A képviselőház elhiresztelt első inditványi ülése május 8-kára volt kitűzve.

Baljóslatú nap! Széchenyi halálanapjának 13-dik havifordulója.

Nekünk azonban annyi gyásznapunk van, hogy a végzetes napokban nem lehet válogatnunk. Az ülés, melynek fénypontját Deák Ferenc korszakot alkotó nyilatkozványa képezendé, tiz órára volt kitűzve, s dacára annak, hogy a Muzeum udvarára sem lehetett jegy nélkül bejutni, a karzatok már kilenc órakor tultömve voltak a pesti közönség szinével s a vidékről e napra fölsereglett ünnepélyes alakokkal. A hirlapirók karzatai is telve, s a tanácskozási terem szárnyai a felső tábla tagjai által elfoglalva.

Azt is mindenki tudta már, hogy a remekbeszédre, mit Deák Ferenc tart, Teleki László fog viszonzást mondani, s a viszonzásból tudandja meg az egész világ, hogy a magyar nemzetben a hazaszeretet, az alkotmány tisztelete és a bátor jogvédelem kérdésében csak egy vélemény van.

Sarkpontja leendett e nap a történetnek!

Kilenc óra után a már gyülekező képviselők négyszemközt sugdosva, egy titkot kezdtek egymásnak elmondani; de ami annyira borzasztó, annyira hihetetlen, annyira leverő volt, hogy mindegyik azt felelte rá: „ah nem igaz ez, ne is hireszteljük.”

A rémhir azonban csak egyre terjedt, mindig csüggedtebb arcok jöttek be az ajtón, az ujon érkezőket suttogó csoportok fogták körül; elszörnyedés az arcokon, sietséges járáskelés ide lenn; fenn a női karzatokon, hol a rémület okát nem tudhaták, zilált aggodalom, nyugtalan kérdezősködések, amikre utóbb egy halk felelet hangzott: „Teleki László agyonlőve!”

Utána azonban rögtön: „e hir nem bizonyos! nem lehet elhinni.”

Nehány perc múlva érkezett az elnök.

Aki arcára tekintett, az már bizonyos lehetett a baleset felől. Soha ily sápadtnak nem látta senki ez arcot. Vele jött Nyáry, s szemei tele könnyel. Sok nagy veszély órájában láttam azt a vas embert, de azt a könnyet nem láttam még szemében soha.

Olyan néma csend lett, mint egy igazi sirboltban.

E csend alatt az elnököt nézte mindenki, amint lecsüggesztett fővel járt sokáig fel s alá emelvénye egy ölnyi terén, mintha a mindig kész szónok eszméit nem tudná rendbeszedni most. Végre megszólalt: szerencsétlennek mondá magát, hogy ismét gyász hirt kell jelentenie: az, akit szerettünk, akit tisztelénk, akire vártunk – Teleki László meghalálozott. – Az elszörnyedés rémhangja zugott fel a teremben. A karzatok csak sokára csendesültek el.

A hon első bölcse, Deák Ferenc, elfogult kebellel mondá ki, hogy ily gyász órában a bölcseségnek nincsen hangja. Az ülés szomoruan feloszlott. És a képviselők, a nagy komoly férfiak, amint helyeikről fölállva, egymás égő szemeibe tekintének, nem állhaták tovább az erőszakot, hanem zokogásra fakadva, borultak egymás nyakába, és sirtak mint apát vesztett gyermek, – és azt szivszakadás volt látni.

Aki érti e szavak sulyát: Teleki László meghalt; az ne szégyenlje könnyei hullását, mert bizony nem egy ember, hanem egy ország fájdalmát siratja abban.

Ez még a mi gyászhirekhez szoktatott sziveinknek is nehéz.

Nem ma, csak hetek, csak hónapok mulva fogunk arról beszélhetni, milyen gyászóra volt ez május 8-ának reggelén 9-től 10-ig. Aki megérte, soha el nem felejti ezt.

Sokat lehet erről gondolni, beszélni keveset.

Mutatja a közgyászt a lengő fekete lobogókon kivül, mikkel minden utca telve, a nép arca, melyről minden mosoly letörülve látszik; ugy, hogy mikor egy vidám arccal találkozunk az utcán, megbotránkozunk benne, s azt mondjuk: jövevény ez, aki még nem tudja, mi történt?

Sehol mulatság, zeneszó, játék: a szinházak zárva, világitatlan, a kávéházakban a tekeasztalok letakarva; az utcák tömve csendes és szomoru néppel.

Délután magán-tanácskozmány volt, ott megtudók, hogy az üdvezült már rég készült e szomoru utra; tegnap sorba járta ismerőseit, s többektől elbucsuzott; némelyiknek csak azt mondá: utra megy, másnak azt, hogy „örökre”. Egy képviselőtársa leányához igy szólt: „Nézze meg jól, milyen volt Teleki László, mert nem látja többet.” – Azt mondják, hogy nagyon sokat szenvedett. Legnagyobb terhe volt életének egy „adott szó,” mely ellen szive küzdött, de melyet becsülete megőrizni parancsolt. – Asztalán volt még beszédének vázlata, melyet az nap kellett tartania a képviselőházban.

Iróasztala és ágya között találták a földön hanyatt fekve, jobb kezének hüvelykujja derékszijjába akasztva, balkeze átlőtt szivére nyomva, a kilőtt pisztoly lábainál, a másik pisztoly asztalán töltetlenül a félig tölt teacsésze mellett. Az egész háznál senki sem hallotta a lövés hangát. Igen kevés vére folyt el.

Azt mondják, hogy balkézzel lőtte meg magát.

Miért éppen ma? miért a legnehezebb napok kezdetén?

Ki hatolhat a holt szivek titkaiba?

A tanácskozmány elhatározá, hogy azt a helyet, a képviselők padján, amelyen Teleki László ült, az országgyülés tartása alatt üresen fogja hagyni.

De mi annál inkább fogjuk őt ott ülve látni, a honszeretettől ragyogó orcáját az üres széken is fölfoguk keresni s nehéz pillanatokban dicső szellemének, aki ott köztünk ül, tanácsát kikérjük!

Áldásunk te rajtad! áldásod mi rajtunk!

[1861]