Gyönyörű májusi alkonyat volt. Marie nagy szorgalommal gyakorolta magát a zongorán; hogy mire majd Lajos visszatér a háborúból (hiszen akikért olyan forrón imádkoznak, azoknak minden bizonnyal vissza kell térni), akkorra meglephesse valami nagyon szép nótával.

Katalin azalatt lement a parkba sétálni egymagában. Egész nap panaszkodott, hogy fáj a feje.

Nagy oka lehetett a fejfájásra. Kezében tartá de Fervlans levelét, melyben az tudtára adja, hogy hol fog várni őrá – és Marie-ra, rejtett csapatjával. Százszor, ha többször nem, olvasta már ezt a levelet.

A feladat meg van már oldva – fényesen!

A rejtegetett fejedelmi sarj és minden okiratai kezében vannak.

De a remekelő kéznek nincs bátorsága, nincs ereje a kész jutalmat leszedni!

A nőszívben lakó démon sokszor megszégyenül azáltal, hogy a vele együtt lakó jobb géniusz ráhág a lúdlábára, s nem ereszti.

A nő sohasem állhat jót arról, hogy ördöggé fog lenni: könnyen angyalára találhat, aki fölfelé röpíti.

Egész kincs a megígért jutalom e nagy furfanggal kivívott diadalért. Gazdagság vár reá, mely kárpótlást ígér a gyönyör minden mámorában, a három rideg, örömtelenül eltöltött esztendőért, melyben nem volt egyéb komédiája, mint jótékonyság gyakorlása in anima vili, a parasztokon!

De hátha több volt ez, mint komédia?

Hátha valóban egy új, ismeretlen gyönyört talált a szív abban, hogy az igaz hálakönnyeket megismerheté, s nagyobb boldogságát találta e szegény parasztok nyomorának megszüntetésében a nagyvilág minden csillogásainál?

De ötmillió frank egy tömegben!

Olyan szó-e az, ami mellett csak úgy el lehet haladni, s vissza sem tekinteni utána, hogy hová lett?

S ha még csak ő maga volna, de hát Amélie? Leánya most tizennégy-tizenöt esztendős. Most lép a hajadonkorba. Ott hagyja-e őt a „Cythere dandárának” utált szövetségében? Martalékul minden szégyennek, erkölcsi romlásnak? Vagy elhozza őt ide magához, s akkor aztán megvallja annak a férfinak, akinek becsületét óhajtja, hogy ki volt ő ezelőtt? Ahelyett, hogy hazasietne leányához, keblére ölelné, s bevezetné ősi palotájába, melyet nem terhel többé adósság, s a rangjához méltó fény közt mutatná be őt a világnak.

S mindehhez nem kell egyéb, mint befogatni a hintajába, felülni Marie-val együtt, hajtatni szépen, csendesen az országúton, útközben tán szunyókálni is, míg egyszer lesből előrohanó lovagok veszik körül a hintót, s az álomból ébredő hölgyeket a hintóablakon át a legudvariasabb mosolygású arc biztosítja: „Ne féljenek önök, úrhölgyeim, csak tisztelőik hatalmába kerültek: mi franciák vagyunk!”

Hát baj ez valakinek?

Ah, de mikor oly nehéz megválni az egyszer kivívott becsüléstől!

Mennyire imádja őt ez a férfi! S mennyire megérdemli, hogy az imádat kölcsönbe essék!

Ha akarta volna ez a férfi, egy királyleány szerelmét foglalhatta volna el magának. De ő meg tudta védence számára tartani azt, amivel tartozott neki: hódolatát. Inkább akarta őt királynévá tenni, mint feleségévé! Ritka az ilyen gyémánt jellem.

S most ő ezt a gyémántot, mikor megtalálta, az értékét megismerte, hajítsa el a sárba?

Lehet-e a világ minden milliójáért megvenni egy ilyen kincset?

Kincset? De hátha nem volna is az?

Ha Vavel Lajos csak egy közönséges, mindennapi ember volna, tele hibákkal és ügyetlenségekkel; de ha a nő igazán szeret egy férfit, nem istene-e az annak? Lehet-e neki azt elhagyni, megcsalni, összetörni: ha szereti? És ha ellenség? ha áruló? ha gonosztevő is? Lehet-e őt elárulni annak, aki szereti?

A hölgy kegyetlenül bűnhődött. A más szívével akart játszani, s a magáét vesztette el. Akárhová gondolt, nem bírta azt az eszmét elérni, hogy ő Lajosra nézve ne legyen az többé, aki már volt.

Az ellen pedig nőiségének minden érzete föllázadt, hogy eláruljon egy barátnét, aki az ártatlanság őszinte mosolyával bízta magát az ő védelmére, egy gyermeket, aki őt anyjának nevezi, aki őt meghívta, hogy fogadja el ajándékba azt a férfiszívet, melyet őneki nem szabad boldoggá tenni; aki éppen abban királyleány, hogy jobban tud szeretni és lemondani, mint más. Lehet-e neki elárulni ezt a lelkéhez tapadó lelket, aki éjszaka odalopózik az ő ágyába, s hozzásimulva kéri, hogy meséljen neki valamit, úgy altassa el; – aki kezét az ő kezébe téve, mondja el utána a mindkettőjük imáját?… Lehet-e egy nőnek egy nőt ily hidegvérrel semmivé tenni?

Ha az áldozata büszke jellem volna, uralkodni vágyó; ha bosszúra ingerelné híveit, s szomjazná a dicsőséget: talán volna egy mentség annak a számára, aki őt ellenségei kezébe szolgáltatja; de ez a leány reszket a nagyságtól, melynek csak átkait érzi kora gyermekségétől fogva, s nem kíván egyebet, mint hogy engedjék elfelejtve, elrejtve maradni.

Az idő sürgetett. Jocrisse háromszor is utánajött már úrnőjének, ismételni a kérdést, hogy nem küld-e választ a kapott levélre.

Katalin még egyre tusakodott magával.

Valamire pedig el kellett határozni magát.

Mikor harmadszor is utánajött Jocrisse, akkor azt mondá neki:

– Amit válaszolni akarok, az oly kényes dolog, hogy nem bízhatom idegen emberre. Neked magadnak kell felkészülnöd, hogy válaszomat elvidd a márkinak.

– Már készen vagyok.

– Hozz íróeszközöket a pavillonba: nem akarok a kastélyba felmenni levelet írni. Valaki kérdezősködhetnék, mit írok?

Jocrisse hirtelen ott termett az íróeszközökkel.

Katalin megírta a válaszát De Fervlans-nak, s levelét gondosan lepecsételé, s azt átadta Jocrisse-nek, aki még abban a percben szekérre ült, s elvágtatott.

Vajon ösztönszerű sugallat volt-e az, hogy Katalin éppen Jocrisse-tól küldte el azt a levelet? Hogy eltávolítá a kastélyból azt az egyetlen embert, aki ittlétének titkába be volt avatva, s ki De Fervlans-nak egyenesen megbízott híve volt, az ő látszólagos szolgálatában?

A küldött levélben csak ez a három szó volt:

„Io non posso!”

(„Nem tehetem.”)

Tehát ő nem teheti. – De ez még csak a gyöngeség bevallása. Még ez csak annyit tesz, hogy az asszony-erő nem tartott ki a sátáni árulás végbefejezéséig. – S férfikézbe kénytelen letenni a zárkövet.

Hanem az még fenn van hagyva, hogy bevégezze más, akit nem kísért úgy a saját szíve, mikor egyedül van.

Még egy órája volt a hölgynek démonával tusakodni, teljes négy negyedóra: hatvan egész perc volt neki engedve a sorstul, hogy határozzon nagyot, szívéhez méltót, lelkét kimentőt. Ez óra az elárult királyleánynak a rajztanórája, amiből az egy percet sem enged elveszni. Ha ez órának az ötvenkilencedik percében elzárja magát a hölgy, ha letépi nyakából azt az arany tokot, melyben az ötmillió frankot ígérő kötvényt hordozza keblén, mint valami talizmánt, s beledobja azt a legmélyebb kútba, s aztán megragadja a leány kezét, s azt mondja neki: „Fussunk! Üldözőid jönnek!” – akkor kikerüli azt a csapást, ami a fejére van mérve a kérlelhetlen nemezistől, mely semmi adósságot kifizetetlen nem hagy: akkor megszabadul egy olyan nagy szenvedéstől, melyet a világ minden kincse nem képes aztán megváltani!

„Io non posso…” Ez nem elég. Ennyit Júdás is megtett. „Én nem tudom kezetekbe adni azt, akit imádok… én csak megcsókolom őt, hogy ráismerjetek róla: a többi a ti dolgotok.” – Késő volt aztán visszadobni a harminc ezüstpénzt!

Katalin elrejté magát a park kéjlakába, s azt mondá inasának, hogy senkit se vezessen hozzá, aki keresi; se ismerőst, se idegent.

Pedig azért mégis kocogtattak az ajtaján.

– Egy idegen úr van itt – dörmögé az inas az ajtón keresztül.

– Mondd neki, hogy jöjjön máskor – válaszolt az úrhölgy, nem nyitva ki az ajtót.

Néhány perc múlva az inas megint visszajött.

– Az idegen úr kéri a nagyságos asszonyt, hogy vegye át, amit számára hozott – Párizsból.

Erre Katalin akkora ajtót nyitott, hogy a hozott tárgyat be lehetett rajta csúsztatni.

Egy elefántcsont medalion volt az, megsárgulva az időktől, hanem a benne foglalt kép még eleven volt: – „Amélie”, a kis Amnélie képe.

Tudja ön, Madame, abból a korból, amikor még a kis Amélie ártatlan volt!

– Bocsásd be őt – suttogá a hölgy a rémület asztmájával, s úgy reszketett a keze a medalionnal együtt, mint aki a sírból feltámadt kísértő szellem megjelenését várja.

Az jött.

Késő volt előle elfutni. A kegyelmes végzet által engedett órán túl elmúlt – egy perc.

– Cambray! – kiáltá a hölgy, s kezének öt körme hegyét a szájába kapta, hogy suttogássá fojtsa el a kiáltást.

– Igen, Madame, én Cambray vagyok, más néven marquis D’Avoncourt Richard, akinek ön egykor azt mondta: „Hálát fogok ön iránt érezni, amíg élek!”

– Hogy jön kegyed ide?

– Ami a kijövetelemet illeti a hami várbörtönből, azt nem mondhatom el, mert úgy szöktem, s nem akarom azokat bajba keverni, akik segítettek benne; hanem hogy önre hogyan találtam rá, az nagyon egyszerű dolog volt. Elmentem Párizsba, fölkerestem önnek a leányát.

– Ön látta Amnélie-t! – kiálta közbe a delnő, s minden egyébről elfelejtkezett. – Beszélt vele? Óh, szóljon, szóljon, mit mondott? Milyen lett?

– Megtudja ön azonnal, Madame. Én egész őszintén megmondtam a grófkisasszonynak, hogy az édesanyját akarom felkeresni, nem küld-e hozzá levelet? Azt is megmondtam neki, hogy szökevény vagyok.

– Ön megmondhatta ezt leányomnak? Hol találta őt?

– Mindent világosan meg fogok önnek magyarázni, Madame. Én beszéltem Amélie-vel, megmondtam neki, hogy szököm, megmondtam neki, hogy önt keresem, és lássa, nem fogtak el az útban: rátaláltam önre.

– Ő nekem levelet küldött öntül?

– Azt tette. De mielőtt átadnám azt, nem nyerhetnék egy serpenyő parázst és valami kevés kámfort?

– Minek az?

– Annak is okát adom egymás után. Nem tudja ön, Madame, hogy mit hozott haza Bonaparte az eylaui véres ütközetből Franciaországnak?

– Nem tudom.

– No hát én tudom. Az „influenzát”. Ön még a nevét sem hallotta ennek, ugyebár? Majd meghallja. Ez egy ragályos betegség, mely odahaza, a maga országában, ahol már polgárjogot nyert, igen szelíden viseli magát, hanem ha idegenek közé szabadul, ott kegyetlen pusztítóvá alakul át, halálos lefolyású dögvésszé lesz. A muszkának nem volt elég, hogy az eylaui völgyeket betemette francia ifjak hulláival, még a hazatérőknek is a torkába harapott, úgy hozták haza magukkal, s temetőkkel jelölték az útjokat, amerre hazatértek, úgyhogy Párizsban egy külön kórházat kellett a visszatért katonák számára berendezni, ahová az influenzában szenvedőket külön zárják. Az ön leánya ebben az influenza-kórházban ápolónő.

– Jézus Mária! Szent Isten! – sikoltott fel az anya kétségbeesetten.

– Ott kerestem őt fel: ott írta önnek ezt a levelet.

A hölgy a levél után nyúlt mohón.

– Ez a levél ragályos lehet, nem akarja Ön elébb kámforfüstre tartani?

– Mit törődöm én azzal? Adja ide, kérem.

S hevesen szakítá fel az elkapott levelet.

Abba ez volt írva:

„Kedves kicsi mama, öreg barátném.

Hát hogy éled világodat ott a külföldön? Nem unatkozol-e nagyon, van-e elég mulatságod? Látod, én nagyon meguntam ezt az én életemet. Mindennap hazudni, csalni, árulkodni: abból élni! Amíg kisgyermek voltam, örültem rajta, hogy megdicsértek ez ügyességemért. Egyszer aztán jött egy olyan nap, amikor kezdtem magamat megutálni. Nem tudom kitalálni az okát, de azontúl nem tudtam úgy a tükörbe nézni, hogy a saját arcom felé ne köpjek, és medúzapofákat ne fintorgassak a leggyűlöltebb szemek, a saját szemeim közé. Infámis mesterség ez a mienk, kicsi mama! Én már lemondtam róla, s kerestem mást. „Ezzel” igen jól meg vagyok elégedve. S ha be akarod fogadni egy öreg barátnédnak jóakaró tanácsát, azt izenem neked: fordulj vissza te is! Ne járj tovább ezen az úton. Te igen szépen tudsz hímezni, zongorázni: most a nagyurak újra felkapták az aranyhímzést a ruháikon; megélhetsz te a kezed munkájából, s adhatsz zongoraleckéket is. Miattam ne legyen már gondod, én jól el vagyok látva. S ha tudnád, hogy milyen boldog vagyok, hiszem, hogy örülnél rajta. No hát kérlek: légy becsületes, s aztán jussak néha eszedbe.”

Öreg barátnéd és kicsi leánykád

ci devant Amélie – most pedig Soeur Agnès.”

Ah, ez a korbácsütés meg volt érdemelve! Ez jobban fájt, mint mikor a pellengérre kikötnek egy szép vétkező hölgyet, s lerántva vállairól az inget, véres csapásokkal hasogatják fel szép fehér bőrét!

Katalin csak leejté a két kezét az ölébe ez ostorozás után.

S csak arra a nyilalló fájdalomra tért ismét magához, mely a sajgató kínokon is keresztültör.

– Amélie az influenza-kórházban! Az én leányom!

S mintha Cambray-ra lett volna bízva, hogy mindazon idő alatt, amíg ő a leányát elhagyta, legyen annak hűséges gondviselője, odarohant hozzá őrjöngve, s megragadva annak karjait, kiáltozá: „Leányom, óh leányom; Amélie-m!”

Cambray keserűn szólt:

– Azt a leányát, azt az Amélie-t, amelyiket ön rám bízott, én híven megőriztem, keblemben hordoztam; látja-e? Önnek visszahoztam.

A nő most az arcképet halmozta el csókjaival, és sírt.

– Ilyen volt ő, mikor még ártatlan volt!

– De most már megint azzá lett, Madame!

– Milyen ő? Hogy változott meg? Szép lett? Megnőtt? Óh, mondja ön. – Nem hozhatta ön el egy arcképét?

– De elhoztam.

– Elhozta? Amélie-nek a mostani képmását? Ő sohasem engedte magát lefestetni. S önnek megengedte?

– Nekem megengedte.

– Itt van önnél az arckép? Vagy elhagyta valahol? Hol van ön szállva? Együtt megyek önnel oda. Hát mért nem szól ön?

– Gondolkozom rajta, hogy átadjam-e azt kegyednek, Madame, vagy sem?

A nő most már csak némán, összetett kézzel könyörgött.

– Ejh – mondta Cambray –, mit tartozom én önnek irgalmazni, akinek az Isten sem irgalmazott. Itt van Amélie legutóbbi arcképe.

Egy kis miniatűr festmény ugyanolyan elefántcsont tokban, mint a másik.

Ez fehér arc, behunyt szempillákkal, homlokán a mirtuszkoszorúval, fejét a koporsó vánkosán nyugtatva.

– Halva van! – kiálta rémülettől elrekedt hangon a hölgy; és szemei megkövülten meredtek e szomorú képre.

A látogató pedig kegyetlen hidegen mondá:

– Igenis, Madame, nem tetteti magát halottnak. Ez a fehér szín nincs festve az arcára, ezek a behunyt szemek nem szerepet játszanak, ez a halotti mez, ez a mirtuszkoszorú nem színpadi jelmez. Ez egy igazi, őszinte másvilág lakója… Ilyen arcképet küld emlékül az a leány, akit az anyja idegen házak kapubejárata alatt hagyogatott el, leskelődni és kémkedni üldözött emberek után…

Ez irgalmatlan szavak alatt a hölgy először a térdeire, azután a kezeire, utoljára az arcára omlott. Össze volt zúzva.

S az irgalmat nem ismerő ember még az összetört atomjainak sem akart békét hagyni, még azokat is szét akarta szórni a levegőbe, hogy egymással meghasonulva, soha egésszé ne váljanak többé.

– És most mehet ön, Madame, felvenni az ötmillióját! Meg van jól érdemelve!

E pokoli kínzásra mint egy dühödt fúria, szökött fel a hölgy, s kirántva kebléből az arany tokot s leszakítva annak födelét, kitépte abból az ígérvényt, s apró darabokra szaggatva, szétszórta annak rongyait maga körül; a szemei világlottak, mint egy hagymázos őrjöngőé, s elkékült ajka tajtékzott.

– Legyen átkozott, aki ezt tette velem! Legyen átkozott a szív, mely ezt befogadta!

S elkezdte ököllel ütni azt az elátkozott szívet úgy, hogy utoljára a kínzója szánta meg, és megfogta a kezét.

– Madame. Ön még nem hajtotta végre, amire küldve volt? – kérdé tőle csendesen.

– Nem! Jöjjön ön velem. Itt van a leány és a kincsei. Sértetlenül. Vegye át tőlem. Fusson vele, amerre akar.

– Nem, Madame, – azt én nem tehetem. Én idegen vagyok ebben az országban. Nem tudom, merre van a jó barát, merre az ellenség. Önnek magának kell őtet megszabadítani. Ha van e földön bűn számára vezeklés: ez az ön vezeklése! Ön tudja legjobban, hová lehet őt úgy elrejteni, hogy üldözői rá ne találjanak: s ha nem tudja, az ön dolga azt kitalálni. – Önnek Vavel Lajos szerelmét adta, többet annál: becsülését. – Ezt nem lehet úgy rongyokra tépni, mint azt az ötmilliót! Akar ön az én tanácsomra hallgatni?

– Parancsul veszem.

– Öltözzék ön álruhába, pórnőnek; kösse batyuba az önre bízott acélszekrényt, s igyekezzék vele föltalálni Vavel Lajost, akárhol a táborban.

– És Marie?

– Őt nem viheti magával. A leánynak és a szekrénynek együtt nem szabad lenniök. Marie-nak jelöljön ki valami rejteket, ahol maradjon addig, míg ön visszatér.

– S nem maradhat ön nála, hogy őrködjék fölötte?

– Köszönöm, Madame, hogy ön ilyen jó hozzám – és őhozzá. Hanem egy súlyos aggodalmam van. Én magam is az influenza kórházból jövök. Ez a muszka ragály oly alattomos, hogy akit már meglepett, azt még hetekig engedi futni a világban, magával hordozva a halálos méreg incubatióját. Az ember napok során keresztül csak mint egy nyomasztó sejtelmet, mint egy bántó emléket hordja magával veszedelmét, s nem tudja, hogy ez a halál. Én már tudom. Nem fogom már messze hurcolni magamat. Nincs is miért! Dolgom be van végezve. Én jó helyre szállásoltam be itt magamat. A Névtelen Vár most egész üres; csak egy régi jó barátném, a komoly Lizett meg egy kis mogorva gyermek laknak benne. Ott jó lesz nekem lefekünnöm. Kipihenem magamat. – Azért nagyon kérem önt, hogy Marie-nak meg ne mondja, hogy itt vagyok. Ő engem látni akarna. Az influenza pedig az ördögi lények leghamisabbika. Lesve lesi, hogy egy szép, fiatal, ártatlan leánykát körme közé ragadhasson. Még egy-egy férfi kilábol belőle, de az ifjú leánykákat elviszi magával mind. Hozzám ne bocsássa ön Marie-t. Ez országban még nem ismerik e ragályt. Nem akarom, hogy én legyek az, aki beültettem annak kórcsíráit e nép közé, mely az én bálványomnak menedéket adott, s hála fejében éppen e megoltalmazott angyal által nyissak új temetőket Magyarország földén. Hozzám ne bocsásson ön senkit. Ha meghalok: a parton temessenek el, s töltsenek hullám fölé oltatlan meszet. Még a síromnak se jöjjön tájékára fiatal leány!

Az eltávozó Cambray egy könnyeiben feloszló nőalakot hagyott hátra.

Borzongva, tántorogva bandukolt a Névtelen Vár felé, köpenye gallérját arca elé húzva. Aki az influenza leheletét hordja ereiben, annak elég egy olyan tó tükrére vetni a tekintetét, minő előtte elterül, hogy a kór kitörése nyomban előálljon.