Ismét egy tündöklő csillaga a magyar költészetnek szállt alá a láthatáron. Mint a délsarok csillagainak egyike, amiknek oly rövid a pályafutásuk. Két délkör elég rá, hogy feljöjjön és lemenjen.

Első feltüntekor mindenki azt mondta róla: ez fényes tehetség! én azt mondtam róla: ez tünemény!

Azt mondták: fiatal ember.

S már akkor élete végén volt.

Egy nyomorral, küzdelemmel, megfeszített munkával teljes élet végén. S ez életnek csak a vége volt a fényes. Az utolsó befejező év. Petőfit csak húsz évig üldözte a sors. Tóth Edét harmincig: a mártírkoszorúhoz ennyivel előjoga van.

S ugyanazon végzet, ami Petőfié volt. Egy lángoló szív, melynek elébb egy egész jégvilágot kellett keresztülolvasztania, míg fénye felragyoghatott.

A lángész ennél is, mint amannál, a népvilág mindennap látott kincseit emelte az eszményi régiókba, fölfedezve a legvalódibb költészetet az élet prózájában.

Mit tehetett volna még, ha tovább élhet!

Három megkezdett dráma töredékeit hagyta íróasztalán.

Elszállhat-e egy költői lélek a földről, míg félbehagyott művei itt maradnak? Nem kényszerítik-e azok újra meg újra visszatérni, követelve a befejezést?

A hittan a föltámadással vigasztal bennünket; mi az újjászületésben hiszünk.

Oly lángszellemnek, minő e hideg porhüvelyt lakta, melyet most letettünk, nem lehet nyomtalan elenyészni a ködös égben.

Mi azt kiáltjuk az eltávozó után: „a viszontlátásig!”

[1876]