Fiat voluntas tua
(Legyen meg a te akaratod)

Soha jobbkor nem érkezhetett volna az a Botsinkay által küldött pénz a császárvárosba. Mária Terézia minden oldalról ellenségtől körülvéve, hadsereg nélkül, pénz nélkül állt annyi hatalmasokkal szemben. Burkus, bajor, francia, spanyol, olasz, muszka mind összeröffent ellene.

A magyar karok és rendek ugyan nagy lelkesülten kiálták, hogy „vitam et sangvinem!” de hozzátették, hogy „sed avenam non…”^[1] A lelkesedést tett követte, hadseregek támadtak elő a földből, s íme ugyanakkor a hadviseléshez való pénz is támad elő a földből.

Ez új fordulatot adott a veszve hitt ügynek; a vereségre diadalok következtek, a magyar csapatok Potsdamig száguldoztak, a királyné trónja meg lett mentve. Jutalmak osztogattattak.

Tudta ám azt jól Botsinkay Jónás, hogy őt a háta mögött minden ember „cigánybáró”-nak nevezi.

Volt valami jussa hozzá.

Olyan barna volt a képe, mint azoknak a szép cigánylegényeknek, akiknek az arcszínét mi sápadt európaiak úgy irigyelhetjük; azonfelül is mindig szeretett a cigányok közt lakni. (Hát még ha azt megtudnák, hogy cigányleány a felesége.) „Cigány!”

Senki sem szereti, ha úgy híják. Senkinek sem tetszik ehhez a nemzetiséghez tartozni. A szegény cigányt lenézi még a paraszt is. Amely munka olyan utálatos, hogy senkinek sem kell, azt a cigányra bízzák; más munkához még közel sem eresztik, azt mondják; „nem szereti cigány a szántást”. Kergetik egyik falu végiről a másikra, mert azt hiszik, hogy lop, csal, s boszorkányokkal cimboráz. Ha ütik, nem szabad neki jajgatni, mert ha jajgat, akkor kinevetik.

Hát még „cigánybáró”-nak neveztetni!

A cigány utolsó a parasztok között, a báró pedig utolsó az urak között. (Minthogy „a bárónál kezdődik az ember”, annálfogva felülről lefelé őnála is végződik.)

Minthogy pedig Jónás ezt a titulust le nem koptathatta magáról, azt gondolta ki, hogy ő azt fényesre fogja kicsiszolni. Kivívja a becsületét a cigány névnek – csak azért is.

Azt tette, hogy az új telepből összeszedett százötven cigánylegényt a javából, akik legjobban meg tudták ülni a lovat szőrén azoknak csináltatott zöld dolmányt, veres nadrágot, fehér csákót; felfegyverezte őket huszárok módjára. Aztán maga állt a svadrony élére, úgy vezette fel őket a nemesi táborba.

Ezzel is megjárta, mert amint bemutatta a csapatját a büszke generálisnak, az ezzel a szóval pipázta le:

– Itt most nincs foltozni való vasfazék.

Azzal hátraküldték őket a bagázsiás szekerek mögé, s komiszárust rendeltek melléjük, aki a tíz körmükre vigyázzon. Jónás abban az egyben csakugyan cigány természetű volt, hogy a gorombaságért nem szokott soha felpattanni: eltette, mint a vackort, csepü közé, amíg megpuhul. Más úrfi az ilyenért bizony kihítta volna egy szál kardra a generálist.

Ő várt a maga sorára. Majd eljön az!

Csak egyszer nagy ütközet legyen!

Az is megjött.

Nem azért kívánta pedig ezt olyan nagyon Botsinkay Jónás, mintha feltett szándéka lett volna a csata napján kivont karddal az öklében csodadolgokat hajtani végre a maga fekete serege élén. A cigány csak olyankor verekszik, ha nagyon megszorítják s nincs más menekülés, akkor aztán megmutatja, hogy mit tud!

Pedig milyen szép lett volna ez a következő mondás az ütközet után:

„Eddig feketék voltunk a naptól, most fehérek lettünk a burkus vértől!”

Ez bizony mondatlan maradt – Botsinkay cigány dandárja össze sem mérte a kardját az ellenséggel. Hanem azért tett annál sokkal nagyobb szolgálatot a hadseregnek. A burkusok tönkrezúzták az ütközetben a császári seregnek hatvannégy ágyúját. Botsinkay cigányjai aztán nekigyűrkőztek, s másnapra valamennyi összetört ágyúszekereket és talpat ismét összekovácsolták; az invalidus ágyukat megint ki lehetett állítani a csatatérre.

– Hát van-e már foltozni való vasfazék? – kérdezé e hasznos műtét után Botsinkay a gúnyolódó generálistól. Ez volt az ő bosszúállása.

A generális aztán nagyon megdicsérte ezért a jó szolgálatért, s a csapatjának hivatalos címet adott: „tábori kovácsdandárnak nevezte. Jónást pedig megtette „főstrázsamesternek” ennél a csapatnál.

Hű szolgálataiért hivatalosan is cigánybáró lett a neve.

Nem csinálhatott olyan jó dolgot, nem érhette olyan kitüntetés, hogy ezt a gúnynevet még az is mind jobban bele ne tetovírozza a bőrébe.

S nem haragudott érte!

Eszébe jutott Szaffi odahaza – meg az a két kormos purdé!

Látnátok csak azt a két pár nagy fekete szemet, amilyen nincs senkinek a világon, csak a cigánygyerekeknek!

Csakhogy ezeket nem volt szabad mutogatni.

Botsinkay Jónás egy szép napon meghívást kapott Bécsbe. Rögtön felutazott; egész úri pompával, négylovas hintóban, cifra kísérettel. Már akkor a helyreállított uradalma is olyan nagy jövedelmet hajtott, hogy nem kellett szégyenkednie semmi mágnások előtt.

A királynő nagy kitüntetéssel fogadta őt Bécsben, s ennélfogva az udvarnál egyszerre kedves emberré lett; kiváltképpen mivelhogy mindenki azt hitte róla, hogy ő még nőtlen legény. És ő nem merte megvallani senkinek, hogy feleséget hagyott otthon, a cigány Szaffit.

A királynő csakhamar bárói címmel ruházta őt fel és ezredesi ranggal, annál a huszárcsapatnál, amelyet Jónás saját költségén szerelt fel, s amelynek az élén aztán egy kis hadi csetepatéban is részt vett, s ott elég vitézül viselte magát.

Hanem, valljuk meg az igazat, hogy nem érezte ő magát jól sem az udvari fény közepett, sem a dicsőség mezején. Mással volt tele a szíve.

Megjött már a báróság is, amikor éppen nem is cserkészett rá, de mikor már a vállán hordta, akkor tapasztalá, hogy de még csak egy csizmasarokkal se lett magasabb tőle, mint azelőtt volt. Minden dicsőségnél többet ér az a kis csendes szoba ott a botsinkai kastélyban, ahol a Szaffi varrja a kisfiúknak a tarka ingecskéket. (Már akkor valának ketten.) Csakhogy ezt nem merte ám senkinek elmondani.

Az első békekötés örömére nagy ünnepélyt rendeztek az udvarnál, hivatalosak voltak arra a legújabb nemesi méltóságra emelt magyar családok is. A bájos királyasszony udvarához vonta a nemzet előkelőit, ami csak szépségben, vitézségben és gazdagságban sok közül kiválik. Az ilyen udvari bálokból Jónásnak sem lehetett kimaradni. Hisz ami a táncot illeti, akármifélét csak egyszer kellett neki látni, hogy azt eltanulja, nemcsak ilyen táncokat tanult ő, hanem hegyével fölfelé állított kardok között, égő gyertyával a feje tetején. Biz a legújabb francia kontratánc sem került neki nagy fejtörésbe.

De azért mégis megtörtént vele az a szégyen, hogy az udvari bálban, ahol neki is részt kellett venni a colonne-ban, úgy elbámészkodott, hogy minden figurát elrontott, s a táncosnéját olyan méregbe hozta, hogy az utoljára a legyezőjével a vállára csapott, s megdorgálta, hogy mit ügyetlenkedik.

Pedig hát teljes oka volt Jónásnak az elmélázásra; mert az átellenes párnak a szebbik fele meglepően hasonlított az ő egykori imádottjához, Arzéna kisasszonyhoz. Csakhogy ez a módi viselet, meg az arcfesték, a puderezett hajépítmény, a szépségflastromok némi idegenséget kölcsönöztek a megjelenésének. Aztán nem is nevetett, mikor őrá nézett, hideg, feszes maradt. De azért mégis ő volt az valósággal, ezekbe a szemekbe de sokat nézett Jónás úrfi, mikor még csak úrfi volt! Ezek a párducszemek!

S aztán folyvást egy gondolat háborgatta: az a bolond ötlet, hogy mi lenne belőle, ha ő most csak egyszerre a tenyerére vetné magát, s a sarkantyús csizmáival az ég felé sasirozna szemközt az eléje kontrázó szép kísértetnek. Majd az ördög vitte el a nagy kívánságtól, hogy ezt megcselekedje. Egészen bele is izzadt ebbe a kontratáncba.

Amint annak vége volt: valaki hátulról a vállára üt, s „báró úrnak” szólítja.

Jónás báró az ő régi kedves barátját, Feuerstein bárót látja maga előtt.

– Ah! hát te „is” itt vagy! – mondj a neki.

– Barátom, én itt itthon vagyok – subsummál gyöngén Feuerstein –, én a királynőnél udvari kamarás vagyok.

Nem is úgy értette Jónás, hanem: hogy „te is itt vagy, ahol Arzéna kisasszony”!

– Hát a báróné is itt van?

– Nem. Az otthon maradt. De ne beszélj te az én bárónémról, hanem a magadéról.

– A magaméról? (Jónás megszeppent, no most mindjárt kipattan a Szaffival kötött titka.)

– Igen. Őfelsége maga rendezte úgy, hogy a kontratáncban te szemközt kerülj a szép Arzénával, s gyönyörködött a bekövetkezett sikerben, amit a te furcsa zavarodba jöveteled elárult. Őfelsége már értesülve van felőle, hogy te megkérted Arzéna kisasszony kezét; az ő kegyessége elhárított minden akadályt, ami közöttetek állt: Loncsár uramat magyar nemessé tette, tégedet báróvá.

Hej, de hosszúra nőtt Jónás úrfinak a bárói ábrázatja erre az örvendetes tudósításra.

Nem szólt semmit, csak a kedves barátjának a kezét szorongatta.

– De ne törd össze a kezemet csupa háládatosságból. Hiszen igaz, hogy én voltam a legmelegebb szószóló melletted a királynőnél.

Tudta ezt Jónás bég nagyon jól. Annak a galamb vitte levélnek minden szavára jól emlékezett.

(Köszönöm a gráciát! – mondogatá magában. Bárói koronát már kaptam, hét ággal, ha Arzénát elveszem, még két szarvat kapok hozzá: grófi korona lesz belőle. Nem, ilyen könnyen nem akarok gróffá lenni!)

Hogy húzza ki most a lábát ebből a kelepcéből?

Hiszen hogy Arzéna kezét megkérte, az igaz. Arról a levélről pedig, amit a galambbal együtt elfogott, nem beszélhet; mert azért kikorbácsolják. Legjobb volna felfedezni, hogy már van felesége; de a természetes esze azt súgta neki, hogy ezzel még ne álljon elő.

Kivel közölje itt a szorongattatást? Teljes életében mindig azt látta, tapasztalta, hogy a magas uraságokban nem jó bízni. Szerencséje, hogy jó adag bolondság volt a fejében. A királynénak pedig volt egy kedvenc udvari bolondja. (Valamikor magyar kálvinista diák volt.) Botsinkay ezt a másik bolondot választotta ki kebelbarátjának, annak tárta fel minden titkát az otthon hagyott feleségről.

– Jaj komám, ez nagy baj neked – mondá a királynő bolondja. – Tudod, hogy itt az udvarnál sokat adnak a jó erkölcsre. A te házasságod vadházasság; mert az egyházi kánonok ellen köttetett, tanúk nélkül, kihirdetés nélkül. Az ilyent a mi királynőnk szigorúan bünteti. Van Bécsben egy rettenetes törvényszék, aminek „szüzességi tribunál” a neve. Ez tartozik evidenciában tartani minden alattvalónak az erkölcseit, de különösen a nemesekét és főtisztekét, s jaj annak, akit ez hibában talál. Ebben az egy vétségben a királyné nem kegyelmez meg senkinek. – Amely asszonyféle a férjének nem törvényes felesége, az elveszett erre a világra nézve. Van Bécsben egy nagy javító börtön, ahová az ilyen állapotban talált asszonyokat bezáratják, s nem hiszem, hogy olyan tele volna ez a börtön, hogy a te Szaffid is el ne férne még benne. Téged pedig, ha ez kitudódik, száműznek az udvartól, megfosztanak rangodtól, címedtől, még a birtokod is utána mehet. Nagy bolondság ez, hallod-e! Hanem hát a bolondságot csak bolondsággal lehet helyrehozni. Holnap nagy ebéd lesz az udvarnál, amelyre te is hivatalos vagy. Ebéd után tartsd magad a királyné közelében, s aztán a többit majd bízd rám. Te csak tedd magadat mentül ostobábbnak.

– No az nekem nem nagy megerőtetésbe fog kerülni.

Másnap az udvari ebéd végeztével, az áhítatos királynő rendelete szerint az egész vendégseregnek asztalbontás után el kellett mondani fennhangon a miatyánkot latinul.

Az udvari bolond ott állt Jónás háta mögött. Egyszer csak elkacagja magát az imádság között.

Az ima végeztével a királynő haraggal kérdé a bohóctól:

– Mit nevetett kend az ima közben?

– De már hogyne nevettem volna, felséges asszonyom, mikor ez a cigánybáró ahelyett, hogy „fiat voluntas tua”, azt imádkozza, hogy „fiet voluptas sua” (meglesz az ő gyönyörűsége).

Jónás elég ostoba képet csinált hozzá, hogy most már mindenki nevessen rajta. Csak a királynő nem. Ő nem szerette, hogy a szent dolgok felett tréfálózzanak.

– De hát tanulja meg a helyes mondatot! Fiat voluntas tua!

– Megtanulja biz ez, a jámbor; ha fölírod neki kegyesen erre a papirosra.

A bohóc egy összehajtott papírt tett a királynő elé az asztalra, készen tartva az iralt is hozzá.

Miért ne tette volna meg neki azt a királynő; odaírta neki szép férfias gömbölyű betűkkel: „fiat voluntas tua”.

– De már a nevedet is rajzold alá, hadd idvezüljön tőle az a vad pogány.

A királynő jókedvében volt: jó hírek jöttek Angliából; ezt is megtette a bolondja kértére.

– No most erre két heti időhaladékot kérek! – mondá a bohóc –, azalatt, a fejemet teszem egy fületlen gomb ellen, hogy betanítom annak a vad bárónak ezt a hosszú mondást.

Az egész udvar nevetett szegény cigánybáró rovására.

Mikor pedig különvehették egymást, akkor a bohóc kitárta azt az összehajtott papirost, s megmagyarázta Jónásnak, hogy mi van annak a belsejébe írva. Az ő folyamodása volt az a királynőhöz, amiben először is az van kérve, hogy a királynő őtet és Szaffit a tudatlanságból eredt vétség terhe alól kegyesen oldja fel; másodszor, hogy engedje meg neki a törvényes egybekelést gyermekei anyjával, Szaffival, akinek egyéb neve nem ismertetik, és harmadszor, hogy a püspökség tegye deficientiába a botsinkai papot, s rendeljen helyébe más plébánost.

Ezt az instanciát szentesíté a királynő a hátlapra írt nevével és a „fiat voluntas tuá”-val.

– Mármost ezzel vágtass haza Botsinkára, s addig vissza ne jöjj, míg feleségeddel együtt nem hivat a királynő.

Jónás báró nyargalt haza lóhalálában, s vitte a királynő jóváhagyó levelét püspökhöz, kormányzóhoz. Semmi kifogás nem lehetett ellene.

Hanem mikor Szaffinak is elmondá a dolgot, őszintén bevallva az egész csalfaságot, akkor a nő a lábaihoz borult, s zokogva könyörgött:

– Ne tedd ezt jó uram! Nem szabad a koronás királynővel neked tréfát űznöd. Nagy baj támad ebből. Hagyj engem világgá menni a két porontyommal, mintsem énmiattam veszélyt vonj magadra. Vedd el a szép úrnőt, akit a királynő neked szánt jegyesül, ne gondolj énreám. Nagy a világ, elférek én benne; ha esem, nem esem nagyot; de ha te elesel, az ország veszít vele. Ez az egész vidék mind árvaságra jut.

De Jónás felemelte Szaffit a földről keblére: „és ha akkorát esném is, hogy a fejemmel a Tátrát ütném meg, s a sarkammal a Vellebit hegyet: mégsem hagynálak tőlem elszakíttatni soha téged. Inkább vegyék el minden rangomat, kincsemet, birtokomat; kergessenek világgá: készebb vagyok veled együtt futni, cigánysátor alatt lakni; kötélen táncolással, bukfencezéssel keresni a kenyeremet, ahogy nevelőapám kereste. Ha egyéb nem maradt rám a koldusoktól, az az egy rám maradt, hogy egymást el nem hagyják!”

Erre a szóra aztán Szaffi büszkén felemelte a fejét; arca egészen átváltozott: olyan lett, mint egy fejedelemasszony.

– Akkor tehát vezess az oltárhoz. Megtudod, hogy nem érdemetlenre vesztegettél ennyi hű szerelmet!

Botsinkay Jónás most már minden törvényes szertartást megtartott, ahogy parancsolva van. A pécsi püspököt kérte fel az esketésre.

Mikor a püspök azt kérdezte a menyasszonytól, hogy mi a neve, mi a vallása, Szaffi szelíd, csendes hangon felelt meg rá.

– Igenis, van nevem. Apám volt Szaffi Kuli kán, a tatár Ghiraiak nemzetségéből, Mehemed, temesvári basa leányának férje. Anyám keresztyén volt. (Isten nyugtassa meg!) A szent keresztségben Zsófia nevet kaptam! Itt vannak az írások, amik mind ezt bizonyítják. Sok esztendő előtt, mikor az atyám halálán volt, elmondá anyámnak ezt a titkot, hogy hová vannak elrejtve Mehemed basa kincsei, s elküldött bennünket Magyarországra, hogy legyünk ott, azon a helyen, és várjunk rá; míg egyszer a Botsinkay család ivadéka visszakerül a bujdosásból, s birtokát elfoglalja: akkor közöljük vele azt a titkot. Nem voltunk boszorkányok, nem voltunk bűvésznők; egy titkot őriztünk. Ami azután történt: Isten akarta, hogy így történjék.

E megoldás után, természetesen, a királynő haragja is lecsillapodott, Szaffi mint fejedelmi vér jelenhetett meg az udvarnál, s szépségével ott is diadalt nyert.

A Botsinkay család a Bánátnak nevezett magyar Kánaánban mind a mai napig virul és hatalmas, s tagjai grófi koronát hordanak, aminek az ágait bizony nem a feleségeik révén, hanem a maguk érdemeivel szerezték.