Ides öcsém uram, szerkesztő úr!

Nem hiszem, hogy jutnék eszébe, pedig igaz a, hogy egyszer légátus koromban voltam kigyelmeteknél Komáromban, bele is sültem a prédikációba, mely ismeretségnél fogva bátorkodok most kedves urambátyámnak egy levelet írni innen Nyírbátorból egy paraszt embertől, aki nem győz ökröket hajtani Debrecenbe.

Jaj, benn voltam én is a múlt héten, azóta nem tudok magamtól maradni, hogy kigyelmednek egymást meg ne írjak; hallom, hogy újságot ád ki, abba jó lesz ez is, nem vers, de azért igaz.

Tele vagyok csudával. Mózses csudái az ótestamentomban semmik azokhoz képest, amiket én láttam.

Legelőször is a kapunál megfogtak és egy fertály óráig vizitálták a passzusomat. Na, gondoltam magamban, ezek most az ablakon keresztül még az orrom állását is kitanulják. Két óra múlva, mikor a passzusomért mentem, vettem észre, hogy a néném passzusát találtam elhozni; az meg az enyimmel jött be. Nagyon kell egymáshoz hasonlítanunk, hogy a különbséget észre nem vették, mindamellett, hogy én fiú vagyok, az pedig leány.

Az első betekintésre azt gondoltam, hogy az egész debreceni tisztes rend mind katonává lett. Annyi sok szép tiszt járt fel s alá az utcán, hogy az embernek a szíve örült bele. Istenem, milyen kár volna azért a szép fiatalságért. Amint hallottam, épen akkor valahol ütközet volt; ugyan jól tette, akárki cselekedte, hogy ezeket jó, biztos helyre küldötte, úgy legalább, ha a sereg mind elesik is, de a színe, a java megmarad. Hála Istennek.

Délelőtt bementem a kollégiumba hallgatni. No, de szépeket beszéltek ottan, a kántorunk is ott volt velem, aki nagyon tudós ember, de sok olyan szíp volt, hogy még ő sem értette. Kivált ott egy kis szent Dávid termetű úr ült a katedra alatt, fekete szakállal, vörös gallérú köpenyegben, az sokat papolt valami idegen nyelven. Jó orátor lehet. Én sohasem láttam Cicerót, de alkalmasint ő sem látta. A kántorunk ígérte, hogy visz haza egy csomó Közlönyt, s abból, amit ez az úr beszélni szokott, lefordíttatja magyarra s kiadja egy bilinguisben.

Hanem azok a többi urak nagyon furcsák voltak, épen úgy viselték magukat, mint mikor a professzor megbetegszik, s diák tart helyette praelectiót, egyik sem akar hallgatni. Egy úrnak meg, amint beszélt, mindég a kisasszonyokon volt a szeme, akik ott a kórusban ültek, hej beh okos dolgokat is beszélt ez az úr aztán, mintha csak azoknak az eszemadtáknak beszélte volna.

Utoljára még kézfogót is láttam, óh be érzékeny jelenet volt. Az a szentdávidtermetű úr meg egy másik vékonydongájú úr, nem is tom már, hogy miért? ott a szent gyülekezet előtt ugyan összecsókolóztak. Akik közelebb álltak, azok azt is látták, hogy gyűrűt váltottak s a móringlevelet is megírták. Már ezen a frigyen aztán csak lesz isten áldása, kár, hogy a papunk nem volt itt, az mingyárt össze is adhatta volna őket. Mindnyájan sírtak érzékenységükben. Hogy is ne? Mikor az ember ilyen két szép élte bimbójában levő ifjút célt érni lát. Ők elérték, amiért régen sóhajtottak, ők egymáséi lesznek. Legyetek boldogok, vegyétek atyai áldásomat ártatlan teremtések.

Szinte el is érzékenyültem, de ezt már nekem ne vegye rossz néven, édes öcsém uram, én a gyermekeket szeretem, mert ilyeneké a mennyeknek országa.

Azután… (nem írhatok tovább kérem alássan, mert indul a paraszt, aztán nem vár, majd a hetivasarosoktul beküldöm a többit.)

Addig is maradok kedves uramöcsémnek, a szerkesztő úrnak

alázatos szolgája

Torkos J. Compossessor.