te tűnj el a házadtól, hadd legyünk mi itt egyedül.”
„Az is meglesz.”
„Még többet is kérek. Küldj el ettől a háztul minden cselédet, hogy ne maradjon itt kivülünk egy élő lélek se.”
„A Pila Anikót is?”
„Azt legelébb!”
És Teleki Sándor rögtön intézkedett, hogy minden cselédje elköltözzék a kastélyból ki ide, ki amoda: a gazdatiszt lett megbizva, hogy az érkezendő vendégek ételéről s felszolgáltatásáról gondoskodjék, mig itt lesznek; ő maga átadta Petőfinek a kulcsokat s elment Kolozsvárra ő is.
A Pila Anikó pedig Petőfi Sándortól kilenc szép uj máriás huszast kapott s azzal vette a vándorbotot és ment a nagy világnak. A koltói ház szögletablakából pedig széttépett papírrongyok lepkéi szálongtak szét a levegőbe kiszórva. Ezek azok a lepkék, amik a szép cigány leányról tudának beszélni, ha valaki összeszedte volna őket!
Harminc esztendeje bizony már ennek…
Fa sem maradt már meg azokbul, amiknek kérgébe a költő és ifju szép neje neveik előbetüit vésték a koltói parkban. A szőlőlugas is elveszett, mely forró sohajtásaiktól rezgett egykor. Uj ültetés van a helyén.
Hanem a cigányleány még most is él, s őrzi a fájó emléket lelkében.
Teleki felkerestette őt s én beszéltem vele. Az az, hogy én csak hallgattam, hogy mit beszél. Egy kedves barátom, a megye orvosa kérdezé az árvát testi betegsége felől. Azt mondta a leány, hogy itt fáj nagyon a baloldalon valami.
Azt talán a cigány leánynál is szivnek hiják. – Panaszolta, mikor Teleki Sándor kérdezte, hogy éli világát? hogy sok rossz időt megért, kivált amig a nagyságos ur nem volt a hazában: de most már jobb idő jár; mióta haza jött: ő jó úr, nem hagyja elveszni a régi cselédjét; segiti, ha nagy az inség.
Nem régen is, szegény Anikó más kóbor atyafiak miatt a csendbiztos elé került, megtudta ezt Teleki, csak e szót mondá a csendbiztosnak: „Petőfié volt” s rögtön szabadon bocsáták Anikót. Egy sugára ennek a csillagnak, olyan varázzsal bir e földön, hogy rabokat kiszabadit!
Én is adtam szegény Anikónak három forintot s irtam róla egy verset, biz az csak bankópénz volt, nem fényes huszas; s csak az én versem, nem Petőfié; – de hát az ember olyan pénzzel törleszti a maga és barátjai tartozásait, amilyen van.
Mikor Petőfiről kérdezték, hogy emlékszik-e még rá? sietett ki a gyertyavilágról a sötétbe. Azt mondják, sokszor elkóborol „oda” Segesvárhoz, ahol hir szerint a költő nyugszik.
(1876)