Nagyon korán! Ezt fogja mindenki mondani, ki őt ismeré. Barátai, kik örökifju kedélye sugárinál annyiszor melegedtek, kik eddig is sajnosan nélkülözték jelenlétét a haza központjában, kik óhajták a szép napok visszatértét, midőn Kazinczy Gábor ismét találkozó gyúpontot ad az ifju és régi értelmiség, a szellemi arisztokrácia széthulladozó képviselőinek, miként boldogabb napokban; azon hírre, hogy egy kapocs, mely annyi különböző uton járó, de mind egy nemes célra törekvő elemet összehozni képes lehete, kitört a láncból, azt fogják mondani: „nagyon korán volt még!”

Az irodalom ügybarátai, kik ismerék a roppant tehetséget, mit költői és szemlélői észben a sors kegye Kazinczy Gáborra halmozott; s melynél csak fáradatlan munkássága, buvárlatainak mélysége volt nagyobb; kik örömest hitték, hogy annyi elmekincs, szorgalom és tanulmány, mely óvakodott korán aratott babérokkal mindennapi dicsvágyat kielégíteni, még ezután árasztandja fényét irodalmunkra; – azt fogják mondani e hirre, hogy a várt csillag nem jön már közelebb, mert lehullt: „nagyon korán volt még!”

A hivek, az igazság, és az örökszép hivei, kik látták őt még nehány év előtt, mint ihlett szónokot, oly magas talapzaton, hol őt kevesen érték utól, felül senki sem multa még; kik emlékeznek megrázó szónoklatára, mely csoda egyesülete volt a költészetnek és az igazságnak; mely érzelmet és meggyőződést költött; sohajtva fogják mondani a hirre, hogy Kazinczy is azok közé állt, akik ezentul hallgatni fognak: „nagyon korán volt még.”

És a hazafiak, kik hisznek nemzeti szépjövőben, kiket Kazinczy Gábor varázs optimizmusa oly bűverővel birt leláncolni egy gondolathoz; – egy gondolathoz melytől megválni csak az élettel együtt szoktak, hogy a mult szilárd alapján lehet, kell e nemzet boldogságának, jóllétének ujra emelkedni; hogy a szabadelvű kifejlődésnek, és a multak kegyeletének a munkás iparnak és az áldozatkész nemességnek; a jövő követeléseinek s a történet hagyományainak; hogy a békének és a dicsőségnek egy oltáron meg lehet még férni: megdöbbenve fogják mondani a hirre, hogy egy azok közül, kiknek jellemét nem változtatta sem idő sem körülmény, kik mert nem voltak hizelgői soha sem a hatalomnak sem a napok véleményének, éppen azért legrendületlenebb hivei voltak uralkodójuknak és nemzetüknek, kik küzdöttek nem méltóságokért, polcért, jutalomért, de nem is tapsokért és koszoruszórásért, hanem mert hittek annak diadalában a miért küzdöttek; – hogy egy ez oszlopok sorából kidőlt; hogy Kazinczy Gábor megszünt egy szép verőfényes, vihartól tiszta kor hirdetője lenni; erre mindenki azt fogja mondani: „nagyon – nagyon korán volt még!”