Az egyedül maradt öregúr csak reggel tíz óra felé látogatta meg vendégét. Az ezúttal már valósággal aludt, s csak arra ébredt fel, mikor az ablak és ágy függönyei szétvonattak, s egyszerre világosság hatolt szempilláira.
A gyermek ezúttal igen szeretetreméltó volt, mint szokták a gyermekek, ha jól kialhatták magukat.
– Ah, uram, az nagyon szép öntől, hogy felébresztett. Igen jól aludtam. Ez igazán olyan jó kis ágy, mint odahaza. Milyen jó, hogy nem hallom a nevelőnőt zsémbelni. Ugye ön nem szokott zsémbelni? Pedig megérdemelném ám; nagyon rossz voltam az este. Nem akartam elaludni. Pedig önök olyan jók voltak hozzám. Még tojásos puncsot is adtak, ami nagyon jó volt. Nézze csak. Egy pohárral megmaradt még tegnapról. Azt bizonyosan ön hagyta ott. Az jó lesz nekem reggelire. Én szeretem a hideg puncsot. Meg nem engedem, hogy ön fárassza magát a csokoládéfőzéssel.
Azzal felugrott az ágyból, s egy nyolcéves gyermek ártatlan naivságával odafutott a csemegéző asztalhoz, felkuporodott a szófára, hosszú alsó öltönyével betakarva a meztelen lábait, s megkínálta magát az otthagyott hideg punccsal, amibe piskótát kezdett mártogatni.
– Nagyon jó! Apropó! A mama nem kerestetett még?
– Nem biz a, kicsikém. Hanem majd mindjárt nekiindulunk mi őt felkeresni. A grófné nem is tudhatja még, hogy ön elveszett. Hisz ő azt hiszi, hogy ön a márkinőhöz ment gyermekbálba, s igen természetesnek találja, ha onnan éjszaka nem bocsátják haza a kis táncosnőket, hanem lefektetik szépen, s azután a nagyok folytatják a táncot reggelig. Ön után ma délig nem is fognak tudakozódni.
– Ejh, ön csakugyan szeretetreméltó. Ez nekem nem jutott eszembe. Féltem, hogy a mama haragudni fog, magánkívül lesz, s olyankor olyan rút. Máskor meg nagyon szép. Óh, igen szép! Majd meglátja ön. Ugye, eljön velem a mamához? El fogja mondani, hogyan talált rám? De azt ne mondja el, hogy milyen makrancos voltam. Meg hogy azt kérdeztem, hogy nem akar-e ön megölni? Este mindig nagyon félek. Jöjjön ide, hadd csókoljam meg. No, ezt a másik csókot meg vegye át a barátja számára. Őt nem csókolnám meg, mert nagyon szép ember. De ön meg olyan jó. Azt szeretném, ha ön az én atyám volna.
Az öregúr a könnyekig engedte magát érzékenyülni.
– No de kedves kicsikém – monda kis vendégének – ebben a nem utcára való öltözetben csakugyan nem mehetünk ki várost járni, a mamát is megijesztenők vele. Én azt teszem, hogy elmegyek a pipereárushoz önnek valami kész öltözetet hozni. Mondja csak: körülbelül milyenforma öltözet volna az, amitől önt megfosztották?
– Óh! Abukir-szín gros de Naples grêcque, elöl csipke trompeuse-zel és rövid ujjakkal.
– Nem felejtem el. Amíg odajárok, addig senki se jön ide.
– Óh, én szeretek egyedül lenni. Nappal nem félek semmitől.
– Addig mulassa ön magát a bubával.
– Nagyon szép buba! Az éjjel együtt aludtunk, ahányszor felébredtem, mindig megcsókoltam.
– Önnek fogom adni, ha úgy megtetszett.
– Ah! Köszönöm. Ez bizonyosan valami kedves leányáról maradt önre, aki meghalt.
– Úgy van – szólt az öregúr szomorúan.
– Ah, akkor nem fogok vele játszani. Elteszem az üvegszekrényembe, karszékbe ültetve. Nem szabad neki a földön heverni. Philine-nek fogom hívni. Az az én kis húgom volt, aki meghalt. Ide üljön mellém, szép Philine. – Azt nem is mondtam önnek, hogy engem hogy hínak. Lássa, milyen ostoba vagyok! Csak a keresztnevemet tudom: „Amélie”. – Lássa: a polgárleányoknak könnyű megtanulni az anyjuk családi nevét, mert azokat, ha keresi valaki, azt kérdezi: itthon van-e Pomponet-né? Köszöntetem Rigolmichon-né asszonyt! De az én mamámat minden ember csak úgy híja, hogy „la comtesse!” hát honnan tudnám, mi a családi neve? Én csak úgy hívom, hogy „mama Thémire”: s azt hittem, hogy az minden házban van egy.
Az öregurat még meg is nevettette a kis bohó portéka.
– Hát talán valami könyvet adhatnék önnek, hogy el ne unja magát?
– Ah, haha! – nevetett a kisleány, tenyereit összecsapva. – Az volna nekem csak kedves! Hiszen még csak most tanulom az alfabetet, s sehogy sem tudok kibékülni azzal a gondolattal, hogy a kétágú villát „i grec”-nek hívják.
– Kedves kis ártatlan bohó! – mondá az öregúr. – Hát a virágokat szereti-e ön?
Azzal eléje hozott egy porcelán virágvedret, amiben egy nárcisz volt. Egy évtized előtt a szalonok divatvirágja.
Ennek a szirmai hófehérek voltak rózsaszín heggyel, a belső pilise sötétzöld, narancssárga kehellyel. A virágkedvelők emlékeznek rá, hogy ennek valaha a kertészeti katalógusban Marie Antoinette neve volt.
– Ah, be gyönyörű szép virág! – csodálkozék rajta a gyermek. – Jaj, ha egyet szabad volna róla leszakítanom!
– Tessék!
A kisleány leszakított egy virágot, s azt gyermek kacérkodással az inge szalagcsokrába tűzte.
– Mi a neve ennek a gyönyörű virágnak?
– Nárcisz.
A gyermek a szóra felugrott helyéből örömre gyúlt arccal.
– Ah! Nézze ön! Erről a szóról eszembe jut, hogy hol lakunk! Hát a Palais des Narcisses-ban! Tudja ön, hol van az?
– Híréből ismerem.
– Akkor egyenesen hazavihet ön, kérdezősködés nélkül. – Óh, drága, kedves virágom!
S azzal megcsókolta a gyermek hálateljesen azt a virágot, mely megmondta neki az anyja palotájának a nevét.
– Mármost sietni fogok önnek az öltönyét elhozni.
– Én meg addig elmesélem Philine-nek Gargantua történetét.
– Zárja be ön belülről az ajtót; s csak akkor nyissa ki, ha nevemet mondom: Alfred Cambray.
– Óh, azt a másikat én elfelejtem: csak azt mondja: „papa Alfred”. Azt megtartom!
Amíg az öregúr a lépcsőn aláhaladt, a gyermek fennhangon kezdé el a dajkamesét mondani a képzelt hallgatónak. Egyedül hagyott gyermekek félnek, azért lármáznak.
Amint azonban a kapudörej jelenté, hogy az öregúr eltávozott, a gyermek felugrott helyéből, s elkezdett kutatni a szobában. Mindent összevissza fürkészett. Aztán benyitott az oldalszobába: minden fiókot kihúzogatott, mindent összemotozott. – Hiszen ez is gyermekszokás, kutatni – idegen helyen. Mit találna a kíváncsiság valami érdekeset, valami furcsát? – Egyszer aztán, amint a kutatásból visszatért az első szobába, észrevette, hogy a padlószőnyegen apró papírdarabkák vannak elszórva. Azokat összeszedte, s azután megkísérté összerakni az asztalon, míg a tépett rongyokból lassanként kikerült az egész papírlap.
Akkor azután azt, ami arra írva volt, szépen elolvasta. Pedig meglehetősen kuszált férfiírás volt az. Volt rá ideje; az öregúrnak egész a Passage Colbert-ig kellett ballagni, hogy divatos ruhatárt találjon.
Amint a visszatérő öregúr léptei hangzottak a lépcsőn, leszórta az asztalról a papírdarabkákat, s elébb, mint az zörgetett volna, futott eléje kinyitni az ajtót; s mikor az megmutatta neki az elhozott öltönyt, magánkívül volt örömében, táncolt, keringőzött, kacagott, csókolta az ajándékozó kezeit.
– Éppen ilyen volt az én bálruhám! Egészen ilyen. – De ez még annál is szebb!
Cambray úr felöltöztette a kisleányt a magával hozott ruhába, oly ügyesen, mintha nagyon sokat foglalkozott volna ilyen feladattal; mikor készen voltak, körültekintett; meglátta az elszórt levélrongyokat a szőnyegen, azokat összeseperte, s beledobta a kandalló tüzébe.
Cambray úr is megpróbálkozott azzal, amit rajta kívül már olyan sokat megkísértettek: hogyan lehet az ember eszének egyszerre két külön úton haladni? Mintha két ellenkező hippogryph volna fogva a szekerébe, s az egyik erre, a másik arra akarná vinni. Mikor a déli tizenkét órát harangozták, az egyik eszmejárás az eltávozott szökevények után ragadta: vajon megmenekültek-e szerencsésen, s ha a párizsi banlieu-n túl vannak, elég nagy egérutat nyerhettek-e tizenkét óra alatt a nyomukba kerülő üldözők elől? A másik nyugtalanító gondolatja meg odaragadta a névtelen grófnőhöz, akinek már ezóta mégis meg kellett tudni, hogy a leánya elveszett. A harangütés bim-bam szava hol az egyik, hol a másik aggodalmat hozta eléje, mintha az ő szíve is egy harang volna, amit kétoldalt dönget a vaskolonc.
Hanem az az első hippogryph, amelyik az eltávozottak után húzott, mégis erősebb volt a másodiknál, úgyhogy Cambray úr, mikor a kisleánnyal együtt beszállt a bérkocsiba, arra a kérdésre, hogy hová hajtson, olyan helynevet mondott a kocsisnak, aminek hollétéről az semmit se tudott, valami idegen ország kimondhatatlan département-jának a nevét, s csak a nagy elbámulására a kérdezőnek tért vissza a jelen helyzethez, megmondva neki, hogy a „Palais des Narcisses”-hoz utaznak.
A bérkocsis azt kérdezte, hogy melyik oldalára a palotának, mert ez négy utcára szolgál.
Erre azután a kisleány adott utasítást: „ahol a sétány van”. A Palais des Narcisses-t hajdanában Soubise herceg építteté a szép Guimard kisasszony számára. A hírhedett táncosnő egyedül lakott benne: maga és hozzátartozói.
A forradalom e palotát is elfoglalta, s az is a kalapács alá került: elárverezték, azazhogy kisorsolták. Egy úrhölgy nyerte el azt 120 frankos sorsjeggyel.
Akkora úrhölgy azonban nem született a világra többé, aki egy egész palotát be tudjon tölteni egymagával: a nyertes eladta Perigault bankárnak; a megvásárló ügyes vállalkozó volt: a nagy palotát felosztotta kisebb lakásokra, a méltóságos nagy termeket vékony falakkal átidomíták sok szakaszú lakosztályokká: egy teremből kitelt salon, antichambre, boudoir és vestibule. A palota a divaturacsok kedvenc lakóhelyéül lett fölkapva, akiket egy évben „nárciszoknak” híttak, ahogy hítták később „incroyables”-oknak, „lions”-oknak, „petits crevés”-knek: innen maradt e háztömegen a „Palais des Narcisses” elnevezés.
A sétány alá érve, már egészen jól tudta magát tájékozni a kis comtesse.
– Itt, ennél a kapunál álljunk meg – parancsolá a kocsisnak –, aztán ön elmehet. A márki úr a mama equipage-án fog visszatérni.
Cambray úrnak meg kellett engedni, hogy a kis comtesse őt márkinak címezze. Ezzel az ártatlan hazugsággal tartozott a kis grófnő saját rangja méltóságának. Egy „pékin”-nel csak nem utazhatott egy kocsiban. A szegény Favras, akit felakasztottak azért, mert ő volt az „utolsó márki”, hiába szenvedte ki a vértanúságot: a császárság új márkikat teremtett.
Azzal a kis comtesse kísérője karjába kapaszkodva, vezette azt egész otthonias jártassággal.
– Ne menjünk a főlépcsőn – mondta neki –, ott minden cselédet fel kellene lármáznunk. Van itt egy melléklépcső, amelyen én önt egyenesen a mama budoárjába fogom vezetni. Meglepjük őt.
Cambray úrnak tetszett ez az ötlet. Volt benne gyermeki gyöngédség: nem rémíti meg az anyát szokatlan lármaütéssel; s azonkívül az arisztokrata kék vérnek a vele született óvatossága: nem bocsátani közhírré, hogy a család nyolcéves kisasszonyát mily megszégyenítő bántalom érte, s hogy a megmenekülését mily véletlennnek köszönheti.
Cambray úr maga is régi nemes volt; régibb talán, mint aki e palotát építteté; talán nem is Cambray-nak hívták mindig. Hanem ezt hagyjuk el most. – A kis comtesse egész észrevétlenül vezette fel a kapus által felnyittatott rejteklépcsőn oltalmazóját. A vasrácsajtó titkos nyitját is jól ismeré már a kisleány. Egy ódon ruhaszekrényekkel még szűkebbre szorított tornácon át egy öltözőszobába vezette Cambray urat. Ott nem volt senki.
Innen átléptek egy budoárba, melyben egy asztalon hímzések és képes albumok voltak kiterítve. Ott sem volt senki, egy rikácsoló kakadun s egy orrfintorgató kapucinus majmon kívül.
Hanem az innen kivezető szárnyajtón keresztül lehetett hallani egy harmónion méla hangját, melyben Cambray úr megismerte Beethoven „Les adieux, l’absence et le retour” szimfóniáját, s egy percre megállt azt hallgatni.
– Ezt a mama játssza – suttogá a kisleány. – Ön lépjen be elébb; én hátramaradok. Mondja el neki, hogy elhozott, és nincs bajom. Vigyázzon, mert a mama nagyon ideges.
Cambray úr csendesen benyitá az ajtót, és azután meglepetve állt meg.
Egy pompás nagy termet látott maga előtt, mely tele volt fényes közönséggel.
A grófnőnél éppen „matiné” volt.
A jó társaság kedvenc mulatóideje volt ez évben a déli tizenkét óra. Akkor tartották a hangversenyeket.
Csupa meghívott vendégek voltak, grande toilette-ben. A hölgyek mind fiatalok és szépek; azon kor erényes divatja szerint kebleik betakarva hímzett kendőkkel; az öltönyökön drága hímzet és brüsszeli csipke, a hajfürtökben igazgyöngyök; a férfiak is csupa szalonöltözékben: tökéletes magyar nadrághoz rövid derekú frakkok, nagy fényes ércgombokkal, a hímzett mellény széles leffentyűi a frakk mellére kétfelől kihajtva; a bodros, hímzett ingelőben ragyogó melltűk, s a széles fehér nyakravaló oly magasra feltekergetve, hogy az eldugott áll kényelmesen mozoghasson benne; a nadrágzsebből a zsebóra lánca fityeg le mindenféle csengő-bengő hiábavalóságokkal.
És az egész társaság közt, aki a központot képezi, maga a háziasszony, a szépség eszményképe: maga Cythere; ott ül a harmónion előtt, hosszú aranyhaja csodaszép gyűrűkben vállára omolva.
Mikor e fényes társaság közepett megjelent Cambray úr, egyszerű barna téli felöltőjében állig begombolva, fénytelen, csatos cipőkben, s fekete kesztyűkben, s még hozzá a budoár felőli ajtón, ami nincs a közönség számára nyitva: mindenki bámulva tekinte rá. – Maga a zenéző úrnő, valami sértett méltóság kifejezésével kelt föl a harmónion mellől, s bámulva szólítá meg az idegent: – Uram!
E pillanatban azonban egy ezüstös bérruhás inas törte magát a főajtón át valamennyi vendégen keresztül, s minden tekintetet félretéve rohant oda a grófnőhöz, valamit súgva a fülébe, amire a grófnő ez önkénytelen kiáltásba tört ki:
– Az én leányom elveszett?
Az inas pantomimikájából érthető volt, hogy sehol sem találtatik.
A vendégek felugráltak helyeikről: zúgás támadt.
Ekkor Cambray úr megszólalt:
– Én megtaláltam önnek a leányát, grófnő, s íme visszahoztam.
Azzal kézen fogta a leányt, s odavezette.
A szép úrhölgy elfeledte az egész előadást, a jelenlevő fényes társaságot; térdre esett a karjai közé rohanó gyermek előtt, sírásgörcsöket kapott, s utoljára elájult. Felemelték, kivitték a teremből. Két orvos rohant utána, érvágó tárcáját tapogatva oldalzsebében, míg a hölgyek flakonjaik tartalmát öntözték az elájult arcába.
Azután, hogy az ajtó becsukódott, egyszerre az egész társaság mind Cambray urat vette körül. A szép hölgyek megfogták a kezeit; odaerőszakolták, hogy üljön le közéjük a kerevetre, egy szőke delnő jobb felül, egy kreol szépség bal felül, a férfiak egymás vállain keresztül törekedtek neki a kezeiket nyújtani szorongatásra. Mind szép deli ifjak voltak. Csupán egy volt közöttük idősebb úr, de az is délceg alak: büszke, hódító arc, magasan hordott sasorral, hegyesen összemenő szemöldökkel, megigéző mosollyal ajkain. A haja, az akkori férfidivattól elütően, nem volt a homlokára szemöldig lehúzva, hanem büszke csigában felcsavarítva. Ez kötelességének tartotta magát a jövevénnyel megismertetni. „Én de Fervlans Lyonel márki vagyok.”
– Én Cambray Alfréd.
– Ah, legyen olyan jó, mondja el nekünk, a grófnő barátainak, hogyan történhetett ez? Valami rendkívüli eset!
Cambray úr aztán elmondta sorba, ami a gyermekre vonatkozott. A legmélyebb figyelemmel hallgatták; a kíváncsi hölgyfejecskék egymás vállain keresztül néztek rá, bámulatra felnyílt szemeikkel. Egy szép szöszke princessz a kis hímzett zsámolyra ült le a lába elé, úgy hallgatta. Mindenki meg volt illetődve. Többen sírtak. Mikor vége volt a történetnek, marquis de Fervlans odament Cambray úrhoz, megszorította mind a két kezét: szemei teli voltak könnyel; szemöldei vonaglottak, és álla remegett.
– Köszönet! köszönet önnek, derék férfi. Ezt soha nem fogjuk elfelejteni.
– Mennyi gyöngédség! – suttogá a szép szöszke a Cambray úr mellett ülő barna szépségnek hallhatólag. – Ugyanolyan öltönyt szerezni a kisleány számára, amilyentől megfosztották.
– Igazi nemes szív.
Ekkor az egyik orvos visszajött a mellékszobákból, finom pedantériával árulva el, hogy a nagy veszély már túl van a válságon, s azzal odament Cambray úrhoz.
– A grófnő óhajt önnel szót váltani.
S azzal kezét karja alá dugva, átvezette az öregurat a budoárba.
A grófnő egy perzsa szövetű ottománon feküdt, eszményien odaomolva a dagadó kerevetre, s ölében tartotta a kis Amélie fejét, gyöngéden simogatva annak selyem hajfürteit; a kisleány viszont a kis buba fejét tartá úgy az ölében, s annak hízelkedett hasonlóul. Az egyik orvos a fél kezével a grófnő üterét vizsgálta, a másikban egy zsebórát tartott; az alsó ajkát erősen előre pittyeszté, s a szemeivel a saját szemöldökeit igyekezett meglátni.
Az alkoven függönyei mögött egy komornaféle tartott a kezében egy drága porcelán medencét, szótlan pantomímiával élénk szemrehányásokat látszott tenni az inasnak, ki hebehurgyaságával okozta ezt az egész ijedelmet, míg az bűnbánó képpel látszott imádkozni hálaadást az éghez.
A grófné elragadó bűbájjal tekinte Cambray úrra, s azzal mindkét kezét feléje nyújtá, megfosztva azokat az orvos diagnózisától, s a leánya selyemhajának érintésétől, hogy kapcsolatba hozza Cambray úr fekete kesztyűivel, amik még mindig szarvasbőrbűl voltak.
Alig tudott suttogni.
– Nem bírom önnek megköszönni, uram. Engedje mondani: „barátom”. Hálát fogok ön iránt érezni, amíg élek. Amélie, csókold meg ezt a kezet! Nézd meg jól ezt az arcot. Szívedbe vésd; soha el ne felejtsd. Ő téged az életben a legnagyobb veszélytől szabadított meg.
Cambray úr pedig hallgatott is, nem is, ezekre az ömledezésekre. Az erősebbik hippogryph-je azok után a menekülők után ragadta őt már. Szerette volna megtudni, ha megszabadulhattak-e, s a szép grófnő hálálkodásai alatt is az jutott eszébe, hogy mennyi sopánkodás amiatt, hogy egy kis comtesse-ről lehúzták a ruhát, s kinn hagyták az utcán; pedig van egy másik leány, akivel még annál sokkal nagyobb kegyetlenséget követtek el.
Rövid választ adott.
– A kis grófnő igen kedves volt.
Ekkor a szép grófnő egy nagy elhatározásra vette magát. A nyakában függött fekete zsinóron egy medalion. Nem értékes külső, csak elefántcsont, hanem szétnyitva, remek miniatűr festésben, a kis Amélie mellképét engedi látni.
– Ha kedves önnek a kis talált gyermek emléke: fogadja el ezt tőlem, s gondoljon kis védencére – néha.
Ez igazán nagyszerű ajándék volt. A grófnő azt adta oda, ami saját magának legkedvesebb volt.
Cambray úr azonban nem tette azt a keblébe; gondolta magában: az eleven alaknak átadtam ugyan az igazi kedvenc jó meleg ágyát; de ebben a meleg szívben nem fog az őhelyette pihenni.
Megköszönte az ajándékot, megcsókolta a grófnő kezét; azután a kis Amélie arcát, amit ez pirosra gömbölyített mosollyal kínált eléje: – meghajtá magát, s eltávozott.
A terembe érve elhalmoztatott gyöngéd szemrehányásokkal:
– Ah, már el akar bennünket hagyni? Megfoszt kedves jelenlététől? Nem engedi magát marasztaltatni?
Határozott szándéka volt az elmenetelre. Pedig Beethovent is emlegették előtte. Ejh, azt a diszharmóniát, igazi most az ő lelkében kavarog, nincs zeneköltő, aki szimfóniába szedje.
– Adieu, hölgyeim! uraim!
Akkor azután afölött támadt nemes vetélkedés, hogy melyik uraság ajánlja fel az utcán sorba állított hintók közül a magáét, a nemes szabadító hazaküldésére.
– De ezt nem engedem magamtól elvitatni! – hatalmaskodék a parancsoló tekintetű márki. – Ez a jog és kötelesség engemet illet. Lehessek olyan szerencsés, uram!
Azzal karját az öregúré alá öltve, saját magas személyében kísérte őt ki egész a vestibule-ig, ahol veres ruhás svájci bérhuszárja állt a többi inas urak csoportja közt; annak parancsot adott, hogy járassa elő a hintaját. Azután mindkét kezével megfogta Cambray úr kezét, háromszor felemelte s háromszor lenyomta azokat; akkor hármat hátrafelé lépett, még az ujjai hegyével az ajkaitól egy üdvözletet vetett felé, s addig be nem ment az előterem ajtaján, amíg Cambray úr el nem távozott a vestibule ajtaján.
……Amint pedig Cambray úr kilépett a grófnő budoárjából a terembe, s az inas, Jocrisse úr, becsukta az ajtót a háta mögött, a szenvedő grófnő felugrott a kerevetről, s csipkezsebkendőjét arca elé tartá, hogy kitörő nevetését elfojtsa vele. A kis Amélie anyjának az öltönyébe temette az arcát, úgy kacagott, a szobaleány a markába vihogott, s Jocrisse úr, az inas, két tenyerével a hasát fogta, fejét a térdeig hajtá, vállainak rázkódásával jelezve elfojtott jókedvét; maga a gyógykezelő ordinárius is mosolyra vonta szét az ajkait, s burnótszelencéje tetejére peccentve két ujjával, kínálta azt oda kollegájának, ki elfojtott kacagás hangján magába befelé nevetett.
– Ezt ugyan jól adtuk!
A hintó gördülésére aztán teljes kórusban tört ki a jókedvű kacaj.
Belépett a parancsoló tekintetű márki: az azután mindenkit kiküldött a szobából, s egyedül maradt a grófnővel és kisleányával.
…… Cambray urat pedig vitte a márki hintaja, úri kocsiknál szokásos gyorsasággal Párizs utcáin végig.
Cambray úr el volt merülve gondolataiba; nemigen nézegetett ki a kocsiablakon. Az sem volt valami nagyon kedvére, hogy ő most egy úri hintóban kocsizik, ami egy olyan nagy úrnak a tulajdona, akinek ő sohase hallotta a nevét. Azon volt, hogy mentül jobban behúzza magát a hintó mélyébe. Azonkívül is a hó olyan sűrűn esett, hogy nehéz lett volna megkülönböztetni, hogy a Rue St. Martinon, vagy a tölcsér alakú Rue Mouffetardon gördül-e végig a hintó.
Egyszer aztán az lepte meg, hogy a hintó egy kapubejárat alá gördül be.
Az ő lakása kapuján nem lehet hintóval bemenni.
A bakról leugró svájci huszár siet kinyitni a hintó ajtaját, s a lelépő Cambray úr egy kivont kardú sergeant-nal találja magát szemközt.
– De hisz ez nem az én szállásom – szól az öregúr.
– Nem ám – felel a sergeant. – Ez a Sainte Pélagie börtön.
– De hát mi közöm ehhez? Az én nevem Cambray Alfréd.
– Éppen önre vártunk…
…… Most aztán Cambray úron volt a sor, hogy kacajra fakadjon!
*
Cambray urat, miután zsebeit kimotozták, s azokból minden gyanús és életveszélyes tárgyat elkoboztak, felvezették egy második emeleti szobába, s oda bezárták.
Volt ideje körülnézni magát hevenyészett szállásán.
Úgy látszik, annak sok nevezetes lakója volt már. A falak tele voltak írva nevekkel; némelyek fölé alkalmi strófák is voltak jegyezve, egy-egy a sziluettjét örökíté meg a falon, többen pedig azoknak a torzképeit, akik őket idehozták; a guillotine is ott szerepelt az illusztrációk között. (A halál ekevasa.)
Az új lakó nemigen volt meglepetve. Úgy vette a dolgot, mint a tengerész, ha zátonyra kerül. Nem kellemetes helyzet; de készen lehet az ember rá, ha a korallszigetek archipelagusán utazik keresztül.
Csak az összefüggést nem értette még az események között. Hogyan lehet az, hogy a háladatos grófnő palotájából az elérzékenyült márki hintaja hozta őt ide?
Estig törhette rajta a fejét. Csak egyszer nyitotta rá az ajtót egy vén, mogorva porkoláb, aki valami levesfélét és kenyeret hozott a számára.
– Köszönöm. Már ebédeltem – monda neki Cambray úr.
– Mikor?
– Még tegnap.
A porkoláb azért csak letette az asztalára a levest és a nyolc lat kenyeret.
– Figyelmeztetem önt, polgár – monda egykedvűen a foglyának –, hogyha ön netalán abban a gondolatban járna, hogy éhen ölje el magát, mi az orrán keresztül fogjuk önbe beletölteni a levest.
Estefelé aztán más látogatója jött.
A nagy csörömpöléssel felnyíló ajtón keresztül egy szép, hódító tekintetű férfi lépett be hozzá: a kedves de Fervlans márki. Ezúttal azonban nem volt leereszkedő, sőt inkább büszke tekintettel sietett egyenesen a fogolyhoz, s azt mondá rideg, megriasztó hangon:
– Minden el van árulva. Valljon meg ön mindent őszintén. Ez az egyedüli menekülés.
A fogoly gúnyosan féloldalra vonta a száját mosolyogva.
– Az ám – szólt nyugodtan. – Ezen szokás kezdeni, mikor valami nagy házfeltörés után gyanús egyéniségeket összefogdosnak. Hát csak mondja ön, uram, kinek a gyémántjait lopták el, s hogy kerülök én a bűnrészesség gyanújába?
Erre a parancsoló tekintetű férfi elnevette magát, s egyszerre alább eresztette a fejét.
– Úgy látom, hogy önnek helyén van a szíve, Cambray úr. Önnel nem lehet a megkezdett hangon folytatni. Én sem bánom hát, kezdjük más modorban. Hiszen lehet, hogy mint igen jó barátok fogunk elválni. Mit mondok: elválni? Egyesülten haladni. Tehát kezdjünk egy kis kedélyes beszélgetéshez. Tetszik önnek egy szippanat burnót? Igen jó spanyol rapé.
– Köszönöm – szólt Cambray, belecsippentve a burnótba, s csendesen szippantva belőle. – A rendőrségnél csempészett burnótot szívnak?
– Ördöge van, hogy kitalálja – nevetett de Fervlans. – Tehát egyezzünk meg abban, hogy nem vesszük a dolgot vallatásnak, hanem csak kedélyes beszélgetésnek, s akármit fogunk egymásnak mondani, semmiért indulatba nem jövünk. Áll az egyezség?
Cambray úr vállat vont.
– Tehát, hogy az elején kezdjem. Önnek volt egy jó barátja, ki önnel egy szálláson lakott. Ez a múlt éjjel elhagyta önt.
– A háládatlan! – szólt Cambray úr iróniásan.
– Kérem. Önök szállásán egy leány is volt elrejtve, kit senki se látott.
– Bocsánat, uram: francia lovag nem szokott se kérdezősködni, se fecsegni olyan titkokról, amik hölgyeket érdekelnek.
– Ez azonban nem volt a célzott kategóriába eshető hölgy, hanem egy gyermekded leányka, mintegy tizenkét éves.
– De hogy lehet egy hölgynek az életkorát meghatározni, akit senki se látott?
– Vannak rá igazoló gyanús körülmények – mondá de Fervlans. – Mi oka volt önnek a szállásán játékbubát tartani?
– Játékbubát? Óh, azzal én magam szoktam játszani. Különc vagyok. Öreguraknak szoktak ilyen bolondságaik lenni.
– Jól van. Eltűröm ezt a sakkhúzást is, ámbár elég szabályellenes. Ön a királynéját rochiroztatja. De hát ahhoz mit szól ön, hogy a múlt este önök ketten egy eltévedt leánykát szedtek fel az utcán, s azt felvitték a szállásukra, az emberszeretet ürügye alatt, nehogy megfagyjon szegényke; voltaképpen azzal az utógondolattal, hogy ezáltal tévútra vezessék az önökre figyelő rendőrközegeket. Önnek a barátja felvitte az ölében a veres kendőbe takart eltévedt leánykát, s egy óra múlva visszahozott ugyanazon veres kendőbe burkoltan egy másik lánykát, azzal a nesszel, hogy annak eszébe jutott az anyja lakása, s most viszi hozzá haza.
– Elfogták őket? – kérdé az önfeledés hevével Cambray úr.
– Dehogy fogták! Hiszen ha elfogták volna, most nem kínálnám önt spanyol rapé-val, hanem valami más spanyol találmánnyal. De éppen ez a hiba. Először is a rendőrkém volt ügyetlen, hogy a tíz órakor felvitt nyolcesztendős leány, s a tizenegykor lehozott tizenkét esztendős közötti termetkülönbséget észre nem tudta venni; hanem azután az ön barátjáé a kivitel minden érdeme: hogy a rendőrség szolgálatában álló bérkocsist először impertinens ravaszsággal, azután meg brutális erőszakkal nemcsak ártalmatlanná tette, hanem még menekülése eszközéül is felhasználta; úgyhogy most oly nagy egérutat nyert előttünk, hogy utolérnünk lehetetlen! De nem is tudjuk, hogy merrefelé szöktek.
Cambray úr visszatartá a sóhajt, mellyel keblének terhe meg akart szabadulni. Nem árulta el megnyugvását.
– Nekem se a leányhoz, se az ifjúhoz semmi közöm – szólt nyugalmát visszanyerve. – Az ő családi titkuk ez, amibe én nem tolakodtam soha.
– Ezt a sakkhúzást nem tűröm, Cambray úr! Tanúk és adatok vannak rá, hogy ön a titokba be volt avatva.
Cambray gúnyosan mosolygott.
– Önök valószínűleg felkutatták azóta a lakásomat, s találtak ottan adatokat?
– Mindent megtettünk, ami kötelességünk volt; felszakíttattuk önnek a parkettjeit is, szétszedettük a bútorait, még a majolika szobrait is összetörettük (amiért nem mulasztjuk el bocsánatot kérni), és semmi terhelő iratot vagy egyéb jelt nem tudtunk feltalálni; hanem azért mégis tudjuk jól, hogy ön tegnap barátjától egy cédulát kapott, melyben az önt a kitört veszélyre figyelmezteti. Tudjuk jól, hogy önök az éjjel ketten egy szökési tervet dolgoztak ki. Tanúnk van rá, aki e tervet kihallgatta, aki e levélke széttépett rongyait összeillesztette és elolvasta.
– Ki ez a tanú?
– Ugyanaz a gyermek, akit önök az utcáról fölvittek.
– Hogyan? – kiálta fel Cambray, nem bírva felgerjedésének ura lenni, s ököllel ütve az asztalra. – Az a kisleány, aki dideregve kucorgott a hófúvat között kapunk szegletében; aki azt beszélte, hogy őt a cseléd kirabolta s itthagyta; aki nem tudta az anyja nevét, meg a szállását, aki azt állította, hogy most tanulja az alfabetet ismerni; aki engem hálatelten ölelt, csókolt, Alfréd papának nevezett!
– Az a mi legügyesebb detektívünk, aki nem egy gonosz összeesküvőt kerített már horogra! – egészíté ki diadalmas hangon de Fervlans.
– De az rettenetes! – szólt kezeit összecsapva indulatosan Cambray –, hogy egy nyolcéves leánygyermek, egy főnemes leánya, magát kémkedésre, árulásra engedje használni!
– Mondja ön inkább: bámulatos és lesújtó tudat minden ellenségére nézve az államnak, hogy már a nyolcesztendős gyermekben annyira ki van fejlődve a francia állameszme iránti hűség öntudatos működése!
– Eszerint való az, amit csak mesének tartottam – szólt Cambray, két összetett kezét térdei közé szorítva –, hogy a hatalom egy egész szövetséget tart fenn, szép hölgyek, deli ifjakból és ártatlan gyermekekből; akiknek feladatuk gyöngéd érzelmek álarca alatt belopózni a családok szentélyébe; behálózni a hozzájárulhatlan embereket; hízelegve csalni ki azoknak titkait; s ezeket együtt a „Cythere dandárának” nevezik!
– Ma volt szerencséje önnek színről színre látni e tündéri társaságot – szólt, kesztyűjével veregetve tenyerét de Fervlans. – Hát azok, akik ott körülem csoportosultak, könnyekkel szemeikben, hálálkodással ajkaikon, a deli szép hölgyek…
– Az volt a Cythere dandára.
– S az a házi úrnő, azzal az isteni megjelenéssel, aki visszahozott gyermeke látására elájult…
– Az maga Cythere helytartónője; aki maga tanította be kisgyermekének azt a szerepet, amit az önök előtt eljátszott.
Cambray magánkívül ragadta elő zsebéből az ajándékba kapott elefántcsont medaliont, s azon volt, hogy azt a sarkával összezúzza. – Hanem aztán magához tért.
– Nem! A gyermek nem hibás. Azok a vétkesek, akik őt ily szörnyeteggé nevelik. – S azzal visszacsúsztatá zsebébe a medaliont. – Ez nekem jó talizmán lesz jövőre! – dörmögé keserű gúnnyal.
– Figyelmeztetem önt a szerződésünkre, uram – szólt a márki –, hogy akármit mondunk egymásnak, afölött indulatba nem jövünk.
– Már lecsendesültem – szólt Cambray – s úgy hiszem, hogy ön sem fog ezért megneheztelni, ha kimondom, hogy önök ilyen módon tönkreteszik a társadalmat.
– De megalkotjuk az államot.
– Az nem igaz! Az állam alapja a gyermekek erkölcse.
– Azonban hát mi nem azért jöttünk össze ezen a helyen, hogy itt akadémiai értekezést folytassunk a nevelésügy és az államérdekek teóriái fölött. Maradjunk csak a tényeknél. Ön ellen be van bizonyítva, hogy ön egy szövevényben részes, mely a jelen állami rend megdöntésére készült, s aminek főfonalai éppen ma és tegnap tépettek szét Enghien herceg, Cadoudal, Pichegru és mások életfonalával együtt.
– Tépjék el az én fonalamat is.
– Azt nem fogjuk tenni, Cambray úr; ellenkezőleg nagy gonddal fogjuk őrizni önnek az életét. Ha egyszer meg talál ön betegülni, meglássa, hogy micsoda kitűnő orvosi ápolásban részesül majd. Nekünk arra az elmenekült jó barátjára van szükségünk, aki láthatatlan kötelékekkel most is önhöz van kötve. Nekünk azt kell megtudnunk, hogy hova lett az az ember, s ezt csak ön által tudhatjuk meg.
– Azt én magam sem tudom.
– Azt ön jól tudja. „Tanúnk” tudósítása így szól: „Van egy ország, ahol nincs rendőrség, mégis van rend, eredj féltett kincsünkkel oda!” Hol van ez az ország?
– Talán a holdban.
– Tanúnk e szót hallotta az ön szájából, s ön megmutatta a helyet a térképből barátjának.
– Álmodta ezt az önök tanúja.
– Cambray úr. Beszéljünk okosan. Ön bankár. Legalább annak van a rendőrségnél bejegyezve. Az államnak érdekében van e titkot felfedezni. Ha megmondja ön, hogy hol van az a hely, ahova az ön barátjának ajánlva van elrejtőzni, ön oly magas érdemeket szerez magának azáltal, hogy követelésekkel léphet fel, amik a mesével határosak. Akar ön a kormány pénzműveleteinek ügyvitelével megbízatni? Vagy általános bérlethez jutni, mely csodajövedelemmel van egybekötve? Akarja, hogy a hadseregi szállítás fővállalatát Hoingerlot bankártól elvegyék, s önnek adják által? Akarja ön a hadsereg egyenruhaszállítását megkapni, amin Barchut szabómester már eddig annyit nyert, hogy a hotel Thelussont megvehette hétmillió frankon, csak azért, hogy lerontassa? – Vagy ha rögtön és egyszerre akar kielégíttetni, szóljon: beszélhet milliókban! Az állam nem fillérkedik. Kezében van önnek a szerencséje!
– Sajnálom, uram, hogy ilyen szép alkalmat el kell szalasztanom a meggazdagodásra; de kalmár vagyok ugyan, hanem szédelgő nem vagyok. Azt, ami birtokomban nincs, nem adhatom el.
– Jól van, önnek nem kell pénz. – Ön nem is bankár. – Ez csak mese. – Ön sértett ellenfél. Mellőzött tehetség. Mondja meg ön, mi a nagyravágyása? Kormányzó akar lenni? Mondjon ön bármi nagy hivatalt! Holnap a kezében lesz a kinevezési okmány.
– Azt is igen szépen megköszönöm, uram; de nem nyúlhatok utána. Nincs tudomásom az elmenekült úr leendő lakhelyéről.
– S ha azt mondom önnek, Cambray úr, hogy ön vonakodása által a fejét kockáztatja…
– Azt felelem rá – szólt Cambray, nyugodt mosollyal emelve fel az asztalon hagyott kenyérszeletet – Fervlans úr, hogy tökéletesen mindegy reám nézve, hogy ezt a nyolc lat kenyeret, amit naponkint el kell fogyasztanom, holnap másvalaki foga-e helyettem elkölteni. De amit nem tudok, azt nem tudom.
– No, hát mármost azt mondom önnek, Cambray úr – szólt kemény hangon de Fervlans –, hogy Cambray, a bankár, mondhat valamit, ami nem igaz: de a nemesember nem hazudhatik! – Marquis d’Avoncourt! Tudja-e ön, mely országba szökött önnek a barátja?
Az öregember e szóra felállt helyéről büszkén; termete kiegyenesedett, feje felmagasult, – még a homloka is mintha magasabb lett volna egyszerre, egész arca megnyúlt; – szemei merészen néztek a megszólító szemeibe.
– Tudom…
Erre a szóra csupa finom nyájasság lett de Fervlans, fejét lehúzta a vállai közé; bókokat vágott, kezeit dörzsölte, s a rangegyenlőség bizalmasságával ölté karját az öreg férfi hóna alá, hízelgőn suttogva.
– És mi módon tudhatnók azt meg öntől?
Az agg férfi kihúzta a karját de Fervlans-éból, s nyugodt szarkazmussal felelt.
– Megmondom önnek. Vágassák le a fejemet. Aztán küldjék el Bichet úrhoz, a híres bonctanárhoz, az majd talán felfedezi a koponyámban azt a titkot, ha benne van. – S most kérem önt, hogy hagyjon magamra.
– Márki úr! – szólt de Fervlans, kalapja után nyúlva. – Mi itt fogjuk önt felejteni, mindaddig, amíg önnek tetszeni fog, hogy hallgatását megtartsa. Azt pedig, hogy hová lettek az ön szökevényei, majd kitudja a Cythere dandára. – A viszontlátásig, uram.
– Amikor fel fogjuk egymást váltani a börtönben!
Az öreget még azon éjjel elszállították a hami várbörtönbe. Ott aztán álmodhatott eltűntjei sorsáról, vagy kivethette kártyán, hogy mi lett belőlük, mert egyéb úton ugyan nem kaphatott felőlük tudósítást.