A rajztanóra letelt, Marie sietett felkeresni Katalint.

Csak a véletlenen múlt, hogy Cambray-val szemközt nem találkozott. Ő a mellékajtón jött ki a kastélyból, s az a főkapun át távozott.

Marie megtalálta Katalint a nyári pavillonban.

Megrémíté a jelenet, amit látott.

A nő ott térdelt kincseinek romjai között.

Két arckép, egy levél, meg egy széttépett irat pilléi. Megannyi vesztett milliók.

Dúlt arca, kisírt szemei, fájdalomra nyílt ajkai hirdeték, hogy rendkívüli, amit szenved.

– Kis anyám! Mi bajod? – rebegé a leány, odasietve hozzá, hogy felemelje őt a földről.

– Hagyj el! Aki engem anyjának nevez, annak én gyilkosa vagyok.

Akkor aztán, hogy nem engedte magát felemeltetni a földről, Marie is leült oda mellé a földre, s a félelem kérdő várakozásával tekintett a nő könnyező szemeibe.

A nő odaadta neki az egyik arcképet, a gyermekiest.

– Látod? Ilyen volt ő, mikor elhagytam.

– Kicsoda? Leányod? Te már nő voltál, s most özvegy vagy?

– Igen.

– Annál jobb.

Akkor odanyújtá a hölgy a másik arcképet.

– És ilyen most, mikor visszakértem.

– Óh Istenem! Meghalt?

– Nem! Megöletett! Kegyetlenül, átkozott módon meggyilkoltatott, mint ahogy meg fognak gyilkolni téged, ha hozzám közel maradsz. Fuss innen!

– Istenem! Mit beszélsz? Katalin!

– Azt, hogy el kell hagynod ezt a házat rögtön. Menj át Mercatorishoz: mondd neki, hogy vigyen magával akárhová. Öltöztessen fel rongyokba, darócba, cselédnek: kormozd be az arcodat, és a kezeidet szennyezd be. S mikor lónyerítést hallasz, elbújj, s amíg el nem mennek, elő ne jöjj.

– És te? Mit akarsz tenni te?

– Én is elhagyom ezt a házat, egyedül.

– Hát én nem mehetek veled?

– Ahova én megyek, oda te nem jöhetsz. Én a táborvonalakon keresztül lopózom, s meglehet, hogy ellenséges cirkálókkal találkozom össze.

– S miért kell azt tenned?

– Azért, hogy az okirataidat rejtő szekrényt elvigyem Vavelnek.

– Te Lajost akarod fölkeresni a táborban?

– Igen. S azután nem tudom, mi történik velem.

– Ne rémíts meg! Te azt hiszed tán, hogy Lajos nem fog téged szeretni, ha megtudja, hogy özvegy vagy, és leányod van?

– Azért, hogy „van”, nem gyűlölne meg, de azért, hogy „volt”, igen, mert én öltem meg.

– Ne beszélj így!

– Hát nem látod, hogy halott. Nem látod ezeket a becsukott szemeket, ezt az átszellemült arcot; hát szólj annak a képnek, hogy nyissa fel az ajkait, és mondja azt, hogy nem én öltem meg őt.

– Katalin! Hátha nem igaz ez? Hátha csak ellenségeid gondolták ki ezt, hogy megkeserítsenek? Nézd: ez a két kép nem hasonlít egymáshoz. Ez, amelyik úgy mosolyog, ez lehetett a te leánykád, de ez, amelyik oly halavány, ez nem lehetett ugyanaz. Ez nem a te leányod! Aki neked ezt mondta, átkozottul hazudott.

Katalin arcán egy pillanatra valami örömsugár derengett végig. Elmúlt az azonnal. Szomorún sóhajta fel:

– Aki ezt mondta nekem, az nem hazudik.

– De hazudik. Állítsd velem szembe! És én az arcába fogom neki mondani, hogy hazudik.

…A nő nem tarthatta vissza magát:

– Aki ezt mondta nekem, az Cambray…

– Cambray? – szólt elbámulva Marie. – Cambray itt van? Az én megszabadítóm, oltalmazóm, második atyám! Miért jön ő ide?

– Azért, hogy újra megszabadítson, és megoltalmazzon téged.

– S hol van ő?

– Amiért jött, már bevégezte. – Engemet porba sújtott, tégedet megmentett, s azzal továbbment…

– Az lehetetlen! Hogy ő, ha ott van, ahol én vagyok, egy szót ne akarjon szólni hozzám. E percben lehetett csak itt. Én sietek utána.

– Megállj! – kiálta rá a nő, s megragadta a kezét a távozni akarónak. – Neked nem szabad őt felkeresned.

– Miért nem?

– Cambray kívánta – nem! parancsolta azt nekem, hogy őhozzá ne bocsássalak.

– Nem értelek.

– Hát érts meg. E képet s ezt a levelet itt Cambray hozta nekem Párizsból; a levelet leányom írta még, a képet őróla festették le már. Ott halt meg a legrettenetesebb ragály kórházában; a betegeket ápolva mint egy hősnő, mint egy szent. Jól járt! Az égbe jutott. Ha sírok, nem őtet siratom, csak magamat. – És Cambray, a te védelmeződ s az én bosszúállóm, nemcsak a levelét és az arcképét hozta el magával, hanem a halálának spóráit is. Ő is megkapta e ragályt. De a nemes ember még haldokolva is nemes ember! Azt mondá: nem akarom, hogy én ültessem be az új halálvészt ez ország földébe, mely angyalomnak menedéket adott; nem akarom, hogy védszentemet is magammal vigyem! Elzárkózom meghalni, mint a nemes vad.

– Óh drága Cambray! Ez a te képed! – szólt Marie. – S hová lett ő?

– Elment a Névtelen Várba. Ott most csend van és üresség. Lizett ápolni fogja őt. Az ilyen erős agg nők nem félnek a ragálytól. Ő jól gondját fogja viselni.

– Lizett! Aki pedig saját férjét is irtózott megnézni haldoklásában, azt pedig mennyire szerette! Aki minden beteget ragályosnak hisz, aki fél benyitni egy szoba ajtaját, ahol valaki betegen fekszik, – s ennek a gondjára legyen bízva Cambray? Az nem lehet!

– Hát mit akarsz? Küldök hozzá más ápolónőt.

– Mit akarok? Hogy én mit akarok, mikor azt mondják, hogy Cambray itt fekszik betegen a szomszéd házban, hogy én akkor mit akarok? Senki az egész világon nem tartozik őt szeretni, egyedül én. – Ugye ő nem kérdezte, mikor engem ápolása alá vett, hogy minő bajban szenvedek? Pedig az volt ám a ragály! Aki hozzám ért, kockáztatta, hogy másnap elveszti a fejét, s nem volt orvosság, mely kigyógyítsa belőle. És ő évekig ápolt, rejtegetett engem. Atyám helyett atyám volt. Miattam elfogták, elevenen eltemették. S most, mikor ő kriptájából kitört, hogy végleheletével utánam vonszolja magát, hogy még az utolsó szavával is engem védelmezzen, én hagyjam őt az útfélen elveszni, s még csak a kezemet se tegyem a feje alá hogy fölemeljem a földről? – Én oda fogok hozzá menni: – igen, Katalin. – Amihez az egyik leányodnak volt bátorsága, lesz a másiknak is…

– Marie! Gondolj Lajosra! Azt akarod-e, hogy ő kétségbeessék?

– Katalin. Hát nem Isten vigyáz-e ránk? Az ő ítéletének napja ez. Lajos és az ő hívei kihúzták a kardot, azzal a jelkiáltással, hogy „éljen az ő választottjuk!” Ha Isten helyesli azt, amit ők akarnak, úgy én a dögvész Bethesdáin keresztül is sértetlenül járok végig. Ha pedig nem helyesli, hogy amit ő elhatározott, a jövendőt, halandó kezek másfelé fordítsák, ha nem akarja, hogy miattam folyjon nemzetek vére: akkor egy vékony pókfonallal, aminő az őszi légben szállong, amiről senki sem tudja, honnan jön, és hová megy, – elvisz magához innen a földről. Kimondtam. Megteszem. – Franciaországnak nem vagyok uralkodónéja; de magamnak az vagyok!

Katalin még egy kétségbeesett fogáshoz folyamodott, hogy a leányt visszatartsa.

– Marie! Azért akarsz-e Cambray-hoz menni, hogy megtudd tőle: ki vagyok én? Hogy meghallhasd az ő szájából, hogy én vagyok az az átkozott fenevad, akit kiküldtek, megvesztegetve ocsmány vérdíjjal, azért, hogy téged elveszítsen, eláruljon, ellenségeid kezébe adjon? Hallani akarod-e az én gyalázatomat egész teljességében?

E szavakra a leány odalépett hozzá, és kezét nyújtá neki, és aztán nemes szelíden szólt:

– És ha ő így szólna tefelőled, én azt mondanám neki, hogy te pedig nem veszítettél el, nem árultál el engem, hanem megszabadítottál; nem gyűlöltél, hanem szerettél; s szeretni fogsz ezután is, ahogy én szeretlek téged.

S meg akarta csókolni Katalint.

De a hölgy elvonta tőle arcát, s visszatartá őt a kezével.

Aztán fölvette a földre hullott levelet, s odaadta azt Marienak:

– Olvasd el ezt, s ismerj meg egészen.

Amíg a leány azt a levelet olvasta, a hölgy eltakarta két karjával arcát.

Marie elvonta a szégyenpírban égő arcról a rejtegető kezet, s azt mondá a nőnek:

– Erre a levélre választ kell küldeni… Ha van valaki, aki útra készül oda, ahol ő lakik már, attól hadd izenjem meg: „Kis testvér! Köszöntet általam jó anyád: azt a szép fényes ruhát, amit küldtél neki, felvette, és viseli; abban gyászol. Helyetted engem fog szeretni, helyetted én szeretem őt. Áldj meg minket, s légy idvezült!” Nem akarod-e, hogy én ezt Cambray-tól megizenjem Amélie-dnak?

– Eredj hát! – sikolta a nő, s végigesett arcra a padlaton.

Marie sietett a Névtelen Várba.