Egy szó nyilallott a hazán keresztül…

Arany János meghalt.

Nyolc nappal ezelőtt a Tudományos Akadémia épületében Petőfi emlékét ünnepeltük; ma ugyanez épületben Arany János tetemét álljuk körül, s ravatalánál gyászolunk.

A nemzet gyásza ez.

A nemzeté, melynek dalnoka; a magyar népé, melynek fia; a magyar irodalomé, melynek dicsősége az, aki elköltözött. Döbbenve állunk e tetem előtt: oly nehéz elhinni, hogy meghalt, aki halhatatlan.

Mert halhatatlan…

Lángelméje neki a nemzet legjobbjai közt helyet oly korban teremtett, amelyben a magyar irodalom megannyi harcosa küzdött a borostyánért.

S a pillanattól fogva, amelyben neve az ismeretlenség homályában fölmerült, szakadatlanul ott ragyogott azok között, akik felé pietással, hódolattal, szeretettel tekintett a magyar.

A nemzeti föllendülés tüneményes idejében társa a legelsőknek; a küzdelemben osztályosuk; a megpróbáltatásban megsiratójuk; de egyúttal a nemzet vérbe fullasztott energiájának, jövőbe vetett hitének, tettre termettségének utólérhetetlen szavú hirdetője.

Hogyne lenne elköltözése nemzeti gyász; hogyne sorolnók az ő elvesztését a legnagyobb veszteségek közé, melyek a magyart érték.

Más nemzetek, melyeknél az irodalom s a nemzeti és állami lét nem állnak oly választhatatlan viszonyban egymással, mint nálunk, más nemzetek könnyebben viselik el ily veszteségeiket. Nálunk az irodalom lángelméinek kialvása nem csupán irodalmi veszteség: nemzeti szerencsétlenség is.

Mint nemzeti szerencsétlenséget érezzük és gyászoljuk azt. A bűvös erejű lant, hajh, végleg „letéve” most már igazán „pihen”, s a lantostól – keserves tudat – immár csakugyan „nem várhat senki dalt”.

A zengzetes húrok elpattantak s nem szól belőlük a tiszta, nemes, finomult magyar szellem, melynek legmagasztosabb s legművészibb képviselője költészetünkben ő volt, s mely még ma is, midőn nem volt azokhoz a nemzeti aspirációk rejtett célzatú mellékérdeke kötve, minden egyes megszólalását a nemzet megannyi ünnepévé tette.

Ám, midőn e lant elhallgatását megsiratjuk, vigasztaljon egy tudat. Vigasztaljon az, hogy amivel hajdan, a nemzeti leigáztatás keseredett pillanatában a költő mintegy magát rémíté, nem következik be soha. Arany lantja koporsójára letéve örökre elhallgatott, de Arany e nemzet tudatában, e nemzet lelkében örökre „az lesz, aki volt”, s belőle a „jobb rész” földöntúli időkig él, amig csak magyar él.

Keservünk ezáltal nem lesz kisebb, még elviselhetőbb se; az űr, mely nyomában marad, ezzel nem lesz kevésbé betöltetlen.

A könny, mely érte hull; a bánat, mely érte gyászol; a szív, mely érte elszorul; a legméltóbbért hulló könny, a legigazabbért érzett bánat, a legméltóbbért kesergő szív.

Adjon a gondviselés e nemzetnek erőt, kitartást és szerencsét, hogy a rá váró nagy feladatok teljesítésében meg ne akadályozzák még ily veszteségek se.

[1882]