A legjobban elrágalmazott név a magyar történetben. Megverve ellenség vérontó vasától, királyi haragnak aranypálcájától, saját nemzetének gúnykorbácsától. Lerongyolva, lepiszkolva, kinevetve; a csatadombon hagyva, nem mint tisztességes halott, akit, ha atyafiai el nem temetnek, eltemeti vadállat, vadmadár; hanem mint madárijesztő váz, ott feledve a tarló közepén, s szélre, viharra, esőre bízva, hogy tépje szét, mállassza el, míg magától széthull.

Ezt a nevet használta két ivadék gúnyszónak egymás ellen, mint gyermek, döntő érvnek, mint embernyi ember. Ez volt a céltábla a katonáknak, lábtörlő a politikusoknak, gyászfátyol minden címereknek.

Midőn a győri ütközet után harmincöt nap múlva József nádor ismét megjelent Győr alatt negyvennégy eszkadron inszurgens lovasság élén, hogy lobogó zászlóival letörülje ezt a foltot az ország címeréről, ugyanazt a csatatért választva az istenítélet sorompójául, mely veszteségének tanúja volt, a már kivont kardot megfogta a kezében az éppen a megérkezés napján kihirdetett fegyverszünet; hanem arra elég jókor érkezett a magyar fővezér, hogy az elmúlt csatában elesett halottakat eltemesse. – Ott hevertek azok harmincöt napig a szabadhegyi halmokon, a major és kápolna romjai körül az Isten ege alatt: halva is kiáltó tanúi, hogy az ellenség egy napig sem volt ura a csatatérnek, melyen győzött, mert akkor saját halottjait csak eltemette volna. Kilencszáznyolcvanöt magyar férfi várt ott a maga hűs ágyára, s mikor eltemették őket, a francia temető nagyobb volt, mint a magyar.

Most már a szántóvas jár el mind a kettő fölött, s nincs síremlék az útjában, amit kikerülgessen.

Ez a harmincöt napig temetetlen maradt dandára a hűség vértanúinak talán megérdemel hatvanhét esztendő múlva (1876) egy darab papirost, melyre föl legyen írva, hogy ők a becsület mezején estek el! S megérdemlik, hogy a nevüket betakaró fátyolt letépjük meggyalázott hírükről, s porrá lett csontjaikra dobjuk szemfödélnek…

*

A két nemes úr, mikor a Névtelen Vár kivilágított ablakából eltűnt, éppen nem ment fejét nyugalomra hajtani, hanem újra megtöltötte a pipáit, s rágyújtott Lajos szobájában a félbenhagyott munka mellett. Lehetett már telefüstölni a házat azzal, amit az orosz duchoborcik „az ördög tömjéné”-nek neveznek. Holnap már minden folyosón pipázni fognak. Anélkül nem esik meg a háború.

– De ugyan mondja meg, spektábilis – kezdé Vavel Lajos –, hogyan lehetett az, hogy amióta a magyar országgyűlés meghozta az inszurrekcióról szóló törvényt, azóta már félesztendő elmúlt, s mégsem történt benne semmi.

– Dehogy nem történt semmi – szólt az alispán –; azt csak a paraszt hiszi, hogy az óramutató, azért, mert nem szalad, tehát áll. Azt ön tudni fogja, hogy az óraműnek három lényeges alkatrésze van: az egyik a rugó, a másik a ketyegő, vagyis nyugtalankodó, a harmadik az akadályozó, végrehajtók a kerekek. A rugó, az a meghozott törvény; a nyugtalankodó, az a nádori hivatal, melynek azt végre kell hajtani; az akadályozó, az pedig a Hofkriegspraesidium, az Obercommando és az Artillerie-Direction. A kerekek a vármegyék. Tehát tartsuk meg a technikus terminusokat. Amint a rugó fel volt húzva, a „nyugtalankodó” elkezdte a kereket mozgatni; azok megindultak, s össze lett írva az ország fegyverfogásra kötelezett nemessége.

– Mennyire mehet az?

– Harmincezer lovasra és negyvenezer gyalogra. Ez nem az összes fegyverfogható nemesség, mert egy családból csak egy férfi köteles hadba menni. A kerék nem állt meg. El lett határozva a felfegyverzés, egyenruházás, vezényszó, betanítás és élelmezés kérdése. Azt csak el fogja ön ismerni, hogy addig az óránál nem kerülhet ütésre a sor, amíg a mutató ezeken a perceken mind végig nem halad.

– Isten neki! Tehát első perc!

– Igenis. Első perc! Hanem akkor az „akadályozó” beleszól, hogy ő csutoráról nem gondoskodik. Ha kell kulacs az inszurgenseknek, hozzanak magukkal.

– Remélem, ezen nem akad fel a dolog?

– Azonkívül azt is tudatta, hogy rézdobokat nem adhat az inszurgenseknek, hanem csak fadobokat.

– Hát hisz az is megteszi a magáét.

– Hanem nagyobb baj volt az annál, hogy a vármegyék elhatározták, hogy az inszurrekció egyenruhája világoskék dolmány legyen és veres nadrág.

– Az elég szép öltözet.

– A Hofkriegsrath azt írta le arra, hogy annyi világoskék posztó nincs a világon; érjék be az inszurgensek sötétkékkel.

– Hát hisz az is igen szép öltözet.

– Végre a vármegyék abban egyeztek meg, hogy legyen hát a Duna-melléki inszurgensek dolmánya világoskék, a Tisza-mellékieké pedig sötétkék.

– No hála az Istennek!

– Csak nem kell még hálálkodni. Az „akadályozó” a veres nadrágról hallani sem akart. A kontinentális zár miatt nem kapni veres festéket; érjék be az inszurgensek szűrposztó nadrággal. No elképzelheti ön, hogy micsoda zivatart idézett elő ez a vármegyéknél! Szűrposztó nadrágot ajánlani a magyar nemességnek! Hisz ez caraffai fenyegetés. Végre ki lett egyenlítve a viharos ellentét: hasonló színű posztóból lesz a nadrág is, mint a dolmány.

– Hisz ez még éppen a legszebb viselet.

– Hát hiszen bele is nyugodtak a vármegyék. Hanem ekkor azt vetette ellen az „akadályozó”, hogy neki nincs annyi szabója, hogy azt a sok mondurt megvarrathassa; hanem majd kiszabatja a posztót, és úgy küldi szerte az inszurgenseknek, hogy varrassák meg otthon a feleségeikkel.

– Hát hisz ezáltal még becsesebbé lett lészen az egyenruhájuk.

– Csak lett „volna”. Mert akkor meg azt mondta az „akadályozó”, hogy nem lehet ám posztót venni: mert amióta azon disputálunk, hogy milyen posztó kell, a kereskedők felrúgtatták rőfének az árát egy forinttal.

– Teringettét, hát rá kell fizetni azt az egy forintot!

– Csak ne tessék még elkezdeni káromkodni, mert aztán mi marad egy óra múlva? Hát a vármegyék elvállalták az egy forint árfelemelést, s kérték a posztót. Ekkor aztán az „akadályozó” azt mondta, hogy elébb a posztónak az árát akarja látni: hitelbe nem ád.

– S van erre a célra való pénztár?

– Van igenis: a concurrentialis cassa. Annak pedig a magas kincstár ad pénzt, mihelyt az inszurrekció felül: addig nem. A Hofkriegsmontur-commissio addig nem ád az inszurrekciónak posztót, míg pénzt nem kap, s az aerarium addig nem ád az inszurrekciónak pénzt, amíg fel nem veszi a posztót.

– Eszerint „se pénz, se posztó”. Nem tesz semmit. Egyenruha nélkül is lehet verekedni, csak ember legyen és alatta ló, és fegyver a kézben.

– Kettő már van. Hanem az „akadályozó”: Artillerie-Direction ekkor azt jelenti, hogy újabb szerkezetű puskákat nem adhat, mert nincs.

– Tehát el kell fogadni a régieket.

– Minden bizonnyal; hanem ekkor jelentik, hogy kovát nem adhatnak hozzá, mert a tűzkőraktárt a lázadó lengyelek elfoglalták Lembergben.

– Hát vegyen tűzkövet minden ember magának.

– Azonban hát ilyen puska is csak felének jut, a többinek azt ajánlja az „akadályozó”, hogy készíttet a számára – alabárdokat.

– Micsoda? Alabárdokat? – kiálta fel, türelmét veszítve, Vavel Lajos. – Bonaparte ellen alabárdot? A légiók ellen, amik szuronyaikkal Európa egyik szélétől a másikig törtek maguknak utat; amik diadalaikat a pyramidok oldalára vésték fel, alabárdokkal akarnak csatára kelni? Ne tartson ön engem bolonddá!

– Írva van. A számát is megmondhatom, ha meg akar felőle győződni.

– De hisz ez olyan – kiálta Vavel, öklével az asztalra ütve, – mintha bottal mennének az oroszlánra! A francia bajonette ellen a rokokó alabárddal.

– No no! csak nem kell az óraművet ráncigálni, mert elszakad a lánca. Hiszen majd mindjárt rákerül a szuronyra is a sor. Csak tessék türelemmel lenni. Hiszen elég időnk van. Gyújtsunk rá elébb. Pompás latakia.

– Isten neki, hát gyújtsunk rá. Elvégre is az inszurrekció ereje nem a gyalogságban fekszik, nem abban, hogy lesz-e mivel lőni; hanem a lovas tömegekben, amik az ellenfelet elöl, hátul, oldalt megtámadják, túlszárnyalják, hadsorait keresztültörik, gyors mozdulataikkal zavarba hozzák.

– Hát hiszen ember és ló van elég: az igaz, hogy nyereg és kantár nincs; hatvan év óta nem járt háborúba a magyar nemes; csak szőrén ülik meg a paripát, s kötőfék a szerszám.

– Remélem, hogy azért nem fog az ellenség megneheztelni, hogyha nyereg nélkül verik meg.

– Tartok tőle, hogy szégyenleni fogja.

– Ejh! A verekedéshez nem kell egyéb, mint ember, ló és kard!

Vavel Lajos nem tűrhette tovább az ülve maradást; felugrott, s izgatottan járt alá s fel szobájában, míg vendége mosolygó flegmával folytatta humorisztikus előadását, egy-egy oldalpillantást vetve ragyogó fekete szemeivel házigazdájára, mint aki gyönyörködik abban, hogy mást ilyen kegyetlenül megkínozhat.

– Hiszen most akartam rájönni, de elejbém tetszett vágni. A magas Hofkriegspraesidium eközben azt jelenti, hogy kardot pedig a lovasság számára éppen nem adhat, – mert nincs. Hanem szívesen szolgáltat ki a számára szuronyokat.

– Micsodákat?

– Szuronyokat.

– Talán kopjákat akar ön mondani? Dzsidákat?

– Nem. Bajonettek vannak ajánlva. Gróf úr az elébb nagyon dicsérte a bajonettet. Hatalmas fegyver az.

– Igen. Gyalogság kezében. De hogy harcoljanak azzal a lovasok?

– Azt én magam sem tudom.

– De már bocsásson meg alispán úr, ön az én hiszékenységemet akarja most kipróbálni, hogy mennyi fér bele? Jelentem, hogy csordultig van.

– Ah, dehogy van. Nincsen az a rakott szénásszekér, amire még egy villával nem fér. A „nyugtalankodó”-t az mind nem hozta zavarba. A kerekek azért csak forognak, az óramutató megy előre: az inszurgenshad minden megyében gyülekezik, s már zászlóaljakká alakul, és tiszteket választ. Ekkor a magas generalcommando azt tudatja, hogy ő ugyan nem fogja élelmezni az inszurgens sereget, mert a nagy seregnek sem győz alig kenyeret süttetni.

– No, hát akkor vége van mindennek, mielőtt kezdete lett volna. Egy hadsereg, melyet nem élelmeznek, szét van verve, mielőtt ellenséget látott volna.

– Engedelmet kérek, nincs szétverve. A „nyugtalankodó” erre azt mondta, hogy majd gondoskodik ő vármegyénként a maga zászlóaljai élelmezéséről.

– Derék emberek.

– Hanem akkor az „akadályozó” azt mondja, hogy azonban semmiféle szereket nem adhat az élelem szállítására, se lovakat az ágyúk vontatására, mert magának sincs.

– Hát azután?

– Hát azután a „nyugtalankodó” szerzett magának poggyászos szekereket, meg ágyús lovakat is. Ecce! Hanem az ágyúkhoz tüzérek is kellenének.

– Az „akadályozó” azt sem adott.

– No, lássa gróf úr, milyen balítélettel van az óraműről, dehogynem adott. Az inszurrekció ágyúihoz ide ígérte – az invalidusokat.

– A sántákat? félkezűeket?

– Meg a félszeműeket. Hanem hát jók lesznek azok az inszurgenseket betanítani. Vannak fiatal mérnökeink, akikből azonnal kész pattantyúsokat fogunk csinálni.

– Doboka úr mint tüzér!

– De hamarább elsüti az az ágyút, mint egy orációt.

– Hát a gyalogságot és a lovasságot is az invalidusok fogják betanítani?

– Az nem lehet. A rendes hadseregben nemesember nem szolgál, ha csak önként fel nem csapott; tehát a kiszolgált katona mind paraszt. Azt pedig nem lehet kívánni a nemes inszurgenstől, hogy ő parasztkáplártól, strázsamestertől engedjen magának parancsolni. Egyéb akadály is van. A rendes katona német kommandószavakkal tanult vezényelni. Az 1808-ki II: törvénycikk pedig azt rendeli el, hogy az inszurrekció magyar kommandószavakkal igazgattassék, s magyar hadiszabályzatot tanuljon.

– Hát ilyen nincs?

– De bizony volt. Felfedeztek egyet az ország achívumában, 1707-ből valót.

– No csakhogy felfedezték!

– De az „akadályozó” azt mondta, hogy azt nem szabad használni, mivelhogy ez Rákóczi hadai által volt használva. Hanem erre a „nyugtalankodó” rögtön előhívatta a maga tudósait, s hevenyében készíttetett velük egy új hadiszabályzatot, kommandószavakat magyar nyelven, s most már e szerint tanítják be az összegyűlt inszurgens sereget.

– Kik tanítják be?

– Hát kik? Minden falunak van iskolamestere. A rektorok, praeceptorok.

Erre aztán hanyatt vágta magát a karszékében Vavel, kétségbeesett lemondással.

– No mármost nem kívánok többet tudni. Lovasság szuronnyal, gyalogság alabárddal, élelmezés nélkül, betanítva az iskolamesterektül, vezetve a szolgabíráktul, szemközt a korzikai gárdáival és hadvezéreivel. Most már kívánhatunk egymásnak jó éjszakát.

– Azért se kívánhatunk. Mert szerencsére van az óraműnek egy gazdája, aki amint észrevette a mutatórul a késést, egy ujjával odaigazította az utolsó percre, ahol mindjárt következik az, hogy ütni fog. Az órának a gazdája a mi koronás királyunk, aki megtudva a bajokat, rögtön adott az inszurrekció fővezérének, a mi fenséges nádorunknak a saját pénztárából másfél millió forintot az inszurrekció állítására, azonkívül hatezer jó lovassági kardot, tizenhat ágyút, és ideadta az egész magyar testőrségét, hogy tanítsák be az ezredeket, s most már fogadom, hogy harminc nap alatt ott áll a csatatéren a nemesi felkelő sereg, s verekedni fog, ahogy Isten tudnia engedte.

– Ejh, alispán úr, hát miért kínzott összevissza? mért nem kezdte ön mindjárt ezen?

– Azért, mert nem szokás az égő taplót tenni alul s a dohányt a tetejébe. Most azután a király példája egyszerre föllelkesíté a főurainkat és birtokos nemességünket is. Akiket a törvény tíz lovas kiállítására kötelez, azok egész bandériumokat ültetnek lóra, s saját maguk állnak az élükre.

– Én is azt fogom tenni!

– Férfiak, fiatalemberek, akik ki vannak véve a nemesi fölkelésről szóló törvények alul, diákok és városi polgárok önkényt alakítanak szabadcsapatokat, amiket „volon”-oknak hívunk.

– El ne felejtse alispán úr, kérem, amnesztiát eszközölni Sátán Laciéknak: azoknak nagy hasznát akarom venni az ellenfél kikémlelésénél.

– Csomót kötöttem már a keszkenőmre. – Egy hét alatt Fertőszeghy Lajos gróf bandériuma teljes számban együtt lesz; ha nem lesz, torontáli inszurgens legyen belőlem! ami pedig nem tréfa; mert a torontáli inszurrekció azért folyamodott, hogy a felkelés idejére hozassék be a nemesi hadnál is a botbüntetés.

– De miért nevez ön engem Fertőszeghy Lajosnak?

– Azért, mert az önnek a predikátuma, s magyar név alatt könnyebben fog menni a toborzás, mint ha idegen nevet tűzünk ki a zászlóra. A nép ellenszenve az idegenek ellen nagyon is indokolt. Különösen a francia emigránsokra, akik a mi hadseregünknél szolgáltak, elég nagy okaink vannak a panaszra. Kezd kiderülni, hogy azok többnyire Napóleon kiküldött kémei voltak s még annál is rosszabbak. A megerősített Laibachot Moiselle és Lefèbre tábornokok egy puskalövés nélkül adták át az ellenségnek egész dandárukkal együtt. Plunket ezredes maga izent a francia vezérnek, hogy siessen őt körülkeríteni, s eléje küldte a kész kapitulációt. Maga a mi kedves barátunk, a derék Barthelmy ezredes is, a kapufélfától vett búcsút, s magával vive a hadvezér ordre du bataille-ját, átszökött az ellenséghez.

– Mi? Átszökött! – kiálta fel Vavel Lajos, felugorva helyéből, s kacagni kezdett örömében.

– A gróf örül annak?

– Tombolok az örömtől! Bántott az a gondolat, hogy egymás mellett fogunk harcolni! Tehát szemközt fogom őt találni! Óh, énnekem erős sejtelmeim vannak, s azok be szoktak teljesülni. Én bizonyos vagyok felőle, hogy mi ketten találkozni fogunk, s akkor majd az, aki nem rabolta el Barthelmy Ange-t, el fogja rabolni Barthelmy Diable-t! – Most már nem is hiszem az egész Barthelmy Ange-ról való mesét. Ha ő a korzikai kéme volt, akkor azért ólálkodott utánam, hogy Marie titkát kitudja. Most már világos előttem. S szegény jó Katalinom, minő áldozatot hozott ő akkor énértem – és Marie-ért. Ami egy nőnek legdrágább: hírnevének tisztaságát. Érti ön most már, alispán úr, a rejtélyt? Egy reggel idejött hozzám e hölgy titokban azzal a szóval, hogy engem veszély fenyeget, ha Marie-val együtt kocsizom ki, s ő engem meg akar attól szabadítani. Az ő önfeláldozása nélkül fel lett volna fedezve Marie titka, mielőtt én képes lettem volna őt erőhatalommal megvédelmezni üldözői elől, akik nem válogatósak a fegyverekben: orgyilok, méreg, lesbül küldött golyó mind jó eszköz nekik. – Most már kezdem érteni azt a rejtelmes intést is, amit a rablófőnök itt ebben a szobában mondott nekem. „Lehetnek nálamnál gonoszabb rablók, akik önnek féltve őrzött kincsét mindenáron el akarják rabolni.” Semmi kétség. Sátán Lacit Barthelmy vagy cinkostársai meg akarták fogadni, hogy rabolja el tőlem azt, amit oly féltve őrzök. S csak azon múlt el a merénylet, hogy a rabló apa volt, s fiának én voltam az ápolója. A felnyitott zárak bizonyíták, hogy a merénylet milyen közel volt a sikerüléshez. Uram! Sátán Lacinak ne felejtsen el ön amnesztiát kieszközölni. Nekem erre az emberre most már múlhatatlanul szükségem van. – Hej, Barthelmy León uram! Most én jövök a fátyolt lerántani! S majd én is megmutatom neked a te jegyesedet. Ha az megcsókol, attul meghalsz! – Hanem ugyebár alispán úr, imádásra méltó hölgy az én Katalinom?

– Éppen a szájamból vette ki a szót, gróf úr.

– Ugye, hogy jobb kezekre nem bízhattam volna az én kincsem megőrzését, míg magam a hadban járok.

– Az oltár előtt sem lehetne biztosabb helyen.

– Úgy most már igazán kívánhatunk egymásnak jó éjszakát. Hat év óta ez lesz az első éj, melyet nyugodtan aluszom végig.

Kezet szorítottak, s ki-ki ment a fekhelyét fölkeresni.

Az alispán is, re optime gesta, kiverte pipáját.

Mára elég volt ennyi.