A fiatalabb úr kilépett a kapun. A világosság elé érve, ugyanazon öltözet látszott rajta, ami az imént, s a karján emelve egy leánykát hozott, ugyanabba a színehagyott veres gyapot kendőbe burkolva, s biztató dédelgetéssel beszélt hozzá: eléggé fennhangon, hogy akárki hallhatta.
– No hát, kis comtesse, mégiscsak rá tudna találni a mamának a palotájára? Egy szökőkút van előtte? Azon egy kőember háromágú villával, meg egy halfarkú kőkisasszony. Na, erről majd rátalálunk. Mindjárt a mamánál leszünk!
Erre a szóra a beburkolt elkezdett sírni.
– Az Istenért! ne sírjon! – suttogá neki a férfi.
De mikor olyan nehéz azt megállni egy kisleánynak, hogy ne sírjon, mikor azt mondják neki, hogy „mindjárt a mamánál leszünk!” – mikor az a mama rég elment már az égbe! És milyen úton ment el!
Azonban egy durva blúzba öltözött férfi jött rájok szemközt, begyűrt sipkával a fején, kurta pipával a szájában. Részegnek tette magát, és dülöngélt.
Az ifjú úr a falhoz húzta magát, hogy utat engedjen a szemközt jövőnek. Azonban az is a falhoz tartotta magát, s beléje kötött részeg módra.
– Nos? Mi az? Ön le akar engem szorítani a járdáról? Ön azt akarja, hogy én lépjek bele a csatornába? Azért, mert önnek à la boucanier csizmája van, nekem meg csak facipőm? Olyan polgár vagyok, mint ön! Nem vagyunk-e egyenlők?
Az ifjú úr tudta jól, hogy kivel van dolga. Ez az ő embere. A rendőrség álcázott kéme, kinek az a feladata, hogy őrá vigyázzon, és belécsimpajkozzék, mint a bojtorján.
– Nem vagyunk egyenlők, polgártárs – mondta neki nyugodt hangon. – Mert először is az én karomon egy gyermek van, aki amellett még szerencsétlen is, mert eltévedt az anyjától. Márpedig a francia tiszteli a gyermeket és a szerencsétlenséget. Igaz-e? Honneur au malheur!
– Önnek igaza van, polgár. Erről beszélgethetünk – szólt a blúzos megfogva az ifjú úr köpenyegét.
– Minthogy azonban hideg van – szólt az ifjú –, s a szegény gyermeknek sietős a hazajutás, annálfogva tegyen ön inkább egy szívességet a szerencsétlennel, s szaladjon el a legközelebbi utcaszegletig, s hívja el onnan azt a bérkocsist, aki éjszaka ott szokott állomásozni. Mi addig itt fogunk várni.
A blúzos ember nem távozott el messzebbre, mint ahonnan szem előtt tarthatá az embereit; ott sajátszerű füttyentést hallatott, s arra nemsokára hallható lett a bérkocsi gördülése. A bőrrel fedett redőnyös ablakú jármű a három lépcsős felhágóval nemsokára a kapu előtt állt.
– Köszönöm önnek a szívességét, polgártárs – monda az ifjú, egy húsz sous-s pénzdarabot nyomva a blúzos ember markába. – Nem volna önnek ideje velünk jönni és segíteni a házkeresésben – jó borravalóért?
Ha nem kérte volna erre az ifjú, a blúzos ember bizonyosan megtette volna azt; de így furfangot gyanított az ajánlatban. Azt hitte, azért akarják innen elcsalni most szép ürügy alatt, hogy eközben a másik férfi eltűnhessen a szemmeltartás köréből.
– Nem tehetem, polgár! A feleségem vár odahaza. Az asszony nagyon veszekedő. S én szeretem a házi békét. Csak bízza ön magát erre a bérkocsisra. Ez igen ügyes fiú. Ugye, Peroquin? Sok éjjeli járást tettél te már Párizsban. Jól megszolgáld a húsz frankodat egy órára, Peroquin!
Az a bérkocsis is a titkosrendőrség szolgálatában állt. Tudta ezt az a fiatalember jól.
A blúzos férfi aztán barátságosan megrázta az ifjú úr kezét.
– Adieu! Ha megbántottam, ezer bocsánat. Most visszavonulok. Hová vonulok vissza? Vagy a feleségemhez vagy a kocsmába. Ki tudhatja a jövendőt? Ezt a húsz sous-t vagy a feleségemnek viszem vagy a likőrbódésnak. A sors határozzon. Fej vagy írás? Ha fej, hazaviszem, ha írás, megiszom.
Azzal felvetette a pénzt, ami azonban élével esett a hóba, s nem volt se fej, se írás. Nem is ment a blúzos ember se a feleségéhez, se a kocsmába; hanem amint az ifjú úr a leánykával beült a bérkocsiba, meghúzta magát a lámpásos házzal szemben egy kapu alá, s onnan figyelt arra a mozgó árnyékra, mely a kivilágított ablak függönyén meg-megjelent, s újra eltűnt.
– Hát tulajdonképpen hová megyünk? – kérdé a bérkocsis.
– Hja, polgár, ha én azt tudnám, hát akkor minden jó volna. Hanem hát éppen csak ez hiányzik. A kis comtesse eltévedt a mamájától, s nem tudja sem az utcát, sem a házszámot; csupán annyira emlékezik, hogy a ház egy téren van, ahol egy szökőkút áll. Mármost hát nekünk sorba kell járnunk minden szökőkutat.
A bérkocsis nem kérdezett többet, felült a bakra, s elkezdett hajtani.
Igazi példánya volt a párizsi fiacre-nak. Kiborotvált rezes arc, burnóttól fekete orrlyukakkal, a fülében arany lencsefüggő, a fején kopott, piszkos paróka, lenyomtatva zsíros carmagnol kalappal, a nyakán egy véghetetlen vászonpólya, melybe az egész álla a fültövéig s az alsó ajkáig el van takarva. Egyéb termetét burnótszín köpeny takarja, melynek hét, egymásra következő gallérja van, s hosszú ujjai, amik felölteni valók.
Tehát elindultak Párizsban szökőkutat keresni. Az első két szökőkút nem volt az igazi.
Akkor az ifjú úr mondott valami utcát a bérkocsisnak, amin keresztül a valószínűleg igazi helyes célponthoz legbiztosabban el fognak jutni.
Az pedig egy szűk, kanyargós utca volt: a Rue des Blancs Manteaux.
Egy földszinti ház elé érve, a fiatalúr meghúzta a zsinórt, ami a bérkocsis karjára volt kötve, s azt mondta, hogy itt egy percre ki akar szállni.
Amint a kocsi megállt, a földszinti ház ajtaja rögtön felnyílt, s azon egy hórihorgas, csontos, vállas férfi lépett elő, futársarukban, egy, sarkában következő, kövér, tenyeres-talpas hölgy kíséretében, aki az egyik kezében gyertyát tartott, a másiknak pedig a tenyerét tartotta eléje, hogy el ne fújja a szél.
– Te vagy, Raoul? – szólt ki a kocsiból a fiatalúr.
Erre a kérdésre nem felelt semmit a hosszú ember, hanem felugrott egy szökéssel a bérkocsis mellé s annak egy tapasszal beragasztotta a száját. Mire a bérkocsis védelemre gondolhatott volna, már akkor a kocsiból kiszökött ifjú úr megragadta a két karját, azzal lerántották az ülésből, s oly hirtelen bevitték a házba, hogy meg se nyikkant.
A markos hölgy pedig kiemelte a reszkető leánykát a hintóból, s a férfiak után vitte.
A bérkocsis izmos ember volt; de két megtámadója még izmosabb.
Egy szobába vitték, aminek az ajtaja a kapubejáratra nyílt: ott megkötözték, betömték a száját, lehúzták a köpönyegjét, leoldozták a nyakravalóját, s aztán farkasgúzsba illesztették, s úgy ültették fel az ágyra.
Mikor aztán ártalmatlan hallgatóvá lett téve, akkor ugyanarra az ágyra, amelyen ő a falnak támasztva guggolt mozdulatlanul, egy toalett-tükröt helyeztek el.
– Ne féljen semmit, polgár! – monda neki a futárcsizmás férfi – nem lesz önnek semmi baja. Csupáncsak le akarják festeni. Tudja, a szépsége végett.
Azzal az ifjú úr odaült a tükör elé, s a saját két pofaszakállát lenyírta, aztán mindenféle pamacsokkal éppen olyan rezes arcot, burnótos orrot festett magának, mint az előtte ülő eredeti, a fülébe odacsíptette a függőt, a rossz parókát feltette a fejére, tetejébe a carmagnol kalapot. Azután a nyaka körül csavarta azt a terjedelmes nyakravalót, elborítva vele az annyira ismertető állat. Végre felölté magára a hétgallérú köpenyeget, míg tökéletesen hasonló nem lett az előtte lebegő eszményképhez.
– No most, polgár, legyen nyugodt, és ne féljen semmitől – biztatá a megkötözöttet a hosszú férfi a futársarukban. – Legfeljebb holnap ilyenkorig visszakapja ön a kocsiját, lovait, köpenyét, nyakravalóját és minden egyéb jogos tulajdonát; amiknek a használatáért, egy napra óránkint húsz frankot számítva, itt hagyunk önnek ötszáz frankot, húsz frank a borravaló. Ide lesz dugva a mellénye zsebébe. El ne felejtkezzék róla. Holnap reggel tizenegy órakor be fog jönni önhöz a tejhordónő; az majd kimenti önt e kényszerhelyzetből, s annak majd elmondhatja ön, hogy mit álmodott. A rendőrbiztosnak ne mulassza ön el átadni a legszívesebb üdvözletet két ismeretlen tisztelője részéről. Addig pedig viselje ön magát helyzetéhez méltó nyugalommal és hidegvérrel. Hogy jól tudjon ön aludni, szépen bekötjük a szemeit, s ha mégsem tudna ön elaludni, kezdje el magában a kétszerkettőt mondani: én is mindig úgy teszek, s mire a hétszerhéthez érek, inkább elalszom, mint hogy kitaláljam. Jó éjszakát, polgár.
A mellékszoba ajtaja kinyílt, s azon az említett köpcös asszonyság lépett ki – egy fiúcska kapaszkodott a karjába. A kisleányból már fiú lett.
Az asszonyság már nyusztprémes bársony wicklerbe vala öltözve, strucctollas kalappal; a kis fiúcska pedig à la polonaise, bő nadrágba, hosszú szárú csizmákkal, prémes bekecsbe, aminek a gallérja fel volt hajtva, a fején egyike azoknak a festőietlen alakú sipkáknak, amiknek a felhajtóját ha lehúzzák, s az áll alatt keresztülkötik, az embernek nem kell messze menni, hogy eszkimót lásson; azonfelül a gondos „mama” egy szörnyű nagy sált kötött az ifjú úr nyaka körül, amitől annak csak az orra hegye és szemei látszottak elő.
– Készen vagyunk – mondá az asszonyság.
A két férfi oldalzsebeibe dugta a pisztolyait. A fiatalúr egy bőrtokba rejtett ládikát bízott a futárcsizmásra, mit az gondosan a nyakába csatolt. Azzal a hölgy és a kis úrfi felültek a hintóba, a két férfi fel a bakra, s a hintó tovább gördült. Most már tudta a kocsis, hogy hová.
A gyermek a bezárt hintóban mélyen aludt, ahogy gyermekek szoktak, ha éjjeli félbeszakított álom után kocsira ültetik őket.
Vajon álmodott-e azokról a helyekről, amiken keresztülvitték?
Mikor a nehéz kocsi végigdöcögött azon a nagy téren, ahol még beleütődött a tengelye egyikébe azoknak a szétszórt szegletköveknek, amik egy király szobrának az alapját képezték, s amelynek helyén most egy szomorú faalkotvány van felállítva, két cölöp között egy harántos élű ekevas (a halál ekéje, a guillotine), míg a tér közepén egy megkezdett óriási oszlop talapzata terpeszkedik, amihez a hozzá való rézburkolatot még ellenséges ágyúk képezik, (a Vendôme-szoboré) – nem jelent-e meg ott álmában egy halavány hölgy alakja, veres vonallal a nyaka körül, hogy homlokára lehelje hideg csókját? – Mikor keresztülgördült a jármű azon a Szajna-hídon, mely még egyedül volt házakkal beépítve, nem kiáltott-e fel hozzá a Szajnából egy kardal: „maradj itt!” – gazdátlanul tovaúszó fejek kardala? Mikor a hófuvatban elrekedt a kocsi az előtt a várkastély előtt, aminek „bagatell-vár” volt a neve, nem visszhangzott-e még a falak között álmában az a himnusz, ami e nyolc nap alatt épült tündérkastélyt felszentelte? Aztán meg a játszó-gyermektársak kacagása? – S mikor az előtt a kis templom előtt megálltak Saint-Leu-ben, ahol kocsit és négyes fogatot váltottak a nagyobb sietés végett, nem csendült-e meg érkezésére az a kis lélekharang, aminek kivették a nyelvét, azóta, hogy egy szerencsétlen asszonynak a halála napján gyászimára merte hívni az embereket! S megbüntették magát a templomot is; eladták kótyavetyén, megvette nyolc aranyért Ottovairi nevű kereskedő, s csinált a templomból salétrom-raktárt. Nem mondta-e álmában ez a harang: „gingalló!”
A gyermekek olyan jól alusznak.
Hanem az, aki ébren volt, s a lovakat hajtotta: az talán álmodott mindezekről?