Görömbölyi Bernát úr, násznagyi minőségében megérkezvén a kastélyba, ősi szokás szerint, egyenesen a tárgyon kezdé, amint a szép bárónő fogadta.
Kedves szép Katinka húgom, ahogy a keblemre tűzött bokréta hirdeti, én leánykérőbe jöttem. Magának a kezét kérem egy derék, szép, magához illő, egészen fiatal gavallér számára.
Igen köszönöm a jóságát, kedves Bernát bácsi; de már én hű vagyok ahhoz a fogadásomhoz, hogy leány maradok.
Eszerint engem kikosaraz a házából?
Sőt itt tartom szívesen látott vendégül.
De nem maradok, mert én kézfogóra vagyok híva a Névtelen Várba Vavel grófhoz; aki ma eljegyzést tart, s pár hét múlva esküszik.
Ezalatt hamis tekintettel vizsgálta a szavai hatását a szép hölgy arcán.
Az úgy tett, mintha semmi sem érdekelné jobban, mint azok a betűk, amiket egy inszurgens zászló számára hímez arannyal szép piros szalagra.
Siet biz az folytatá Bernát úr , mert hát úgy jöhet, hogy három hét múlva meg indulni kell neki a csatába, a saját bandériumának az élén.
De már erre a szóra megszúrta az a gonosz hímzőtű a szép úrhölgy rózsás ujját.
Bernát úr hamisan nevetett.
Az úrhölgy pedig bosszús negéddel monda, s úgy tett, mintha a tű lyukát keresné a selyemszállal, mely sehogy sem akar helyt állni a kezében:
Ah! Mit? Majd az vezet bandériumot a csatába!
Vezet biz a. Itt van a zsebemben az előlegezett pénz a rögtöni felszerelésre. (Azzal kivett egy csomót a hátulsó zsebéből az aranytekercsek közül.) Azt hiszi Katalin húgom, hogy ezek tán kukoricacsövek? Tessék! ha kettétöröm, csupa arany hull a markomba. Ezt nem az aerarium küldte. Mert annak a pénze csak puffan, nem csörren. A grófnak meg tele van ilyennel a vasládája. Kardja is van annak és puskája, több mint az egész vármegyének. Legény az a talpán.
Hát miattam az is lehet szólt Katalin, a selyemszálat pengetve.
S akarja-e tudni, szép Katalin húgom, a jegyesének a nevét?
Ha nem titok.
Előttem nem az, s odább adhatom. A bájos hölgy, akit el fog venni, báró Landsknechtsschild Katalin.
Most már felugrott hímzése mellől a bárónő, s összevont szemöldökkel tekinte a násznagyra.
Igenis. Vavel Lajos gróf által küldve jöttem ide, azzal az izenettel, hogy ami egy szót egyszer mondott önnek a gróf, arra most válaszát kéri.
A hölgy arckifejezése elsötétült.
Nem emlékezik ön e szóra?
Emlékezem. Hanem e szó és a felelet között áll egy vékony fátyol, ami azt elválasztja.
Ez a fátyol mai nap lehullt.
Ah! Ön látta a Névtelen Vár hölgyét fátyol nélkül? Szép-e?
Több, mint szép.
S kicsoda ő? Mi ő a grófra nézve?
Önnek nem vetélytársa, szép Katalin húgom! Vavel grófnak se nem felesége, se nem jegyese, se nem titkos kedvese.
Hát testvére vagy leánya?
Az sem.
Hát ugyan mije akkor? Csak nem szolgálója?
Nem. Hanem úrnője.
Úrnője?
Olyan úrnője, mint nekem a királyném.
Ah!
A szép hölgy szemei milyet villámlottak e szóra! Azután odasimult Bernát úrhoz, s mély felindulását asszonyi szemérmetességgel palástolva, kérdezé:
Hát azt hiszi ön, hogy a gróf szeret engem?
Azt nem tudom. Mert nekem nem mondta. Hanem, hogy ön tudja ezt jól: azt hiszem. S hogy ő megérdemli azt, hogy ön is szeresse őt, azt állítom. Aki megérti ezt az embert, annak azt szeretni kell. Én nem nászlakomára jöttem őhozzá, hanem felhívni őt a nemesi fölkelésben részvételre. Ekkor megmutatta nekem azt a hölgyet, akiről annyi monda kering vidékünkön. Volt oka fátyollal takarni arcát a világ elől, mert aki az anyja képét látta, egyszerre ráismer. Mikor ez a férfi elmegy a csatába hazánkat védelmezni, akkor ennek a leánynak anyát kell hagyni a háznál! Akar-e ön anyja lenni az elhagyott leánynak? Most adjon már választ.
Válaszul a szép hölgy mind a két kezét nyújtá Bernát úrnak, amit az meg is ragadott emberül.
Tehát igen?
Igen. Hozzámegyek. Tiszta szívből. Igaz lelkem szerint.
Repülhetek e válasszal vissza?
De úgy, hogy engemet is magával viszen.
Ön hozzá akar jönni?
Még ma, még ez órában, ebben az öltözetben! Nekem nincs kitől kérdenem, mit tegyek vagy ne tegyek. S neki szüksége van énrám!
No, hát akkor kérek négy keszkenőt a négy lovamra!