Végre kitört a háború.
De ez a Névtelen Vár kalitkájába bezárt tigrisnek csak még keserűbb napokat hozott.
Mintha csak a nyílt sebeire töltögettek volna még égő olajat. A támadó osztrák hadsereg lassú csigavonulással előrehaladó mozdulatának egyszerre véget vetett amaz apokaliptikus vészangyal megjelenése.
Igazán olyan megjelenés, aminőnek a világromboló angyal eljövetelét festi a látnok evangélista.
Egy szép lakályos német város a Traun folyó partján, körülvéve virágzó kertektől, a színtér. Szorgalmas iparűző nép lakja. Apró csatornácskáiból a Traun vizébe a mindenféle gyárak kék, sárga, veres, fehér mosadéka folyik le. Ez a város tele van francia sebesültekkel, kiket az osztrákok az elébbi csatákban ejtettek foglyul, s mind itt helyeztek el. – Mikor ki lett adva a végzetes parancs, hogy az osztrák seregnek mind át kell vonulni a Duna jobb partjára: a visszavonuló hadtestnek már nem volt se ideje, se szállítóeszköze az ellenfél sebesültjeit is magával vinni; azokat ott hagyta. Az utócsapat vezére azonban, amint a városbul legutóbb kivonult, látta, hogy a francia hadtest nyomában jön, s neki feladata volt azt mindenáron visszatartani, amíg a saját hadteste a Dunán átkelhet. A Traun hídja kőből volt, azt nem lehetett felgyújtani. Felrobbantása nem ért volna semmit, mert az ellenfél hat óra alatt helyreállította volna a hidat a megmaradt oszlopokon. Tehát felgyújtotta a híd mögött levő várost. Igen helyesen számított. – Ha golyózáporral és szuronyerdővel ellenálló dandárokat állított volna az üldöző ellenség elé, azokon az keresztülgázolt volna; – de íme ezerei meg ezerei a saját jó vitézeinek lepik el egyszerre az utcákat, kik az égő házakból kimenekültek, akik a szabadba kivonszolták magukat, s most tátongó sebeiket tárják az üldöző rokon elé, csonka tagjaikat emelik az égre, s a kétségbeesés jajszavát saját nyelvén kiáltják eléje. Lesz-e bátorsága ezen a tömegen keresztültörni? Lesz-e bátorsága nekimenni e hadtestnek, mely a saját magáé; mely már egyszer elesett őérte; mely nem harcol, csak ordít és átkoz? Lesz-e bátorsága nekisarkantyúzni a paripáit e vonagló kövezetnek? – Volt! – „Előre!” Harsogott az irgalmat nem ismerő parancsszó, s azzal vágtatott előre a nehézlovasság, utat törni az eleven utcán át, a sebesültek halmazán keresztül; nyomában a nehéz ágyúk, lőporos szekerek. A sebesültek nem futhatnak; az utcák lángba vannak borulva, a házak nem nyújtanak menedéket: az előretolt had elszörnyed feladatától, mikor egy piacot lát maga előtt, ellepve halotti lepedőikbe burkolt kísértetektől; visszafordulna; de az lehetetlen, a lőporos szekerekkel nem lehet az utcán megállni, a hátulról jövők taszítják előre; a nehéz ágyúkerekeknek keresztül kell robogni a legázolt bénákon: lovashad, szekértábor vágtatva tapos végig a földön, mely jajgat, sír, Istent hív és poklokat kiált, megfogja a lovas kengyelét, s azt mondja: bátyám, nem ismersz? – Nem! – A vezér parancsát hajtják végre. S mikor a nagy feladat végre van hajtva: akkor előjön a lángoló utca közepéből „Ő Maga”; a minden eddig élt emberek között leghatalmasabb: fehér arabs lován, az Eufráton, melynek mind a négy lába piros most, – az úttól, melyen keresztülhaladt, s aztán körültekint levont szemöldökei alól, hideg márványarcával, és látja az égő város valamennyi csatornájából a Traun folyóba zuhogni a vért…
Ez egy jelenet a „Látások könyvéből!” – Hanem a katonák megtették kötelességüket, a Traun hídja el van foglalva. Mehetünk odább! „Jól van!”
Vavel Lajos oly elevenen látta maga előtt mindezt.
És aztán, mint a lesben álló tigris, várta ugrásra készen, meglapulva a földhöz, a maga jelszavát.
És aztán hallott ahelyett a jelszó helyett egészen mást. Amely fegyverhez a kétfejű sas még habozott hozzányúlni, azt nem félt felragadni az egyfejű sas.
Napóleon kiadta amaz emlékezetes fölhívását a magyar nemzethez, melyben felhívja azt, hogy tegye magát függetlenné, s válasszon magának saját nemzetéből királyt.
Vavel Lajos egész frissiben kapta meg a proklamációt. Most azután egészen elveszettnek hitte azt az ügyet, aminek ő egész ifjú életét odaáldozá.
Ő csak egyesek levelezéseiből ismerte azt a nemzetet, mely között elzárkózottan élt, s amit ez adatokból a lélektani és logikai következtetések összeállítanak, az nem lehet egyéb, mint lángba borító siker a gyújtó felhívásra.
Csoda lett volna-e egyebet várni ettől a nemzettől, melynek még a saját nyelve használatát is megtagadták, melyet szegénnyé és butává akartak tenni; melynek még csak azt sem engedték meg, hogy saját fővárosában múzsáit megszólaltassa? Nem tett-e hasonlóul a lengyel nemzet?
Most már mindennek vége. Lehet lefekünni.
A legkedvetlenebb órájában egyszer csak hangos sarkantyús léptek verik fel a csendet méla folyosóján. Persze, amióta Henry nincsen, a hatalmas látogatókat a kis gyermek-inas nem tudja elutasítani, berontanak azok tekintet nélkül, még a mamuszokat sem húzzák fel, s hangosan beszélve csörtetnek végig azokon a szellemlakta helyeken, ahol suttogáshoz volt szokva csak a visszhang. – Igaz, hogy csak egy ember jő, de beszél, az három helyett, s kardot csörtet egy egész dandár helyett. Régi ismerős, az alispán. – Mikor benyit a gróf dolgozószobájába, fenntartja a sastollas süveget a fején, s nagyot csörrent réztokos fringiájával; farkasbőr-kacagány reng a fél vállán.
– No gróf úr, én is úgy jövök most, mint az egyszeri cigány, a betört kemencén keresztül, azzal a szóval, hogy „nem vesznek pipaszurkálót?” – Most már itt a jelszó: „lóra katona, tehénre paraszt!”
– Hübele Balázs, lovat ád Istók! – felelt rá ugyanabból a hangulatból a gróf.
– Nem úgy van az, gróf úr; tegnap óta az egész országban körülhordják a véres kardot, s mától holnapig az egész magyar nemzet fegyverben áll. Az insurrectionalis törvénycikk nem írott malaszt többé; megyünk cum gentibus – a betörő ellenséget visszaverni! – Itt van a királyi parancs! Itt van a nemzeti szózat.[1]
Ez utolsó szavak alatt, mint egy életre feltámadó halottnak az arcvonásain, oly megdicsőülés ragyogott át az ifjú férfi érckemény arculatán, minden tagja meg akarta előzni a másikat indulatainak kifejezésében: a szemei szikráztak, az öklei rázkódva emelkedtek az égnek, ajkai megnyíltak, orcája tündökölt, az mind beszélt; csak nyelve nem tudott szólni.
Nem tudott erre mit mondani, csak a falon függő kardjához rohant, azt kirántotta hüvelyéből, s elkezdte csókolni a meztelen vasát, s aztán leveté az asztalra, s elrohant, mint az őrült.
Marie-hoz rohant.
Még annak sem tudott mit mondani: csak karjára emelte az imádott teremtést, s átszorítva, mint egy gyermeket, sietett vele vissza oda, hol vendégét elhagyá.
– Mi történt? – rebegé a leány megrémülten Lajos lángoló arcától.
– Az, hogy láncaid lehulltak! Szabad vagy!
– Óh, Istenem, irgalmazz!
Úgy vitte őt az ölében a szobájáig, ahol bámuló vendége várta.
– Itt van ő! Lássa meg. – Most már megláthatja az arcát. Láthatja az egész világ, s olvashatja róla fennkölt eredetét. Ez az én bálványom. Ez az én istennőm. Akiért éltem, akiért meghalok!
S váltogatva majd a leány öltönyét, majd a kivont kardját csókolgatta.
A dolgozószoba egyik oldalát egy nagy, ódon könyvtár foglalta el, melynek szárnyoldalai között volt egy magas fülke, valami istenszobornak szánva, s annak az alját egy roppant földteke foglalta el. Lajos ezt a helyet választá ki bálványa számára, hogy őt odaültesse; mintha egy oltáron ülne, lábait a földtekén nyugtatva.
– Van-e trónban ülő alak ennél dicsőbb? – szólt elragadtatással Lajos, átölelve látogató vendége vállait, s odamutatva a leányra. – Ily áldásosztó tekintet, ennyi szeretet, ennyi jóság, minden őserénye az istenkézből eredett embernek megtestesülve. Nem ez-e hát amaz angyal, aki az apokalipszis Leviatanját a pokolra letaszítani elhívatott?
Az erős férfi, az alispán megdöbbenve nézett a leányra. Halkan suttogá Vavel Lajosnak:
– Bámulatos hasonmása egy szerencsétlen királynénak! – Éppen ilyen volt menyasszony korában!
Marie önkénytelenül tartá maga elé két kezét. A napsugárhoz már hozzászokott az arca, de még az idegen szemek égető sugarához nem.
– Óh, Istenem, mit beszél ön, Lajos? – rebegé. – Én nem értem önt.
Vavel gróf erre szótlanul átlépett a szoba túlsó oldalára, ahol a könyvszekrénnyel átellenben volt egy nagy térkép felfüggesztve. Egy zsinórrántásra felgöngyölődött az, mint egy előfüggöny, s mögötte egy hosszú nagy terem tűnt fel, s az, amilyen nagy volt, úgy meg volt töltve nyereggel, lószerszámmal, kardokkal és lőfegyverekkel egész a boltívig.
– Én magam kiállítok egy lovas bandériumot, s vezetem azt személyesen. Minden fegyverzet készen áll, az utolsó töltényig.
Az alispán elbámult a sorba rakott fegyverhalmazon, s az oltárhelyen ülő alak elkezdett reszketni e látványra. Minő télikert ez! Hát ilyen virágokat ápol Lajos titokban?
Vavel Lajos bevezette kézen fogva az alispánt fegyvertárába, s megmutogatta neki szörnyű kincseit.
– Meg van ön elégedve a lustratióval?
– Nem mondhatok rá mást, mint amit a Sáros vármegyei compossessor mondott a bánsági földesúrnak a kétezer holdas búzavetésére, hogy „az izs csag valami!”
– Mármost én lustrálok. A fegyver készen áll. Van-e hozzávaló ember és ló?
– Azt felelhetném rá az egyszeri cigányasszonnyal, akitől a fia kenyeret kért: „te is mindig olyat kérsz, ami nincs.”
– Nincs!?
– Azaz, hogy ember van elég, ló is van, amit megüljön: csupán egy dolog az, amiről a Turóc megyei szolgabíró azt referálta, hogy „sem nem vagyon, sem nem nincsen”. Ez a pénz. A domestica üres, s az aerarium még nem küldte el az ígért subsidiumot.
– Mit törődöm én az aerariummal, meg az ő pénzével? Itt tenni kell, nem beszélni! Én átadom önnek az egész összeget, ami a bandérium kiállítására szükséges, ellátásáról magam gondoskodom, s ha kell a megyének pénz, rendelkezzék az enyémmel. E célra odaadom mindenemet, s ráadásul saját magamat is.
S azzal felnyitva egy nagy vasládát, mely a padlóhoz volt lesrófolva, odamutatott.
– Tessék kivenni belőle, amennyi kell.
Az pedig még bámulatra méltóbb látvány volt, mint a feltárt fegyverterem. Aranytekercsek, ezüsttel terhelt zsákocskák szép rendben egymás fölé rakva. Semmi fekete bankó s más efféle gyanús személy közöttük. Csupa igazi kivert pénz.
Az alispán dehogy nyúlt volna hozzá.
Akkor aztán Lajos maga markolt bele az aranytekercsekbe, s amennyi a két markába befért, annyit kimerítve belőle, oly hirtelen teletöltötte vele az alispán süvegét, amit az a két kezében tartott, hogy nem tiltakozhatott ellene.
– De kérem, legalább számláljuk meg, hogy mennyi!
– Majd otthon megszámlálhatja ön.
– Hogy nyugtatványt adhassak róla.
– Nyugtatványt? Nemesemberek között? A haza védelmére adott pénzről nyugtatványt? Hát ön, a hazai néptörténet nagy Plutarchja, ne ismerné azt a történetet, mikor a landsteini vesztett ütközetnél mindenki futott már, s az árokba dőlt szekér alatt ott hevert a hadipénztár, akkor két magyar közvitéz feltörte a ládát, ami az ellenség prédájára volt hagyva, megosztoztak a benne talált pénzen, megtömték vele a tarisznyáikat, s aztán futottak a világba ketten kétfelé. Három nap múlva megint eljutottak a zászlóaljukhoz, s ott átadták a megmentett pénzt az utolsó fillérig. Az egyik vitéz neve volt Kozsmár János, a másik még a nevét sem mondta meg. A harc alatt az erények is óriások!
– Azonban hát mégis ennyi pénzzel én nem indulhatok neki a világnak, anélkül, hogy legitimáljam magamat, kitől kaptam, és mi célra adták. Azt csak nem mondhatom, hogy „vad pénzt” leltem az erdőn, mint az egykori cigány „vad gubát”. Hát legalább egypár sor commissiót adjon hozzá, gróf úr.
– Azt szívesen – szólt Vavel gróf, s indult a dolgozóasztalához.
Útjában találta Marie-t.
A leány leszállt rögtönzött trónjáról, s megfogta Lajos kezét.
– Mit akarsz? – kérdezé tőle szelíden.
– Írni.
– Azt akarod, hogy a kezed írását meglássák, s arról megtudják, hogy ki vagy?
– Egy hét múlva majd a kezem csapásairól fogják megtudni; hogy ki vagyok!
– Óh, te rettenetes vagy! – szólt a leány, elfordítva tőle arcát.
– Miattad vagyok az.
– Miattam? Hát gyönyörűség nekem az, hogy csatába készülsz? Ha elesel?
– Ne félts! Nekem csillagom van!
– Hol? Melyik?
– Te vagy az!
– S ha ez a csillag lehull?
– Ha van Isten az égben…
– Úgy az engem magához fog venni – szólt a leány átszellemült tekintettel; – s nem engedi meg, hogy legyen egy francia nő a világon, kit sorsa odakényszerített, hogy imádkozzék saját nemzetének győzelme ellen, hogy örüljön, mikor testvéreinek romlását hallja; nem fogja engedni, hogy legyen egy nő a világon, aki arra vár, hogy egy csonthalmot rakjanak össze rokonai, honfitársai tetemeiből, hogy őt arra ültessék föl bálványnak, akitől mindenki átokkal fordul el. Most vesz magához Isten, amikor még mind a két kezem fehér, amikor nem haragszom senkire, amikor megbocsátottam mindenkinek, s nem kívánom a világnak semmi dicsőségét, és nem engedi meg Isten, hogy belekóstoljak abba a vérbe, abba a dicsőségbe, amitől Fredegonde, Meroflède, s rettentő történetünk valamennyi szörnyetegei megittasultak, hogy én is hozzájok hasonló legyek valaha. Óh, azt nem engedi meg Isten!
Vavel Lajos elbámult a leánynak e szívből jött kitörésén.
– Minden szavaddal csak a dicsfényt szaporítod fejed körül, s törvényesíted az én kardom jogát. Én is imádom az én nemzetemet. Jobban senki. Én is leborulok a végtelenség bírója előtt, s ítélet alá bocsátom az én peremet. Isten! Ki Franciaországot oltalmazod: tekints alá; – nézd az ott, ki a lángok között saját honfiai vérében csülökig gázoltatja lovát, s merev arcával széttekintve a haldoklók fölött, azt mondja: „jól van”, s aztán nézd ezt a szentet itt, aki az üldözőiért imádkozik; s aztán ítélj, melyik legyen a te képmásod e földön! Ah, Marie! Te tégy eleget a te jó szívednek, imádkozzál azokért, akik ellened küzdenek; – mi, akik éretted húztuk ki a kardot, győzni fogunk, a te imád ellenére is; vagy elesünk, ha Isten úgy akarja.
– Óh, hiszen érts meg engem – szólt Marie lágy, könyörgő hangon, s reszkető kezével Lajos arcát cirógatta. – Egy csepp hősi vér nem foly ereimben. Én nem vagyok utódja azoknak a magas hölgyeknek, akik maguk koszorúzták meg csatába induló lovagjaikat. Én félek tégedet elveszteni. Én Istenem! senkim sincs kívüled a kerek földön. Nincs olyan árva a világon több, mint én. Mikor mindig rólam gondolkozol, akkor felejtkezel meg rólam legjobban. Ha te a csatába mégy, hogy maradok én oly egyedül, hová leszek akkor én? Ki lesz, aki engem még szeressen?
Az alispán odadörmögött Vavel fülébe.
– Bizony Isten! Kibeszéli kezünkből a kardot.
Vavel mosolyogva nyugtatá meg:
– Ne féljen ön! – S aztán gyöngéden odavonta keblére a leányt. – Azt mondtad nekem egy napon: „hozzon ön nekem anyát!” Nőt, akit szeressek, s aki engem szeressen. – Ha elmegyek: nem hagylak egyedül; hozok neked anyát, asszonyt, akit szeress, aki szeressen.
Ah, e szavak egyszerre mily napfényt derítettek a leány arcára. Hogy változott át a tragikai gyötrelem kifejezése egy varázsütésre a gyönyör ragyogásává. Nyakába borult az ifjúnak, nevetett, sikoltott, gyermek volt.
– Te azt tennéd? Idehoznád őt? Vagy engem őhozzá? Igen! Igen! Aztán látnám, hogyan ölelitek meg egymást? Hogy lesztek boldogok? Óh, ez – hahahaha!
Nem tudta befejezni az örömtől.
– Komolyan mondám – szólt Lajos. – Elöljáróm előtt tett ígéretemmel nem űzhetek tréfát.
– Úgy van – szólt Bernát úr. – Én önnek most nemcsak alispánja, hanem ezredes-kapitánya is vagyok.
– S kívánom, hogy még annál is több legyen: násznagyom. Ezen a patriarkális földön az a szemérmetes szokás dívik, hogy akit nőül akar az ember kérni, ahhoz maga helyett a násznagyát küldi. Elvállalja ön ezt a küldetést?
– Minden exmissióm között ez legyen a legkedvesebb.
– Ön tudja, hová kérem, hogy menjen el nevemben? Nincs messze a hely. – Ön ismeri őt, anélkül, hogy nevét mondanám. – Mondjon el neki mindent, amit nálam látott és hallott. Titkomat küldöm neki jegyajándékul. – És akkor kérjen tőle választ egy általam rég kimondott szóra.
– Csak bízza ön ezt rám. Én értem a násznagyi hivatalt. Nem most próbálom először: és soha nem kaptam kosarat. Félóra múlva visszatérek e szóval: „veni, vidi, vici!”
A tekintetes úr kezet szorítván kliensével, még arra is megemlékezett, hogy egy olyan magasztos alak előtt, mint Vavel gróf rejtélyes védence, még egy olyan hatalmas férfiúnak is, minő egy magyarországi alispán, illő megadni a kellő tiszteletet, azért két sarkantyúját egymáshoz csapva, keresgélni kezdett a francia elnevezések között, hogy melyikkel tisztelje meg, mely ünnepélyes szándékát azonban meghiúsítá Marie azzal, hogy gyermeteg jókedvvel eléje lépett:
– Ah, aki leányt kérni megy, annak bokréta kell a gombzsinórjába! – S azzal kirántva saját hajából a violacsokrot, melyet minden reggel odakészített asztalára valaki, azt a nemes férfiú keblére tűzte fel.
Bernát úr is elfeledkezett erre minden magas rang iránti hódolatról, s megragadva azt a szép fehér kezet, odaszorítá azt keményen kifent bajuszai alá, s az áhítatos kézcsók alatt félretekintve Vavel Lajosra, azt mondá neki:
– Kár volna „ez” tinektek, franciáknak!
Azzal ment a maga útjára a vitéz úr, elég dolgot adván neki, amíg a lépcsőkön lehalad, azt a sok aranytekercset a kalpagjából átrakni a Zrínyi-dolmánya hátulsó zsebeibe.
A leány pedig dalolva futott Lajostól – nem a saját szobájába, hanem az ebédlőbe, melynek ablakai a szomszéd kastély felé nyíltak.
Nem kérdé többé: szabad-e? Merészen kitárt egyet az ablakok közül, s messze kikönyökölve annak mellvédjére, fehér kendőjével még utána integetett a hintajával elrobogó alispánnak.
Első szabad tekintet volt ez a világba. Fényes nappal, fátyoltalan arccal az édes világba beletekinteni! Ah, ez oly észvesztő gyönyör volt, mint aminőt az érezhet, akinek azt mondják, hogy nem szabad hideg vizet innia, mert meghal tőle, s aztán egyszer hozzájuthat egy egész tele kanna üde, kristálytiszta vízhez, s dobzódhatik, kéjeleghet benne, nem bánja, ha utána meghal is.
A leány egyre kacagott. Minden oly gyönyörteljes volt neki. A madarak, amik feje fölött elrepkednek, a gyermekek, akik a tóparton kurjongatnak, s a paripák, amik a mezőn ugrálnak: ma még a sárgavirágos mezőn, egy hó múlva majd a pirosvirágos mezőn.
– „Óh, be szép világ! Óh, be kedves, szép világ!”
És Vavel Lajosnak, aki ott állt a háta mögött, magának is úgy tetszett, mintha e tündöklő arctól, mely a nyitott ablakból kitekint, minden tárgy még egyszer olyan fényes volna, mint azelőtt.
[1] Kisfaludy Sándortól a nádorispán megbízásából szerkesztve, korszakalkotó okmány.
J. M.