Van szerencsém bemutatni a keresztapámat.

Mert hogy ő volt az, aki Kakas Mártont a keresztvízre tartotta – a Vasárnapi Ujságban.

Vasárnapi Ujság? Ki ne tudná, hogy mi az?

Egy nagy hatalmasság az irodalomban; nem csupán geográfiai fogalom, mint Metternich Olaszországa és a Bécsi Híradó; nem is pusztán európai szükség, mint Törökország és az Idők Tanúja, hanem valóságos aktív nagyhatalom, mint Anglia, ki szereti ugyan a békét, de a háborúra is készen áll.

Bámuljátok még azon írókat, kik magokat halhatatlanokká teszik? jertek, hát bámuljátok az én keresztapámat, ki nemcsak magát, de azonkívül száz meg száz embert tett már halhatatlanná, megörökítvén őket a V. U. hasábjain s ha kérdeni lehet, vajjon ez és amaz írónk honnan vesz annyi tárgyat újabb munkákhoz, még jobban lehet kérdeni, vajon Pákh Albert honnan a pokolból fog jövő esztendőre való híres férfiakat előteremteni? De ő azokat mégis előteremti.

De nemcsak ez az ő főérdeme.

„Non minus est virtus, quam quaerere: parta tueri.”

(Nem kisebb virtus, mint a híres férfiakat keresni, megóvni másokat a híressé lételtől.)

Nézzétek meg a Vasárnapi Ujság végén a szerkesztői mondanivalókat. Ez idő szerint a 7777-ik szám járja. Azok mind eltemetett fűzfapoéták. Ha fűzfák volnának, poéta nélkül, erdőnek nevezhetnők. Így csak sírkert. Egy coemeterium hétezerhétszázhetvenhét fejfával! Miknek nyugvóit Pákh Albert mind sajátkezűleg szegezé be és temeté el, megírván az ő epitáfiumaikat; mely epitáfiumok a humor kvintesszenciái. Vannak sokan, kik ezen kezdik olvasni a lapot, sőt azt is kérték már a szerkesztőtől, hogy ne is adjon a lapban egyebet, mint mondanivalókat. Igaz, hogy ezen halottak közül némelyik hazajáró lélek, tízszer-hússzor is újra megjelen és újra eltemetteti magát, azt tartván Vojtina Mátyással, hogy „egy kis halál nem tesz sokat, őseinknek szintúgy volt”.

Pákh Albert is egyike a tizeknek.

Tudniillik, hogy ezelőtt húsz évvel egy koalíció alakult az akkori fiatal (most már vén) írók között, melynek tagjai kötelezték magukat, hogy szépirodalmi munkákat nem fognak írni, csupán csak a „tizek könyvébe”.

A többi mind megszegte fogadását, csupán csak Pákh Albert áll azóta is kitartó jellemszilárdsággal akkor tett kötelezettsége mellett, s állhatatosan tartja fogadását, végtelen szomorúságára számos tisztelőinek.

Két év előtt tartá a Vasárnapi Ujság tíz éves jubileumát, az úgynevezett „bankó-menyegzőt”; kívánjuk neki tiszta szívünkből, hogy még az ezüst, arany és platina menyegzőket is sorba megtarthassa, és még akkor se legyen megszorulva nemzetünk nagy férfiainak felfedezésében.

[1865]