– Kakas Márton arcképcsarnokából –

Eddig csak olyan írókkal foglalkoztunk, akik magukat ideig-óráig hosszabb vagy rövidebb időre, a halhatatlanok közé bejegyeztetik; ezúttal azon férfiúval van szerencsés találkozásunk, aki nemcsak magát, de másokat is halhatatlanít.

A magyar irodalom történetének írója áll előttünk. Ő az, ki a holt írók csontjait előkeresi cinteremeikből, s ismét összeilleszti azokat, a halandókat bebalzsamozza, az elporhanyultakat bevonja pusztulásnak ellenálló zoopissa nedvvel, s a már petrifikáltakat előkeresi a föld gyomrából. Nincs az az entomológ, aki oly buzgalommal kutasson új válfajú bogarak után, minővel Toldy kutat rég meghalt új írók után.

Büszkesége az, hogy gyűjteménye e nemben a százakat meghaladja. Ha élt volna ezelőtt kétszáz esztendővel egy divatlap-szerkesztő, milyen boldoggá tehetné most Toldy barátunkat hátrahagyott papírkosarával, melybe a sok éven át összegyűlt kiadhatlan poématák félrerakattak. Azok most mind magyar remekírók volnának. Nem csuda aztán, ha a literatúra fossziliáival foglalkozva, annak flóráját és faunáját észrevenni kevesebb ideje marad.

Amiért is csak az egoizmus kvalifikált nemének mondható, ha tisztelt barátunknak hosszú életet kívánunk, mert arra, hogy ily dimenziók mellett a jelen kor poétáit is felvezesse az Olympra, csakugyan kell vagy egy század, s jól érezzük, hogy annyi tengersokaságú versíró, novellaíró, humorista, epigrammász, esszéista, drámaíró, operalibretto készítő, rébusz csináló, betű-, szám-rejtvény kirakó, anekdota feljegyző, élcfaragó, műfordító, műbíráló, útleíró, vezércikk öntő, divattudósító és újdondász hangyabolyának közepette ránk csak a század vége felé fog kerülni a sor.

[1865]