Szerkesztő úr! A legutolsó restauráció óta nem vivátoztam annyit, mint ezen az előadáson. Pedig azt már veheti észre, hogy én nagyon válogatós ember vagyok. Aztán megvallom, hogy nem is sokat vártam ettől az Egressytől, hiszen a lapok ugyanakkor, mikor Belke Johanna mosolygásától el vannak ragadtatva, annyi rendreutasítani, igazgatni valót találnak Egressy minden szavában, mozdulatában, hogy magamforma falusi ember azt hiszi, miszerint ezt talán már meg sem lehet nézni. Ezt persze azért teszik, hogy annál nagyobb legyen a meglepetés, ha azután az ember színről-színre látja. A műszabályokhoz én nem értek, én csak azt tudom megítélni, amit látok és érzek. Én csak azt mondhatom, hogy nemesebb, élethívebb, minden mozdulatában igazabb alakot képzelni nem tudok, mint amilyen Egressy volt a vén szerb fejedelemben, és indulatnak csak azt hiszem, ami az ő szavából hangzott, amit az ő arca fejezett ki. Mikor haragudott, én remegtem, mikor sírt, vele sírtam, és nem jutott eszembe, hogy ez játék, hogy ez művészet, azt gondoltam, minden igaz; és úgy látszik, hogy a közönség is egy véleményen volt velem, mert az egész darab folyama alatt oly példátlan dolga volt minden kéznek, szemnek és zsebkendőnek, hogyha ez nem tetszés jele, hát akkor én nem tudom, hogy mi az? A darab története az, hogy Brankovics leánya szerelmes Murát zultánba, kinél a békesség kezeseiképpen Murát fiai vannak. A szerb nép azonban hadat sürget a magyarral egyesülten a török ellen; mire Murát kiszúratja a két fiú szemét; akikkel azután apjuk éppen akkor találkozik, midőn leányát elátkozza, ami nagyszerű jelenet. Végül a magyar és szerb sereg megveri Murát hadait, amit Brankovics haldokolva tud meg. A három első felvonás igen jó, a másik kettőn látszanak a halál sürgető kezei, mely a költőt kora sírjába temette. Azért én mégis szívesebben megnézem azt a művet, mint akárhányat, mikben a három első felvonás ugyan rossz, hanem a két utolsó még rosszabb; s amilyenekről már van egy pár levél a begyemben.

Végezetül szeretném megtudni azt az egyet, hogy mire való volt még ez annyi okos mondással gazdag, beszélő darabba is beletoldani egy kis táncocskát? ha csak annak az indokolására nem, hogy a szép Mara unja magát a háremben. Részemről elengedtem volna. Környékemben minden ember olyan érzékeny hangulatban volt már, mellettem egy derék bácskai atyafi ült, aki minden velős mondásnál oldalba döfött könyökkel, sőt ahol arról van szó, hogy a szerbek és magyarok legyenek jó barátságban, a kezem is megszorítá, s már éppen annál a pontnál voltunk, hogy egymás nyakába borulva örök barátságot fogadjunk egymásnak, amidőn csing-ling! hipp-happ! előugrik egy pár nimfa, kirúg, berúg, körülmosolyogja a világot; s azzal vége a lelkesülésnek. Táncoljatok a táncolókkal, és szomorkodjatok a szomorkodókkal. Ez a mondás a színpadra nézve is helyes.

Kakas Márton

[1856]