Marie tehát jól meg volt védve minden regényes erőszak ellen. Őfelőle teljesen meg lehetett nyugtatva Vavel Lajos. Sátán Laci tanácsa egészen bevált. De mi történjék Landsknechtsschild bárónővel? A veszély rá nézve még mindig létezik.

Vavel Lajos, mint afféle külföldről beszármazott újmagyar, a magyarországi rablóéletben egész rendszert képzelt, amióta a kastélyba betörtek, de még inkább, amióta a nevezetes zsivány azt a furcsa látogatást tette éjjel a Névtelen Várban. Annak a beszéde után hajlandó volt azt hinni, hogy Magyarországon kétféle zsiványok vannak: regényes, demokrata hajlamúak, mint voltak a highwaymanek, – és rablólovagok, minők voltak a Doone-ok Angliában. Az elsőbbek közé sorozta Sátán Lacit, az utóbbiak alatt képzelte a „Bärenhäutereket”. Ami igen nagy tévedés volt az ő részéről. Futóbetyár, lótolvaj, pusztázó szegénylegény mindig volt a Duna–Tisza között, éppen úgy, mint vannak Londonban, Párizsban, Bécsben, Berlinben a társadalomnak hasonló ellenségei, kik szeretik elvenni a másét, s a törvényhatóságokkal folytonos ellentétben élnek, csakhogy az ottani rablók a háztömkelegek odúiban, a mieink pedig az erdőkben tenyésznek, és azoknak ártalmatlanná tételére mindig elég volt a patriarkális apparátus, amit közigazgatásnak neveztek; úgy hisszük, hogy az utolsó zsiványok, akiket csak a múlt évben egész Szlavóniáig kergettek a pandúrjaink, valószínűleg nem voltak a legutolsók; hanem biz ez már a jelen században csak specialitás, mint a medve.

Aki az ilyenben gyönyörködik, annak még szolgálhatunk egy-egy példánnyal: maga a rablóélet nálunk nem regény már, csak genrekép; a históriáig sohase vitte, mint Olasz- és Göröghonban. – Ami azonban a délceg Bärenhäutereket illeti, azoknak még a várát is tőbül kihányták régen a XVII-ik században: azokkal nem kedveskedhetünk többé.

Vavel gróf mindamellett hajlandó volt szó szerint venni azt, amit könyvből olvasott, s komolyan töprengett azon, hogy mi módon adhatná tudtára szomszédnőjének ezt a nevezetes fölfedezését, miután a veszély azt is közvetlenül fenyegeti.

Saját kezűleg nem írhatott neki. Egyik elővigyázati rendszabálya az volt, hogy kéziratával senkinek ne szolgáljon. Az is áruló jel lehet. Eddigi leveleit rendesen Marie-nak diktálta. Ez esetben lehetetlen az eddig követett levelezési mód. Marie-nak nem szabad megtudni a rabló éjjeli látogatását a Névtelen Várban; – de még kevésbé Lajos látogatását a szomszéd kastélyban.

Mit tegyen hát, hogy a bárónőt a feje felett függő veszélytől megóvja? Maga menjen-e oda: élőszóval elmondani azt, amit megtudott?

A jó sors igen szépen kisegíté Vavel Lajost ebből a tépelődésből. Egy este trombitaszó csalta az ablakához, s amint kitekintett, az országúton végig egy zászlóalj lovasságot látott felvonulni. Dragonyosok voltak, ahogy fénylő taréjos sisakjuk mutatá; hogy nem vértesek, azt könnyű lovaikról lehetett megtudni.

A helységbe beérve, az ezred zenekara rákezdé a legszebb mazur-indulót, s úgy tartá ünnepélyes bevonulását.

Lajos láthatta a távcsövén, hogy a katonákat hogyan szállásolták el a gazdákhoz házszerte, s este a káplári kalapácsverés a jeladó kis táblákon már áthangzott a helységből, s kilenc órakor a világ négy része felé elhangzó takarodó hirdeté, hogy a vitézek megérdemlett nyugalomra hajtják le fejeiket.

Ezen az estén azt is láthatá, hogy a szomszéd kastélynak azon a szárnyán is ki vannak világítva az ablakok, mely eddig rendesen sötéten szokott maradni. Oda nagyon valószínűleg maga az ezredparancsnok szállásolta be magát: ahogy illett is; sőt a karabéllyal őrködő strázsa a kapuban e föltevést egészen kétségtelenné tette.

Mármost azután egészen meg lehetett nyugodva Vavel gróf, hogy a rablók nem fognak rátörni a bárónő kastélyára: van eszük, hogy nem őgyelegnek olyan helyen, ahol lovas katonák ütöttek tanyát.

És ezzel egyúttal más egyéb veszély is elmúlt.

Ez a veszély, úgy látszik, abból állt, hogy még utóbb Katalin bárónő tör be a Névtelen Várba, s az rabolhatja el a vár urától azt, amit majd nehéz lesz Sátán Lacinak visszalopni: a szívét.

Ez is el volt hárítva a szép dragonyosezred beszállásolásával. Lajos feléje se nézett a kastélynak többé. Bizonyos volt felőle, hogy ott deli lovagok vannak, feles számmal, akik az úrnőt kedélyesen elmulattatják, nem szorul ő többé az ő unalmas philosophemáira.

Hallhatta minden este a kastély erkélye előtt felállított ezredi zenekar válogatott ouverture-jeit, s néha a kastély nyitott ablakain át a tánczenét is, késő éjszakáig. Ott jól mulatnak. Okosan teszik.

Mi köze neki mindezekhez?

De valami köze mégis volt hozzá; mert a lovas vitézeket minden reggel kivezették gyakorlatokra ugyanazon az úton, amelyen ő szokta a rendes sétakocsizását tenni; avégett aztán, hogy ne találkozzék velük, a kirándulási óráját déli tizenkét órára tette át, amikor a katonák ebédelnek.

Nem is akadtak bele egymásba soha.

Attól nem kellett tartania, hogy az ő lakásába is szállásoljanak be katonát; a Névtelen Vár kapujára egy nagy kétfejű sas volt festve, melynek szügyében a magyar nemesi címer pompázott, két fejének csőrei pedig arra voltak alkalmazva, hogy egy széles sávot feszítsenek szét e felirattal: SALVA GUARDIA. Most megtudta a gróf a hasznát ennek a dekorációnak. Ez azt jelenti, hogy ott nemesi telek van, mely három privilégiummal van felruházva: szabad benne bort mérni; szabad rajta zsidónak lakni; s nem szabad bele katonát szállásolni.

A megérkezés utáni napokban az ezredparancsnok látogatást tett a Névtelen Várban, ahogy gavallér emberhez illett, ki a világi szokásokkal ismerős; ott a komornyiktól azt a biztosítást nyerte, hogy a gróf nincsen idehaza.

A tiszt úr aztán átadta a névjegyét, s Henry felvitte azt Vavelnek, aki, mint tudva van, mindig otthon volt.

Lajos ezt olvasá a névjegyről:

„Barthelmy Léon, vicomte, cs. kir. lovassági ezredes.”

Gondolkozott rajta, hogy hol hallott vagy olvasott ő e névről valaha valamit? De csak nem jutott eszébe.

Megnyugodott felőle, hogy semmi közük sincsen egymáshoz, s a látogatási kísérlet nem lehetett egyéb udvariassági szokásos bekocogtatásnál. A jövevény főúr sorba vizitezi a körül-belül lakó uraságokat.

A látogatást pedig vissza illett adni. Ennek is tudta a leghelyesebb módját Vavel. Az obszervatóriumából kileste, mikor megy el a kastélyból az ezredes lovagló iskolát tartani, akkor kerekedett fel a viszontlátogatásra; nem találta őt otthon, s ott hagyta a kapusnál a névjegyét.

Azt hitte, hogy ezzel ki vannak egyenlítve.

Másnap azonban megint átlovagolt a Névtelen Várhoz az ezredes, megújítva a meghiúsult látogatást. – Az ezúttal sem sikerült. – Henry azt mondta, hogy az úr dolgozik, be van zárkózva, ilyenkor nem lehet hozzáférni. – Barthelmy Léon átadta névjegyét, s ezúttal feltette magában, hogy napestig otthon fog maradni, és bevárja a viszontlátogatást, amit szomszédok és utasok között huszonnégy óra alatt vissza nem adni erős gorombaság.

Mire azonban a Névtelen Vártól a kastélyig visszalovagolt, már ott találta a kapusnál Vavel névjegyét, viszonzásul a sajátjára. Bámult rajta, hogyan lehetett annak őt megelőzni. Megmagyarázták aztán neki, hogy a gróf csónakon jött át a Névtelen Várból, s úgy is tért vissza, s ez négyszerte rövidebb út, mint lóháton körülkerülni az öblöt.

Még ezt sem akarta megérteni az ezredes. Meg akarta mutatni, hogy ő milyen makacs, megátalkodott tisztelője a Névtelen Vár lakójának: a következő napon este nyolc órakor tette udvarlását. Ezúttal azt a választ nyerte Henrytől, hogy az úr már lefeküdt.

– Beteg talán?

– Nem az. Ez a rendes lefekvési ideje.

– De már hogy mehet valaki este nyolc órakor az ágyba?

S megint ott hagyta a látogatójegyét.

Ezt a látogatást aztán Vavel másnap reggeli három órakor adta vissza az ezredesnek.

Akkor még természetesen minden ember aludt a kastélyban; csak az őrt álló silbak rivallt rá a vendégre, hogy „Halt, wer da?” s megtudván, hogy a közeledő jó barát, nem gátolta meg abban, hogy a kapust felzavarja. Az boglyos fejét azon tollasan, ahogy az ágyból felvette, kidugva az ajtón, bámulva kérdezé a gróftól, hogy mit parancsol.

– Itthon van az ezredes úr? – kérdé a gróf.

– Itthon. De fekszik.

– Beteg talán?

– Nem a. De ilyenkor még alunni szokott.

– De már hogy maradhat valaki még reggel három órakor is az ágyban?

Azzal Vavel behajtotta szépen a névjegye szegletét, s átadta az a kapusnak.

Ezt már végtére csak megértette az ezredes? Vagy talán a kastély úrnője világosítá őt fel afelől, hogy a szomszéd kastély lakója milyen sajátságos különc, magának való ember, aki nem szereti az ismeretségkötést, s ettől a naptól fogva aztán békét hagyott a Névtelen Várnak minden új vendége a helységnek.

Pedig a császári kir. tiszt urak igen mulatságos társalgók. Ez rég időtől fogva el volt róluk ismerve. A lovassági tisztek között különösen sok volt ez időben a Franciaországból kiköltözött gavallér, akiknek a finom, elegáns modora kihatott az egész környezetre. Barthelmy Léon vicomte is ezek közé tartozott. Bátor katona volt, s amellett vidám cimbora és bőkezű úr. Az ezrede zenekarát saját erszényéből tartotta fenn, közkatonáit vitéz tetteikért tallérokkal jutalmazta; s nemegyszer kisegített a manichaeusok körmei közül egy-egy szegény blokírozott főhadnagyot.

S asszonyok körül nem kevésbé volt hódításra kész, mint a csatatéren. Három év óta, hogy a császári királyi hadseregnél szolgál, sok mindenféle kis és nagy városban feküdt s mindenütt könnyező szemeket hagyott maga után hátra.

Azt még az ellenségnek is meg kellett engednie, hogy ellenállhatlan volt. Értve ellenség alatt nem a franciát, bár annak is többször bemutatta bravúrjait; hanem a „civilt”, mert az elejétől fogva orrol a versenyért, amiben rendesen a „két színű posztó” marad a győztes. (Így híjuk egymás között mi civilisták a hajtókás urakat.)

A polgári osztály leányainak moráljához tartozott a katonatisztek társaságát perhorreskálni, aminek igen jogosult magyarázata az, hogy a katonatiszt nősüléséhez kaució kívántatott, s az a legkisebb alhadnagynál is ötezer forintban volt megállapítva, három húszast számítva egy forintra, és így feljebb. Ahol tehát nem volt fölösleges a kaució, ott nem volt fölösleges a cautela. A tisztek társasága csak a gazdagok számára volt ajánlatos.

Azt egyébiránt mindenki tudta Barthelmy ezredesről, hogy neje van; de azzal nem él együtt, el sincs válva tőle. Ez nem volt titok. Gyöngéden érző szívek nem kockáztatták azt, hogy komoly veszélynek tegyék ki magukat; előre értesülve levén, hogy minden szilárdabb viszonynak útját állják egyházi kánonaink.

S különösen egy olyan okos nő miatt, mint Landsknechtsschild Katalin bárónő, nem kellett aggódnunk. Ő nagyon elővigyázó, és igen szilárd elvei vannak. Azt maga Barthelmy ezredes is kénytelen volt felőle kinyilatkoztatni barátai előtt több havi ottmulatás után, hogy a baronesse-nek szilárd elvei vannak. Bizonyos határokon túl nem enged semmi közelítést.

Efölött azután erős akadémiai disputa támadt a szakértők között. Miért vannak e szép bárónőnek oly szilárd elvei? Az egyik párt azt állította, hogy ennek oka az egykori boldogtalan szerelem. A bárónő egyszer csalódott egy férfiban, s azóta egynek sem ajándékozza a szívét. A másik párt az ellenkezőt vitatta. Nem a bárónőt csalták meg, hanem ő csalja a világot; van valami eltitkolt boldog szerelmi viszonya, s abban van ellenállási ereje. – A szavazatok egyenlők voltak, s elnök tartózkodott a votum Minervaeval eldönteni a kérdést.

Hanem a kedélyes mulatságtól nem volt a bárónő idegen.

És ez is megérthető.

A környékbeli földesurakat nem fogadta el kastélyában, mert az ilyen látogatásnak célja van. Ebből mindjárt az lesz, hogy megkérik a kezét; – kosarat kell adni, – azért megapprehendálnak, – abból pletyka lesz. Jobb őket távol tartani. Különben is unalmas emberek. A gazda lovairól és agarairól beszél; a tudós ember nyelvtani vitákat kezd; a fennkölt szellem hazafias kesergésekkel szomorít; – a tréfás adomázó megpirítja a nőhallgatót; ebéd után valamennyien félrehúzódnak inni és pipázni, a cigánnyal csak maguknak muzsikáltatnak, s aztán ha egyszer bevették magukat a kártyaasztal mellé, a négy „dáma” mellett ott maradhat felőlük a világ minden szép hölgye.

A hadfiak pedig egészen hölgyeik szolgálatában állnak. Némelyiknek fiatal felesége is van, kit városról városra magával hord, azok kiegészítik a francia négyest, a mazurkát és a radovacskát (akkoriban legdivatosabb táncot) s mindennap kész a táncestély. S Katalin bárónő szenvedélyes keringőtáncos.

Egyik nap társasjátékokat rendeznek, amikben sok tréfás quiproquo adja elő magát, máskor meg Kotzebue-féle darabokat játszanak el rögtönzött színpadon, s azokban maga a bárónő is szerepel, megérdemlett tapsokat aratva valódi művészi játékával. Vannak a társaságban ügyes zsonglőrök, bűvészek, kik Boscót és Philapdelphiát produkálják, s a laterna magica bűvképeivel ragadják el a nézőket.

Még egy más különös érdemük is van, az, hogy discretusok, s hölgyeiket nem kompromittálják.

Máskor meg a bárónő rendezett birtokain vadászatot, fácánra, szarvasra; s mint ügyes amazon bámultatta magát, úgy a nyeregben, mint puskával a kezében.

Aztán meg a tiszt urak rögtönöztek lóversenyt, akadályugratással, templomtoronynak futtatással, sőt egyszer karusszelt is rendeztek az uradalmi lovardában.

Vavel Lajos sokszor elnézte e mulatságokat vizsgálótornyából. Valaha neki is nagy kedve telt az ilyenekben. Szenvedélyes versenyfuttató volt. Ő tudott csak árkokat, sövényeket átugratni! Volna csak ott közöttük, majd megmutatná nekik, milyen az igazi úrlovar! Hát még milyen vadász volt hajdanában!

Egész nap mászni a hegyeket zerge után; bevárni a veszedelmes vadkan rohamát tíz lépésnyire a halálos lövéssel; erdőn, mocsáron át kergetni a koronás vadat, s jelt adni a kürttel a hallalira: e büszke mulatságban nevelkedett fel. A tánczene is ott kísért néha egész nap az agyában, s minden gondolatja arra a melódiára hangzik, ami a kastély ablakaiból átrévedezett hozzá. Ő is szeretett valaha tréfálni, bohóskodni, szép asszonyok fehér vállaiban gyönyörködni, amint azok a nevetéstől megrengenek. És ezt mind csak távolból nézni, hallani lehet most: – amióta beállt saját maga porkolábjának.

Az egész helység csupa mulatság lett, amióta a dragonyosok idekerültek.

A közkatonák is mulatnak, miként a tiszt urak. Ha ezek az úrnővel, azok meg a parasztmenyecskékkel. A mulatság, igaz, hogy másforma: tömörebb, közvetlenebb. Vavel azt is elnézi gyakran, kivált vasárnaponként. Akkor a nagy kocsmában gyűlnek össze a dragonyosok és parasztlegények, meg a leányok. Eleinte kedélyesen iddogálnak, táncolnak, utoljára összeverekesznek. Enélkül nem is volna mulatság tökéletes. Néha egész ütközet folyik a kocsmában és annak az udvarán, katonák és parasztok felváltva foglalják el a vitatott erődöket, míg végre az őrjárat, a pandúrok, meg a kisbírák meg nem jelennek a hadjárat színhelyén mediatio végett, s kétfelé nem választják a harcoló feleket.

Egy körülményt megjegyzett Vavel: azt, hogy amíg a mulatság után rendesen két-három dragonyost visznek el lepedőben a kocsmából, akinek a feje kegyetlenül el van látva, ami megfoghatatlan az ércsisak mellett, addig a parasztlegények összevissza szabdalt pofákkal ugyan, de mindig a maguk lábán mennek haza.

Másnap aztán megint jó barátságban vannak: dragonyosok és legények. Kivéve a barátságtalan káplárt és kisbírót, akik a tegnapi est hőseinek a megérdemlett jutalmakat el nem engedik.

Vavel gróf korát messze megelőzött szabad szellem volt. Az sem kerülte ki a figyelmét, hogy amíg a jutalom a dragonyosokra nézve abból állt, hogy a káplár levette a kitüntetett hős lovának a szerszámáról a farmatringot, s azzal a fekmentessé tett vitéznek a revers felére olyan huszonötöket rovogatott le, hogy a megtisztelt minden rovást nyugtatványozott egy keserves felkiáltással: azalatt a törvénybe idézett falusi legények a kisbíró által csupán a bíró háza előtt felállított kalodába zárattak.

A gróf nem késett ez észrevételét közölni tudós Mercatoris urammal, felmagasztalva a magyarhoni előhaladott korszellemet, mely a verésbüntetést mellőzi, ellentétben a katonaságnál még folyvást divatozó barbár intézménnyel.

Tiszteletes Mercatoris uram aztán felvilágosítá, hogy azok a vitézek – nemes legények. Ezek a leghíresebb verekedők. S csak azért nem kapnak botot a virtusaikért, mert megőrzi őket attól az armalis.

A parasztlegénynek van annyi logikája, hogy nem megy oda mulatni, ahol katonák vannak, mert tudja előre, hogy ha a katona veri meg őtet, akkor ma van megverve, ha pedig ő veri meg a katonát, akkor holnap lesz megverve.

Marie sokat nyugtalankodott ez idő alatt. A sok trombitaszó nagyon izgatta; félt ettől a hangtól. Akit eddig attól is megvédtek, hogy éjszakai ebugatás, kakasszó fel ne zavarja álmából: most fél éjszakákon át elhallgatta a távolból áthangzó bombardonok, klarinétok és piccolák zenéjét, s eltöprengett magában, hogy mit csinálnak ilyenkor az emberek. Hogy ilyen késő éjszaka muzsikálnak?

Hát még mikor az egzekuciók folytak! A jajgatás hangjaitól egész reszketőssé lett. „Ki bántja azokat az embereket?” – Nem volt neki szabad megmondani az igazat. Azt hitették el vele, hogy azok csak hadgyakorlati jelszavak.

Hanem valami öröme mégis volt ezalatt. Lajos többször volt mellette, s ha arca oly rideg és komoly volt is, de nem találta meg rajta többé azt az elmélázást, – amit a nők léleklátó szeme előtt nem lehet eltitkolni.

Katinka bárónő kezdett Vavel grófra nézve egészen közönyös fogalommá válni.