– Kakas Márton arcképcsarnokából –

Látod, tisztelt publikum, ezt a szép hószínű szakállat és hószín hajfürtöket?

No, hát tudd meg, hogy ennek minden szála külön tudományban őszült meg.

Brassai mindent tud, amit csak tudni lehet: ő nagy filológ, filozóf, matematikus, botanikus, kritikus, historikus, grammatikus, statisztikus, lingvista, belletrista, polémista és jurista; és azonfölül még muzsikus is.

Ennek a sokoldalú tudományosságának köszönheti, hogy a Magyar Tudományos Akadémia öt osztálya közül egyikben sem választják meg rendes tagnak.

Mert mikor a nagygyűlés napja elkövetkezik, s az osztályoknak ajánlani kellene rendes tagságra kandidátusokat, akkor legelébb is elkezdi a természettudományi és matematikai osztály, hogy mint természettudós is nagy érdemeket szerzett ugyan magának Brassai, de mik ezek azon nagybecsű szolgálatokhoz képest, amiket a magyar irodalomnak a nyelvészet mezején tett; ott volna igazán a helyén; dísze, virága, címere fogna lenni a filológiai osztálynak, s minthogy tíz több, mint kilenc, tehát matematice áll, hogy attól az osztálytól ajánltassék, amelyiknél több az érdeme. A filológiai osztály viszont mély deferenciával elismeri, hogy Brassai a nyelvészetben rendkívüli sikerrel működött, s ha semmi egyebet nem mívelne, mint ezt az egy szőlőjét az Úrnak, bizony be is választaná őt osztályába rendes tagnak; de amidőn Brassai annyira kitűnő filozóf, hogy e hajlama és tanulmánya minden egyéb működésére keresztül-kasul kiterjed, tehát úgy kívánja mind a költői igazságtétel, mind a grammatikai szuperlativusz, hogy ahol „legnagyobb”, oda választassék be: a filozófiai osztályba. A filozófiai osztály végre ezen bölcsészeti dedukciót állítja fel: „ámbátor elismert dolog, hogy Brassai a filozófok között is kitűnő, mindazonáltal már eddig is a természettudományok levelezőtagja levén: tehátlan mind logice, mind naturaliter az következik, hogy ki mely helyen leveledzett, azon helyen virágozzék is; s visszautasítja a kandidációt a természettudósokhoz, s e nemes vetély így foly évről-évre. Brassainak minden osztály égig emlegeti a másik osztályban tett érdemeit s együtt az öt osztály együttes érdemeiért nem választja meg rendes tagnak; hanem végül azt mondja, hogy „mindez semmi! Brassai nagy tudós ugyan, de hát még milyen nagy zeneértő! válassza meg hát a konzervatórium.”

A rossz világ aztán rájuk fogja, hogy félnek a polémiáitól.

Bizony félhetnek is.

Alig van köztünk élő ember, akinek egy bokréta ne jutott volna azokból a csalánokból, amiket Brassai herbáriumából poéták, muzsikusok, kritikusok, filozófusok és matematikusok számára időnkint ajándékozni szokott.

S hogy polémiáiban mindig ő marad a győztes, arról, úgy hiszem, az első látásra mindenki meggyőződhetik. Nekünk ki van a hajunk tépve, mi pedig az övéből csak egy szálat sem bírtunk kicibálni.

Jelenleg mély béke van közöttünk, amit az is tanúsít, hogy legközelebbi polémiájában Gyulai Pál barátunkkal még Tallérossy Zebulonunkat is bizonyságtevő tanúnak hívta fel, amiből az derül ki, hogy még az Üstököst is tanulmányozza, mint nyelvészeti specialitást.

Kívánjuk neki és magunknak, hogy még mint viruló öreggel együtt élhessük meg a tort, melyet m. t. r. taggá megválasztásakor fogunk csapni, pendantjaként amaz emlékezetes „haricskapuliszka” estélynek, melyre egyszer jókedvében kilenc összemarakodott kritikust és antikritikust meghítt magához, azon olympi élvezet reményében, hogy mint fogják majd egymást megenni! ami azonban nem történt meg; egymás húsára nem került a sor, miután Brassai bácsi ennyi sűrű érdemei mellett még kitűnő – szakács is!

[1865]