A Budapesti Szemle 3-dik füzetében Gyulai egy egész terjedelmes cikket szánt Dózsa Györgynek. Természetesen a darabot igen rossznak találja, amit én viszont nem veszek tőle rossznéven. Sic itur ad astra. – Nem is afelől akarok vele feleselni; hanem felszólalok csupán azon szempontja ellen, amelyből engemet mint országháborítót, ki drámám által a köznépet a szőlődézsma és tagosztály ügyeibeni egyezkedések ellen bujtogatom, mutat be a nagyon tisztelt közönségnek, s megtámad, mint egy új Nana-Szahibot, az egész arisztokrácia nevében.

Én ugyan igen helyeslendőnek találom, hogy a Budapesti Szemle szerkesztője a magyar főúri rendnek azon igazán nemeslelkű pártfogását, mely lapjának lételét biztosítja, minden áron meghálálni törekszik; de azt mégis kikérem, hogy ez ne az én bőröm árán történjék, s ámbár igen szép látványnak tartanám, Csengeryt és Gyulait mint magyar Havelockot és Outramot, kik a gonosz lázadó Dózsa Györgyöt másodszor is megsütötték, a Bath-rend sarkig érő talárjában sétálgatva látni végig az Úri utcán: mindazonáltal ne vegyék tőlem rossznéven, ha ily közel levén érdekelve a dologban, ezen dicsőség elérését egy kissé fáradságossá teszem nekik.

Azzal vádolnak legelőször is: hogy én Dózsában a magyar arisztokráciát támadom meg. Egy kis zavar van a tudós férfiak fogalmaiban. Összezavarják ezt a két fogalmat: oligarchia és arisztokrácia: pedig így állnak az összehasonlítások: a magyar arisztokrácia tartotta fel mindig az országot, az oligarchia vesztette mindig el: az arisztokrácia volt mindig a szerző, az oligarchia volt az áruló: az arisztokrácia áldozott a hazáért, az oligarchia rabolta ezt: az arisztokrácia tette naggyá az országot, az oligarchia letörpítette azt, hogy maga nagyobbnak lássék benne; az arisztokrácia elvérzett Mohácsnál a nemzetért, az oligarchia messziről nézte azt s szövetkezett a rokonai vérétől nyirkoskezű ellenséggel. Gyulai ezt a két fogalmat kénye-kedve szerint cserélgeti; arisztokratának nevezi Zápolyát s oligarchának (!) Csáky Lórát: (egy leányt). Kénytelen vagyok neki megmagyarázni e két görög szó értelmét: oligarchia jelent „kevesek uralkodását”, arisztokrácia „legjobbak uralkodását”; oligarcha volt Magyarországon Giskra is és Fugger és Fortunatus Imre, anélkül, hogy valaha arisztokráciánkhoz tartoztak volna; mikor Mátyás fiát megbuktatták, akkor a magyar arisztokrácia bukott meg az oligarchia ellenében; Angliának van arisztokráciája oligarchia nélkül, Amerikának van oligarchiája arisztokrácia nélkül és maga Magyarország éppen abban a helyzetben van: hogy arisztokráciája oly nagy és erős, mint akármely más nemzeté; míg az oligarchia eszméjével éppen apheliumban áll. Aki ezt nem látja és nem érti, annak sajnálom az öt érzékit. Azért ezt a két fogalmat jó volna nem zavarni össze.

Hogy mennyire tisztelem én a magyar arisztokráciát? azt korábbi munkáimban elégszer volt alkalmam bebizonyítani, ezt Gyulai maga is elismeri; – s azóta nem volt okom véleményemet megváltoztatni, s Dózsa György miatt sem hallottam még igazi arisztokratáktól panaszt emeltetni, ebben is gondom volt az igazi arisztokrácia ideáljait felállítani egy másik eszménykép, a jól vagy rosszul felfogott demokráciával ellensúlyozásban; s hogy a 16-ik századbeli kényurak visszaéléseiben a mai kor önfeláldozó nemessége lássa magát sértve, ilyen ügyetlenséget nem is teszek fel egész ember felől, s a mondott ellenvetés csupán nehány irodalmi jóakarómtól eredt, s ennek a neve magyarul tisztán-pusztán „árulkodás”.

Mert ha nem árulkodás, hanem valóban alapos vád az, hogy Dózsa korszakát, az akkori bel-meghasonlás, visszavonás és magasabb eszmékkeli vajudással együtt költői mű tárgyául választani nemzeti bűn, miért nem jutott e drasztikus ellenvetés az új kerekasztal lovaghőseinek akkor eszükbe, midőn egy nálamnál sokkal nevezetesebb író ugyanezt a tárgyat, hasonló tanúsággal, sokkal kegyetlenebb kifakadásokkal, a demokrát eszméknek sokkal merészebb kifejezésével, kilenc kötetes regénnyé dolgozta ki? Azt felelik erre; „ah az egészen más volt! mások voltak az idők, mikben az megjelent.” Igenis mások voltak. Annak most tíz éve, a jobbágyság felszabadítatlan, maga a nemzet kiváltságos osztálya pártokra szakadva; a küszöbön egy kitörésre készülő zivatar, a rettegtető kérdés még megoldatlan hogy vajjon egy világrázkódás esetében hogy fogja a magyar nemesi és jobbágyi osztály az eddig létező feszült viszonyokat kiegyenlíteni? Ha valamikor veszélyes lehetett, akkor lett volna az, Dózsának rémképét egy politikai irányú mű által felidézni – és lám akkor sem volt veszélyes. Jobban ismerte mindenki a magyar nép józanságát, szilárdabbul bízott politikai érettségében, őszinte jellemében, mint hogy ezért ama költői műíróját megtámadta volna. És most, tíz tanúságos esztendő után, midőn a magyar nemzet oly tűzpróbán ment keresztül, mely annak nemesi és közrendi osztályait jobban összeolvasztotta, mintsem őket a világ minden diplomáciai kémiája valaha szétbonthatná, előállnak az ország bölcsei, hogy egy jelentéktelen színmű előadásából a szőlődézsma és tagosztály fölötti egyezkedésekre csináljanak gonosz prognosztikont, s beszélnek a magyar nép politikai éretlenségéről, kardot húznak a végveszedelemmel fenyegetett nemesség ügyében, s azután büszkén tekintenek széjjel: ha látja-e őket valaki, milyen vitézül megmentették ők már most a hazát?

De hát kérdem, hol volt tíz esztendeig Csengery és Gyulai et ceteri Graeci, hogy azalatt nem látták az ellenséget; hiszen az említett munkát folyvást árulták és most is árulják minden könyvárus boltban; honnan tehát ez a kettős felfogása egy és ugyanazon dolognak?

Majd én megmagyarázom.

Onnan van, mert amazt a munkát b. Eötvös írta, emezt pedig Jókai. Amaz egy hatalmas, nagybefolyású férfiú, emez pedig – egy útban levő ember.

Ez a magyarázata az egész titoknak.

A rabulisztika szemfényvesztési fogása szerint itt azt fogják majd nekem szememre vetni, hogy indiszkréció tőlem, egy olyan tiszteletreméltó nevet, mint b. Eötvösé, belekeverni a vitába; de miután én minde dolgokat Gyulainak személyesen elmondtam, biztosítva őt, hogy akármit fog írni darabom irodalmi értékéről, akárhogy szétaprítja azt, én semmire sem fogok felszólalni, ámbár meg tudnám cáfolni mindazt, amit elvileg históriai igazságról és tragikai elemekről beszél, és tenném is, ha nem saját művem forogna kérdésben; de – ha azt a pontot bármi tekintetben érinti is, amihez tulajdonképpen nincs köze az esztétikai kritikának – a műnek politikai hatását s általam el nem ismert irányt fog rá: akkor kénytelen vagyok önvédelmemben Eötvösre hivatkozni, és Gyulai akkor ezt egész őszinte orcával meg is ígérte, hogy egészen mellőzni fogja, és mégis előhozta. Azt kell hinnem, hogy ő maga is kívánta ezt a kimenetelt s én nem kerülhettem azt ki.

Egyébiránt távol volt tőlem a szándék b. Eötvöst a hozzám való hasonlítgatással kisebbíteni akarni. Példáját csupán azért hoztam fel, hogy ellenfeleimet megnyugtassam afelől, miszerint Dózsa György történetének költői művé felhasználása által nincs olyan országos veszély előidézve, mely még a szőlődézsmára is befoly. (Azért emlegetem annyiszor azt a fatális szőlődézsmát, mert valaki – hírlapíró – egyenesen ezzel vádolt Dózsa miatt.) Gyulait pedig igen szépen kérem, hogy mielőtt a magyar nép valamelyik osztályának politikai éretlenséget vetne szemére, – nőjön még egy kicsit.

[1858]