Végre valahára egy késő őszi napon arról értesült Vavel gróf tiszteletes Mercatoris úr levelezése révén, hogy a dragonyosezred egy várossal odább fog költözni e napokban. Sopron táján csapatösszpontosítás lesz, s e célból Barthelmy csapatja is feljebb vonul. A tisztikar részéről nagyszerű előkészületek vannak téve a búcsúünnepélyre. Lesz csónakregatta színes lampionokkal és pompás tűzijáték a Fertő partján.
– Valahogy majd csak átesünk ezen is! – gondolá magában Lajos, bár nyugtalankodott is. Marie valóságos tűziszonyban szenvedett. Valahányszor tűzvész volt a faluban, úgy reszketett, mint a legerősebb hideglázban; s ha szüreti mulatságok alatt a ruszti hegyekről röppentyűket bocsátottak fel, ki nem mert jönni a szobájából; pedig azok olyan messze voltak, hogy a hangjukat nem hallhatá. Mindentől félt, ami fölmegy az égbe; még attól a papirossárkánytól is, amit a gyermekek zsinegen feleresztenek.
Nem is mert a leány ez éjjel korán lefeküdni, megtudva, hogy tűzijáték lesz; hanem fennmaradt, s Lajost kérte, hogy olvasson fel neki valamit fennhangon, hogy ne hallja a röppentyűk, tűzkerekek süvöltését, pattogását, s minden gránátdurranásra elrejté a fejét Lajos ölébe, két tenyerével befogva a füleit. Mit tehetett róla, ha úgy félt?
Neki iszonyat volt az, amin azok odaát a másik kastélyban olyan jól mulattak.
S igazán jól mulattak.
Az ünnepély programja változatos volt és érdekes. Barthelmy Léonnak széles jókedve volt. Minden bohóságra rá hagyta magát venni. A bárónőnek egy szavára eljátszotta Galimafré bohózatait, amik éppolyan hódítást tettek Európában, mint a „sasok”, s a híres Bobèche bravúrját is tudta utánozni, egy kalapból tizennyolcféle kalapot gyűrve, s ugyanannyi jellemet játszva el e kalap alatt.
(Híres két művész volt a század elején, – az egész genre, amit képviseltek, elmúlt már!)
A mulatság végére volt hagyva a legérdekesebb meglepetés, ami a programon e cím alatt volt följegyezve:
„Az inszurgens.”
Értettek e név alatt nemesi fölkelőt.
(Már akkoriban volt egypár inszurrekció az országban: egyik a múlt század utolsó évében, a másik néhány évvel később. Történetünk évében ismét szó volt róla, hogy a nemzeti hadsereg talpra állíttassék, s a katonák nem rokonszenveztek vele.)
Ezután mindjárt lesz a pompás tűzijáték, mellyel egyúttal a vidám vendégek búcsút is készültek venni a vendégszerető háziasszonytól, mivelhogy korán hajnalban már nyeregben kell ülniök más város felé; s aztán katonajelszó szerint: „and’res Stadl, and’res Madl”.
Mindenki várta, hogy az inszurgens rovat alatt valami hallatlan tréfás valamit fog az ünnepélyt rendező ezredes bemutatni; de a valóság felülmúlt minden várakozást. Magára a bárónőre kellett annak legnagyobb meglepetésül szolgálni.
Az alak, akit az e célra felállított színpadra bevezetett Barthelmy, senki sem volt más, mint a kis vad szörnyeteg, a bárónő törpe gnómja, inszurgensnek öltözve, fakarddal, fapuskával; darutollas kalpaggal, kulaccsal az oldalán, posztószél tarisznyával a hátán; kacskaringós nagy bajusz volt neki ragasztva az orra alá, mely a két füle mögé volt felkanyarítva, s hogy tökéletes legyen a torzkép, még egy kurta szárú makrapipa is volt dugva a szájába.
– Íme, itt áll az inszurgens!
Az egész társaság általános kacagásba tört ki.
A jókedv forgószele magát a bárónőt is elragadta, egész dévaj sikoltás volt, ahogy felkacagott, amint védencét ily furcsa torzképpé átalakítva megpillantá. Hanem egy perc múlva hirtelen félbeszakítá a nevetését. Eszébe jutott a távcső! Hátha onnan a Névtelen Várból ezt is meglátják?
– Szegény fiú. (Ezzel a sajnálkozó szóval akarta helyrehozni kegyetlen felkacagását.)
Csak a kis szörnyeteg arcán nem mozdult semmi vonás. Ő csak játszotta azt, amit betanítottak neki, mint ahogy megteszi a figuráit az idomározott orángutáng. Úgy is hítták a tréfás urak, hogy a „hazai utáncs”!
– No, hát mit csinál az inszurgens, mikor jó kedve van? – kiálta rá Barthelmy Léón, lovagostorával egyet pattintva; s ugyanakkor a színfalak mögül megszólalt egy csimpolya hangja, rákezdte dudálni a furcsa népdalt, mely akkoriban új lehetett:
Túl a Tiszán iszik magyar korsóbul;
Jó paprikás húst is eszik bográcsbul,
Túl a Dunán iszik magyar glászlibul,
A roszprádlit is megeszi cintálbul.
Erre a dudaszóra a tömzsi szörnyeteg az egyik kezével kalapjához kapott, a másikkal pedig az egymás után tánctempóra felemelgetett lábai csizmaszárát ütögette, ami azt fejezte ki, hogy táncol. Akik ezt nézték, megesküdtek rá, hogy ennél furcsábbat nem láttak életükben.
Katalin az ablak felől eltakarta az arcát a legyezőjével; meg ne lássa valaki az ablakon keresztül.
– Szegény kis fickó!
A kis gnóm úgy tudta, hogy az inszurgens, mikor jól kitáncolta magát, akkor nagyot szokott húzni a kulacsból. Ezzel is köztetszést aratott.
– Lássa, nagyságos bárónő – monda Barthelmy Léon –, ahogy megfogadtam, egész embert idomítottam a fickóból. Oh, én hírhedett idomár vagyok. Lovat egy hét alatt, kutyát tíz nap alatt tökéletesen kitanítok. Már megtanult táncolni és bort inni. De még többet is tud. Figyeljenek, uraim és hölgyeim!
Azzal ismét kettőt cserdített a lovagostorával, s sajátszerű reszelő hangon kiálta a szörnyetegre:
– No most mutasd meg, hogy mit csinál az inszurgens, mikor megharagszik!
A csimpolya rákezdte azt a másik nótát, hogy
Aluszol-e te juhász?
Hej, dehogy aluszom!
Jártak-e itt farkasok?
Hej, nem is angyalok!
A megszólított egyet morgott, s a szájával a két bajuszszárát jobbra-balra fintorgatta. Azzal kivette a dohányzacskóból a tűzkövet, taplót és acélt, s formaszerűen kicsiholt; azután az égő taplót a pipájába dugta, s leszorítá a kupakkal.
Rengeteg taps jutalmazta ezt a remekelést.
– Lássa, nagyságos bárónő, tökéletes emberré lett idomítva; már ki is tud csiholni, és pipára gyújt! – monda Barthelmy. És abban a percben megmozdultak a szörnyeteg arcvonásai.
Észrevette, hogy tetszik az embereknek az, amit ő most csinált. Őneki is tetszett. Ez az öröm kifordította eddigi merev arcvonásait a helyeikből.
Elkezdett röhögni.
És az valami rettenetes volt. A szája két széle elhúzódott a két füléig, azok meg felszaladtak még magasabbra; az orra ráncokba gyűrődött, az egyik szemét egészen összehúzta a felduzzadt pofa és a lezárolt szemöldök közé, s csak a másikat tartá kerekre kinyitva, s azalatt folyvást agyargó fogsorai közé szorította a pipát, s abból nem szítta, de fújta a füstöt, ami tűzokádó módra sziporkázott fel a magasba, s mentül jobban hullott a szikra az arcába; annál veszettebb volt a kedve.
Ehhez fogható torzalakot csakugyan nem mutogattak még pénzért soha.
Az egész társaság tombolt és tapsolt elragadtatásában. Ez a nevető szörnyeteg még magát Barthelmy Léont is meglepte.
– Miért nincs most egy Hogarth közöttünk, hogy ezt az alakot megörökítse?
– Rettenetes! Nem nézhetek rá! – sápított a szép bárónő. – Távolítsa el, ezredes úr! Kérem.
– Nos! vigyázz! – kiálta Barthelmy Léon a kis gnómra. – Hát hogyan tesz az inszurgens, mikor meglátja az ellenséget? S azzal egy nagyot cserdített feléje az ostorával. A duda nagyot nyekkenve sikoltott fel.
A furcsa kobold egy szökéssel elillant a színpadról. Fakard, fapuska csak úgy zakatolt utána.
Az egész társaság tapsolt az idomárnak. Ilyet még Bécsben sem produkáltak soha.
– De hátravan még a kritika! – szólt Katalin, mikor szóhoz juthatott.
– Hogyan? – csodálkozék az ezredes – a nagyságos bárónő vállalkoznék rá, hogy ennek a tizedik múzsának a szerepében föllépjen?
– Ön nekem nagy bajt csinált ezzel most!
– Hogyan?
– Azáltal, hogy ön ezt a kifejletlen vadembert megtanította tüzet csinálni, abban a leggonoszabb ösztönt ébresztette fel: a tűzdühöt. Ennek a tűzzel játszási kedve tökéletes piromániává fog elfajulni, s ez itt majd kazlakat és házakat fog felpörkölni.
– Tudja mit, bárónő? Hogy ne tehessen semmi kárt, ajándékozza nekem ezt a kis szörnyeteget. Én mindenüvé magammal fogom hordani, s igen jó gondviselő apja leszek.
– De nem adom, mert magamnak is szükségem van rá; hanem majd elvétetem tőle a tűzszerszámot, s szüntelen vigyáztatok rá. Ez az én büszkeségem. Menjen ön, nagy bohó! Az egész nevelési rendszeremet elrontotta. Amíg én a védencemet a melodion orgonahangjára térden állva kezeit összetenni tanítottam, addig ön dudaszóval táncolni oktatta. Még a boritalra is rászoktatta. Ez pogányság.
A társaság nevetett az ártatlan harag fölött. Most azután következett a tűzijáték.
Mikor a tűzkerekek, a római fáklyák a sötét éjben elkezdték a pokol pompáját mímelni, a kis szörnyeteggel senki se bírt többé. Odarohant a tűzeső közepébe, s a markával akarta elfogdosni a lehulló kék és piros csillagokat; a ruháit mind kiégették a sziporkák, maga is odaégett volna, ha egy sajtár vízzel nyakon nem öntik. De nem engedte magát lefülelni. Rúgott, harapott, ha nem engedték a tűz közé rohanni. Üvöltött állati hangokon, mikor a röppentyű sisteregve lövelt fel a magasba, s mikor szétrúgta szivárványszínű csillagait, a nyelvét öltögette utána, mintha meg akarná kóstolni.
Utoljára addig rakoncátlankodott, míg Barthelmy megfogta az egyik hosszú fülét, s a lovagkorbáccsal jól megrakta a hátát. Ezt is meg kell tenni az idomárnak. Akkor aztán lefeküdt a földre, s négykézláb kutyagolt odább. Azt hitte, hogy az embert ha megverik, nem illik neki többet két lábon járni.
Egyszer aztán egy röppentyű harántos irányt vett, s beleesett a tóba.
Az emberi vad erre nagyot sikoltott, s a partról utána ugrott a röppentyűnek. Azt hitte, ez már csak az ő tüze, mert az ő tavába esett; s nekiindult, hogy elfogja.
És aztán nem is jött vissza többet.
Amint a régi elemében érezte magát, elfeledé azt a másik világot, ahol kenyeret kell enni, ágyban hálni, két talpon járni, ismeretlen állatok érthetetlen szavaira ügyelni, idegen bőrt viselni és szót fogadni, s visszafoglalta az elvesztett országát: ahol ő az egyedüli király a halak és vidrák között.
A bárónő kerestette őt aztán mindenfelé, de az úgy elbújt, hogy sohase került elő többet.