Mintha az ínség zsákruhája nem lett volna elég keserű emlék, mit e múló évről eltehetünk; a sors még a gyászt is fölülköté rá. Midőn milliókat veszténk nemzeti vagyonban, ugyanakkor kincseket veszténk, miket szám ki nem fejez, a nemzeti tudomány és szellemerő egyre fogyó tőkéjéből.

Öt kiváló vezére a hazai tudománynak és értelmiségnek hagyta el a nemes küzdtért, melynek még annyi leszedetlen babéra volt számukra hátra.

Ez évben haltak meg:

Legnagyobb magyar történetírónk,

Legnagyobb tehetségű közszónokunk,

Legmerészebb röptű költőnk,

Legtevékenyebb államgazdászunk és

Legtiszteletreméltóbb veterán tudósunk.

„Szalay László, – Kazinczy Gábor, – Madách Imre, – Hajnik Pál – és Fáy András” a nevek, mik után a címert fölfordítva akasztja föl a múzsa; mert, fájdalom! annál a nemességnél, amit a szellemi harc hősei képeznek, minden egyes meghaló: – ultimus deficiens – utolsó ivadék; dicsőségük, foglalt birtokuk az országra száll vissza.

Szalay László (született Budán, 1813. ápril 18-kán; – meghalt Salzburgban 1864. júl. 17-kén). Tiszta, acélöntetű jellem; ki pályáját úgy tudta összeforrasztani elveivel, hogy mint történetíró nagy volt politikusnak, mint politikus nagy volt történetírónak. Korunk az ellenkezőre elég sötét példát mutat, hogy ez annál fényesebben tűnjék ki közülök. Amit írt és amit vallott, az mind megáll a jövendők előtt; s fájdalmas csupán az, hogy nagy művének befejezését s elveinek diadalát nem adatott megérnie. Munkásságának áldozatja lett, s a jutalommal, mit élve kiérdemelt, még tartozásban van a nemzeti kegyelet.

Kazinczy Gábor (született 1818. július 18-kán Zemplénben, Berettőn, – meghalt 1864. ápr. 18-kán Bánhalmán [!]). Az alak törve volt már, midőn 1861-ki májusban a múzeum termében lángszavait elmondá; csak az erős lélek tartotta még össze. Beszéde közben gyakran elszédült, de a testi kór nem hallgattatá el, midőn a mondott szónak oly nagy volt az értéke. A közönség tetszésvihara közt roskadt össze. Akik ifjúságától fogva ismerék, tanúskodhatnak felőle, hogy gondolatainak klasszikus kifejezésében akkor is oly vén volt; s akik hajlott férfi korában látták, bizonyíthatják, hogy lelke lángoló tüzében akkor is oly ifjú volt. A hazai közjog egy soha meg nem ingatott bajnokot, a tudomány egy fáradhatlan szorgalmú búvárlót, a közélet egy mintaképül állítható szép jellemet, s az ismerősök egy önzetlen szívű jó barátot vesztettek benne. Én, ki e sorokat írom, mind a négy veszteséget együtt érzem és gyászolom.

Madách Imre (született 1823-ban Alsó-Sztregován Nógrádban; – meghalt szívbajban, 1864. október 5-én ugyanott). Milyen fiatalon! S milyen diadalmas kezdet után! Alig tűnt fel s már e feltűnés is elég volt arra, hogy soha le ne tűnjék. Szellemének csillaga nem várt az éjszakára, mikor minden kicsiny fény meglátszik, mikor a legapróbb költői ragyogvány is észrevehető lesz. Ő akkor jött, midőn legderültebb volt az ég; mint a hajnalcsillag, mely együtt mer kelni a nappal s az Ember Tragédiájával közérdeket bírt kivívni akkor, midőn minden eszmét egy nagyobb tragédia: az ország tragédiája tarta lefoglalva. Szíve, mely annyi költői alaknak adott éltet, ő neki halált adott – és halhatatlanságot.

Hajnik Pál (született 1809-ben Vácon, meghalt 1864. ápril 28-ikán Pesten). Szorgalom, tudomány és becsület, egy kézben, egy alakban. Egy férfi, akinek ellensége nem volt; pedig mindig a nyilvános pályán élt, s mindig független volt rajta. Ki fölemelte magát a nemzet nagy fiai sorába önerejével s leszállt velük együtt a lemondás és nélkülözés homályába önakaratából. Midőn a nemzetnek már megmutatta az utat, melyen a praktikus élet a minden szabadság alapját képező anyagi függetlenségre vezet, mint Mózes az ígéretfölde határán, őt is eltemette a sors. Szép útja volt az égbe: egy vádló hang sem állta útját innen a földről; mert ahányan ismerték, annyian szerették.

És most, akit utoljára hagytunk, az ősz veterán: ki maga körül két költői nemzedéket látott kihalni s kettőt támadni, s mindannyinak köztiszteletű vezére tudott maradni: Fáy András (született 1786-ik május 30-kán Zemplénben, Kohányban; – meghalt 1864-ik július 26-án Pesten). Sok téren láttuk őt, minden térről koszorús fővel tért vissza. Amihez nyúlt, az mind arannyá vált kezében; amit elkezdett, azt mind fényes siker követte. Nevét zengi a múzsa, zengi a hálás művészet s még a mai kor legünnepeltebb énekese: a pénz is. Roppant lélek volt, melyben a költészet ábrándjaitól a takarékpénztárak áldott eszméjéig annyi teremtő gondolat megfért. Öreg volt, sokáig élt: ameddig élt, mindig tett; és amit tett, az mind jó volt; – de azért mégis fáj nekünk e név! S halálával úgy érezzük, mintha valami hiányoznék, mi a csomót összetartá, s gondolunk rá, hogy vannak szellemek, amik annál nagyobbak, minél távolabb viszi őket előlünk a múlt.

Öt ilyen kidűlt nemes! öt ilyen elhagyott udvartelek! Hazám lelkesült ifjúsága! kövesd példáikat és siess impetrálni az üres telkeket! Rád várnak azok!

[1864]