Szokni kell elébb e gondolathoz, hogy elhihető legyen.

Mintha annak, ki hosszu éjben a hajnal után sovárog, azt mondanák, hogy „meghalt a nap”.

Olyan évben halt meg, amikor még a tavaszi füszál is érzi, hogy a földnek, melyben gyökerei vannak, a neve „haza”. Amidőn minden eltemetett nagy érzés kikivánkozik a sírból: ő lekivánkozott oda.

Midőn minden magyar, ki nevét kimondta, utána mondá „sokáig éljen”, ő megcáfolá a közohajtást és odatért, ahol örökké élnek.

Nevét a vágyó remény elejté; s átvette a fájó emlékezet.

A Hunyadyak, Zrinyiek óta nem volt fényesebb név a magyar ég csillagképletei közt; nem érte nagyobb gyász egy halottban a magyar nemzetet.

Beszélnek róla az irások, beszélnek a kövek, beszélnek az emberek szivei, ki volt ő?

Megsiratja főur és pór; hazafi és idegen; jó barát és ellenfél; mert bizony mindenkinek halottja ő!

És minden, aki gondolkozni szeret, megdöbbenve kérdezi a sorstól: „mi jövendőt készitesz előre, hogy bölcseinket elveszed közölünk?”

És mindenki megroskad a gondolattól, hogy lehetett teher, mit egy ily nagy lélek elviselni nem birt, és senki nem birja mérlegelni azt. Emberi fogalmak köznapi mértékei kicsinyek arra, hogy ő róla itéletet hozhassunk. Oly magassá tette magát élve, hogy a midőn meghalt, az ország egyik szélétől a másikig ért esése.

Mig élt, megérte, hogy ugy tisztelték, mint egy halottat, kiről elnémul minden gáncsolódás, csak a dicsőités beszél, csak a nehéz ohajtás, mely a halottakat visszakivánja a sirból; halhatatlanságából csak egy hiányzott még: a halál; – azt nem kerülgeté: – eléje ment.

Oh mi sokáig fogjuk őt gyászolhatni.

Mert veszteségünk nagyságát eszünkbe juttatja minden nap és minden nagy emlék, amit fenhagyott maga után, és minden üres tér, a honnan ő hiányzik.

De a gyászon kivül, mit mindnyájan hordozunk, mintha mind fiai, testvérei volnánk, egy nagy örökséget is hagyott számunkra: szellemének fényes örökségét, amiben mindnyájan osztozunk, mintha mind fiai, testvérei volnánk: azt a dicső példát: hogyan kell a hazát szeretni?

Ez örökségünket el ne vesztegessük, el ne adjuk, el ne cseréljük soha.

Egy érc-emléke van már Széchenyinek: az ércből öntött közérzület; melyen sem ráspoly, sem rozsda nem fog; ez emlék el ne porladjon soha: ez emléken legyen felirva mindvégig e név:

„SZÉCHENYI ISTVÁN!”

Lelkének üdvöt, hamvainak nyugalmat adjon az Isten; áldást és boldog jövőt adva e hazának.

[1860]