Katalin még sokáig nem tudott elalunni, hogy lefeküdt. Ellenmondó érzelmek és gondolatok küzdöttek lelkében. A nőszívben annyi jó van, amennyi rossz. Győzhet az egyik; de a küzdelem meg nem szűnik soha, mint a férfinál, ki vagy jónak vagy rossznak, de egyszer megállapodik: a nőszívben a vesztes fél mindig újra kezdi. Reszketett a mai nap élményeinek benyomásai alatt. Nem tudott magának számot adni arról, hogy mit érez igazán. Az izgalom elfojtotta az okoskodást.

Csak nagy későre tudta úgy elcsillapítani heves szívdobogását, hogy lezárhatta szemeit az álom. Az éji lámpát is kénytelen volt eloltani, hogy sötét legyen.

Valamit álmodott is már.

Ekkor egy érintés fölébreszté.

Valaki oda feküdt hozzá, lábtul.

„Te vagy itt, leánykám?” – kiálta fel félálomban.

„Igen. Én vagyok itt, kis mama; – nem tudok odabenn elaludni; engedd meg, hogy itt feküdjem a lábadnál.”

„Nem! Nem! Jer ide mellém. Tedd a fejedet a fejemhez, és ölelj meg.”

S helyet adott neki maga mellett a vánkoson; és betakargatá.

– Szeretsz engem igazán?

– Nagyon szeretlek.

– Én is téged. – Imádkoztál már? Nem még? No hát add ide a kezedet.

S a két hölgy két keze ujjait egymásba kulcsolta.

Katalin suttogá:

– Az Isten őrizzen meg tégedet – és engemet – és mindkettőnket együtt – és azokat, akik minket szeretnek, – minden gonosztól.

– Amen.

Akkor aztán egymás mellé téve fejeiket, elaludtak szépen mind a ketten.