Az első kiadás egy év alatt elfogyott. Másutt, hol 500 példányt neveznek „egy” kiadásnak, azt mondanák, hogy „négy kiadást” ért meg, s ez még dicsőségesebben hangzanék.

Kritikusnak se nem születtem, se nem neveltettem; legkevésbé pedig Petőfi bírálójának; nekem a költészet a napsugár: a melegét érzem, a szivárványában gyönyörködöm, a napfoltokat és napfáklyákat keresse más, analizálja a nap spektrumát, aki szereti magának is, másnak is elrontani a gyönyörűséget.

A második díszkiadásban egy teljes és kiegészített Petőfit látunk magunk előtt, ki ott ég meg szemünk láttára a saját lángjaiban, mint a phoenix.

Az utolsó lapok után meg tudjuk érteni, hogy miért kellett neki meghalni! Lehetett-e ezt a lángot újra visszalohasztani a házi tűzhelyet magasztaló tűzzé? Fokozata pedig nem volt. Odajutott el, ahova Shelley (ki iránt nagy előszeretettel volt, egy költeményét le is fordította); utolsó művei sorba állhatnak Shelley elűzött angyalaival, kik az egek urait szidják. Petőfi is így tűnt el, mint kedvenc költője, nem tudja senki, hova lettek?

S hogy az alak befejezett legyen, a kiadók összegyüjték még Petőfi legifjabbkori költeményeit is s a mű végére sorozták; ami festői ötlet volt. Mintha egy elhagyott csatatéren egy gyermeket látnánk játszani az összeszedett golyókkal.

A második kiadást e szellemi kiegészítése is a nagy költői tüneménynek új és ellenállhatlan érdekkel ruházza fel. De tagadhatlanul emeli annak becsét a művészi illusztráció is, mely a szöveget díszíti.

Az első kiadásból a gyöngébb kivitelűeket kihagyták. A költő arcképe helyett is egy sikerültebb ifjúkori képét vették fel, melyen kezeit hátratéve állt Barabás előtt. Ez abból az időből való, amikor még a lantja volt a fegyvere; az a másik pedig abból, amikor már a fegyver volt a lantja. S én azt az előbbi arcképét jobban szeretem. Talán a verseit is?

Az ifjabb képek mind kitűnő hazai művészektől vannak rajzolva. Az első kiadásban még csak Jankó, Greguss, Keleti, Lotz, Rauscher és Székely műveivel találkozunk; a másodiknál Barabás, Benczúr, Böhm, Liezen-Mayer, Mészöly, Wagner, Weber és Zichy gazdagítják az előbbiekkel együtt a művészi részt.

Tizennégy művész természetesen megannyi genre-ben dolgozik; s a költő művét is akként fogja fel. Az egyik a tájképen igyekszik visszaadni a kedély-hangulatot, a másik a csoportozatokban; egyik eszményít, e másik reális felfogást követel. Ezáltal az illusztráció nem azt az egyenlő hatást költi, mint minőt találunk például Béranger illusztrációinál, vagy amely műveket Doré maga kísért képekkel. Maga a rajzon is különbözően fog más-más kézben; egyiknél a gyöngédség, másiknál az erőteljesség által tűnik ki. Egyik művész a staffázst kezeli nagyobb figyelemmel, a másiknál az egészen mellékes.

Némelyik művész csupán egy szakaszát a költeménynek ragadja meg rajza tárgyaul, a másik több részletét igyekszik összefoglalni, mint azt Béranger és Shakespeare and his time illusztrálói tették. De mindez nem megrovásképpen van elmondva. A hatás, az igaz, hogy nem oly egyetemes, mint ha „egy” genre-ű rajzón műve volna valamennyi; de van az egész gyüjteménynek egy más hatalmasabb benyomása, mely éppen a sokféleségben nyilvánul. A hazai művészet fejlődését látjuk benne. Mikor Petőfi a költeményeit írta, akkor még alig volt több egy kompozitor művészünknél, Barabásnál; s valljuk meg az igazat, az is nem a szöveghez készítette a képeket, hanem az írók csinálták a műveiket az ő képeihez. A Vándor életet Petőfi a kész festményhez írta, s dicsőült Józsikánk a legtragikusabb elbeszélésébe szőtt be egy tréfás jelenetet, hogy a kész „daj szem drotu” művészi rajzát felhasználhassa; ma pedig már egy egész művészi kollégium áll elő a költő eszményét művészi ónnal megörökíteni, s azoknak mindegyike saját genre-t képvisel; és mindeniknek a művén meglátszik a szeretet, a lelkesülés, mellyel a költő kedélyvilágába behatolni törekedett. Ez teszi éppen a gyüjteményt legbecsesebbé. Egy pályaversenyt látunk magunk előtt, melyben nehéz a koszorút valakinek odaítélni. Szét kell szedni azt levelekre, hogy mindenkinek jusson belőle. Olyan művészi alkotások után, minők Barabás cím- és genre-képe; Jankó János vitéze a rablótanyán, Ambrus gazda, Magyar nemes s főleg a Téli esték rajza; Benczúr Vén zászlótartója; Böhm Szomjas ember tünődése; Keleti elragadó szép tájképei; Gregussnak szint ilyen tájképei és genre-rajzai, mikhez Mészöly Alkonya méltán sorakozik, Rauscher Szomorú fűzével együtt; Székely klasszikus koncepciója, Bolond Istókja; Wagner merész kivitelű „Pusztai találkozás”-a; Weber kedves humorú Furcsa története, s Zichy Mihály geniális alkotásai mellett nincsen kedvem az Apelles csizmadiája rangját kivívni olyan észrevételekkel, mint aminők, hogy a Hat ökrös szekérnél a keréktalpak után nem marad el kerékvágás, s ennélfogva a szekér állni látszik; hogy a „Kicsapott folyó” egyik fájával az a rendkívüli eset történt meg, hogy belenőtt az égbe; hogy a Lehel kürtje nem olyan, minő a képen van; hogy a Vasárnap volt képen még Petőfinek historice nem volt kecskeszakálla; hogy a Zöld leveles leánynak jól esnék a bantingkúra, mert nagyon kövér, s a t. Hanem annyit mégis helyén-levőnek tartok megjegyezni, hogy a művészek különös előszeretettel viseltettek azon költeményekhez, amikben tájleírásokat, genre-képeket és népviseleteket lehet illusztrálni; holott írt Petőfi nevezetes költeményeket csatákról is és különösen szép asszonyokról. Ez pedig még nagyon szűken van képviselve: a harc és a szerelem, a legháládatosabb két tárgy. A harmadik kiadásban reméljük azt is kipótolva találni. A kiadók mindent elkövettek a mű díszes kiállítására; a képek gyönyörűen vannak vésve, némelyik vetekedik az acélmetszettel. Az egész munka külső kiállításában méltó a szellemi tartalomhoz. Aminél többet nem lehet mondani.

[1876]