Ködös, borongós idő volt. Az annyiszor visszaóhajtott(!) abszolutizmus úgy feküdt rajtunk, mint egy országos köd, amiben nem lehet tíz lépésnyire látni, ami behatol még a szobákba is s az íróasztalunk lámpáját is elhomályosítja.

Íróink szerteszét züllöttek, aki Pesten maradt, iparvállalatoknál, pénzintézeteknél vállalt napidíjas foglalkozást; de közönség sem igen volt. A hivatalos lapon kívül még egy politikai napilap, azután meg egy pár szépirodalmi lap tengette életét az örökké hű falusi gazdatisztek és protestáns papok részvétmaradványaiból.

Egy ilyen ködös reggelen mondá nekem Heckenast: „Csináljunk egy olcsó néplapot, képekkel illusztráltat.”

Heckenast volt az a magyar kiadó, akinek eszméi voltak. Messze előre tudott látni, s arra, amit előre látott, vállalkozni, abba befektetni. Mikor a nagy, mozgalmas korszaknak 1849-ben vége lett, egyszerre százával lettek betiltva a lapok; mind a pesti, mind a bécsi nyomdászok tömegesen bocsáták el a szedőket. Heckenast messzebb látó volt: ő az egész nyomdaszemélyzetét együtt tartá: csodadolog volt, hogy mint tudott nekik dolgot adni? s mikor aztán az új kormánynak egyszerre szüksége lett nagy tömegben adni ki az adókönyveket, et cetera fermanica, az egész birodalomban egyedül Heckenast volt képes e munkát elvállalni s ez volt gazdagságának egyik alapja. Az írókat meg tudta becsülni: eszméket tudott nekik adni, hogy minő műveket írjanak, s ha valamelyikbe belevesztett, nem panaszkodott rá.

Képes laphoz legelőször is képek kellenek. Egy fametszőnk volt, Riedl, zseniális ember; de a felső kabátja mindig a vendéglősnél volt zálogban s annak a zsebében voltak a véső eszközei: nem lehetett rá számítani. Azonban a képeket lehet külföldről hozatni s úgy szabni rájuk itthon szöveget.

Az írókat is össze lehet szedni valahonnan. Heckenast honoráriumokra havonkint 200 pengő forintot rezolvált, ami kincs volt akkor: fényesen lehetett belőle díjazni. Csak egy feladatnál voltunk megakadva. Hol vegyünk a néplap számára szerkesztőt?

Mert a néplap nem olyan lap, mint más. A nép, Prottmann úr szerint (ez volt a mindenható rendőrfőnök Pesten) gyermek, akinek a kezébe nem lehet gyufát adni, mint a nagy ember kezébe. Az olyan szerkesztőnek, akire néplap szerkesztése bízatik, olyan ártatlan hajadon férfiúnak kell lenni, akihez semmi rágalom nem fér. Volt pedig Prottmann úr fiókjában egy hosszú lajstrom, amelyből Heckenast szomorúan olvashatá, hogy az egy Nagy Ignácon kívül, akinek már volt egy napilapja, valamennyi most élő magyar író egytől egyig mind kompromittálva van. A Reichsgesetzblatt pedig azt rendeli a Pressordnungban, hogy felelős szerkesztő csak kvalifikált író lehet. Hol van ilyen ember Magyarországon?

– Van egy! mondám. Egyetlenegy. Derék, szabadelvű, népszerű és nagy tehetségű író. És nincs kompromittálva. Hogy maradhatott meg? Egy betegség rejtette el. Pákh Albert volt, Petőfi megénekelt jó barátja, a hajdani Pesti Hírlap zseniális ujdondásza, 1847-ben délceg szép fiú, arcban nagyon hasonlított akkor Törs Kálmánhoz, de annál is szebb volt; ugyanez évben beteg lett, kénytelen volt hidegvízgyógykezelés alá menni Laabra; ott izzadt a vizes pokrócban egész 48–49. év végéig, s mikor 1850-ben visszakerült, ott feküdt (mert lábán nem tudott jönni) előttünk egy összetört roncs, alakjából kitorzított arccal, gyérült hajjal és szakállal; – csak a szelleme nem volt megbénulva. Arról lehetett még ráismerni.

Ez ellen nem lehetett kifogása a magas hatóságnak. Pákh Albertet elfogadták felelős szerkesztőnek. Én szereztem be neki a kéziratokat, ő pedig szerkesztette a lapot az ágyban, ő kapott a szerkesztésért 50 frtot, a másik ötvenet én, a többit a munkatársak. A szerkesztői mondanivalókban én gorombáskodtam. Ezt hiúságom el nem hallgathatja.

A policájjal nem volt sok bajunk. Furfangosan tudtunk úgy írni, hogy az olvasó meglássa, a cenzor pedig meg ne lássa, amit a sorok között hagytunk megértetni.

De egyszer mégis megtörtént velünk a szerencsétlenség. Van egy jó barátunk, Székely Józsi, aki derék, okos, becsületes, szép tehetségű ember, de akkora szurokbányával bír, hogy részvénytársaságot alapíthatna rá. Ha volna olyan sorsjáték, ahol egyen kívül valamennyi számnak mind nyerni kell, ő bizonyosan azt az egyet rántaná ki.

Hát most meg azt tette, hogy egy különben egészen ártatlan cikknek a végére ezt a költői citátumot ragasztá (Béla futásából): „Hunnia nyög letiporva, Sírnak a bús magyarok!”

Nosza jöttek a szerkesztőért azonnal. Felrángatták az ágyból. Menni kellett a béna lábaival, fel a nagyságos úr elé, s nem mondták meg neki előre, hogy miért?

Mikor őnagysága haragos tekintete elé került, az odatartá a szeme elé az inkriminált lapot, a vörös irallal aláhúzott sorokra ütögetve a tenyerével: Was ist das? (Mi ez?) Warum weinen die griesgrämigen Ungarn? (Miért sírnak a bús magyarok?)

Pákh Bercit sohasem hagyta el az ő elpusztíthatatlan humora.

Nyugodt szarkazmussal felelt:

– Weil sie ihren Raps nicht verkaufen können. (Azért, mert nem tudják eladni a repcéjüket.)

Őnagysága ezért még jobban megharagudott. Tartott a szerkesztőnek egy kegyetlen dorgáló catilinariát, ami e szókkal végződött:

„Wir haben auch unser Cayenne!” (Nekünk is van Cayenne-ünk!

Hogy ez a Cayenne hol van, azt csak később tudtuk meg Pálffy Albert példájából, hogy „Budweis”.

Pákh Albertnek az egészsége azonban csak nem akart helyreállni ott az ágyban. Nem lehet ott meggyógyulni! Az az ágy csak előszobája a koporsónak. Felbiztattuk, hogy menjen vissza ismét Graefenbergbe: állítsa a testét is egyenlő lábra a szellemével. A szerkesztői fizetését ott is kapni fogja. Én elvégzek helyette minden szerkesztői munkát. Neki ott Graefenbergben csak a nevét kell aláírni az üres ívre, amire a rendőrség példányát nyomatjuk. Ott maradt másfél esztendeig, amíg teljesen kiépült. És azalatt ő minden héten leküldte az aláírt üres papírívet, mi azon bemutattuk a Vasárnapi Ujság számát a százszemű Argusnak, s ment a dolog olyan simán, mint a karikacsapás. – Hanem mondhatom, hogy az volt a legnehezebb dolog, amin valaha életemben keresztülúsztam. Minden számnál úgy vigyázni, hogy se a magam, se a munkatársaim cikkében valami olyan ne legyen, amibe a cenzúra belekapcáskodhatik, s amiért aztán az én barátomat ott fenn Graefenbergben kihúzzák a vizes pokrócbul, s hazahozzák – másforma pokrócokba való takargatás végett. És mégis olyan lapot adni, ami az olvasó közönség kedvét megnyeri. Ez idő alatt a Vasárnapi Ujság előfizetői száma fölment tízezerre.

Hanem egyszer mégis csak rajtavesztettünk.

Egy adoma ezeken a szavakon kezdődött: „Szedtevettézik az újonc katona.” Ezt a cenzor így fordította le: „man sammelt schon die Rekruten” s följelenté őnagyságának. Lett nagy inkvizíció miatta! Előfogtak, kivallattak: „honnan tudom, hogy az újoncokat szedik? Hogy merem az ilyen államtitkokat kiírni?” Alig tudtam elhitetni, hogy a nominativus nem accusativus, s hogy a „szedtevettézik” annyit jelent, hogy „káromkodik”.

– No hát tanuljanak önök világosan írni magyarul!

…Úgy hiszem, hogy ha most jönne ide Prottmann úr őnagysága, egészen meg lehetne elégedve a világos magyarsággal, amint mostani kollégáim írnak; de azt hiszem, hogy azok is meg lennének elégedve Prottmann úrral.

Ilyen idők jártak akkor, amikor a Vasárnapi Ujság keletkezett…

[1879]