A „Lángészt” szidtad, mivel a „gaz” írókat ütötte;
      Most meg minden írót üstököl Üstökösöd.
Szép, hogy e rossz elvtől a jóhoz visszakerültél,
      S ím magam is szivesen tartom a hátamat: Üss!
G. Á.

Felkapván azon dicséretes szokás, hogy mikor a programunk szerint rendben érzi magát következni illető jó barátunk, ez „irodalmi kényszerkölcsön” vagy mint Nendtvich barátunk mondá „irodalmi Matrosenpressgang” következtében, önként siet nálunk jelentkezni, beküldvén arcképét, s némi szellemi kontúrokat is hozzá.

Így tisztelt barátunk a fennebbi epigramm kíséretében jelent meg, hadfogadó bürónkban.

Távol legyen tőlem ily gonosz szándék, hogy én Apolló fölkentjei ellen fölemeljem kezemet! hogy én írótársaimat megüstököljem! Hogy bánhatnék én ily gonoszul ennyi kopasz emberrel? Még pláne ütni! ’sz nem jöttem én Meklenburgból. Én eddig azt hiszem, hogy csupa merő hízelgéseket mondok barátimnak, s milyen gonosz a világ, hogy magyaráz mindent félre.

Megfogyatkozásaikat is, ahol lehet, eltakarom. Hát nem föltett kalappal rajzoltatom-e azt, aki megszabadult attól a gondtól, hogy frizőrre legyen szüksége?

A múlt számban volt szerencsém bemutatni egy jelesünket, ki poétából lett kritikussá; íme most egy másik kitűnő férfiúnk, ki, megfordítva: elébb volt hírhedett és rettegett kritikus, s azután változott át koszorús költővé.

Azt kérdi Tóth Kálmán: „Ki volt nagyobb?”

Minden kétkedés nélkül kimondom: az utóbbi!

Aki elébb volt drámaíró, azután lett kritikus, az lehet hősi jellem, de mindenesetre bosszúvágyó, ki meg akarja torolni a vett sérelmeket; de aki, mint Greguss, a kritikust és drámaírót oly módon tudta magában szerves egésszé olvasztani, hogy elébb megcsipkedett minden halandó poétát, s azután kitárta keblét, mondván, már most cseréljünk szerepet, csípjetek ti engem! az ilyen ember nagy keresztyén!

Kivált ha azt az elvet követi, hogy „majd írok én nektek olyan darabot, amilyeneket ti szoktatok írni nekem”.

Hanem hát itt sem tagadhatá meg kritikusi természetét: még a drámája is egy általános hadjárat az írók ellen. Ő ugyan fentebbi epigrammjában is azt állítja, hogy a „Lángész” csak a „gaz” írókat ostorozza. Kérem alássan. Linné szerint minden gaz: virág; a murok vad állapotában gaz, s ha megnemesítik, sárgarépa; a spinót, ha nyers, gaz; ha megfőzték, még az országgyűlésen is szóba hozatik.

Én tehát tulajdonképpen, akkor, midőn a Lángészt megróttam, nem Greguss ellen tettem kifogást, hogy minek írta meg a Lángészt? hanem a Lángész ellen, hogy minek hagyta magát megiratni Greguss által?

Azóta azonban sokat változtak nézeteim. Az idők kényszere engem is kapacitált, hogy minden úgy van jól, ahogy van, s a féllábú ember is ideálja – a sántaságnak; azért íme kezemet nyujtom e hasábon keresztül az én kedves barátomnak: „te is kritikus vagy, én is kritikus; te is jó katona, én is jó katona: ne bántsuk egymást.” Inkább keressünk majd egy harmadikat, s azt communi consensu jól eldöng – simogassuk.

[1865]