Katalin pedig összeszedte a drágaságait, és lopva, hogy senki észre ne vegye, felment a kastélyába. Ott kivette a falszekrényből az acélládikát, azt nagykendőjébe burkolta, s senkinek se szólva cselédei közül, a hátulsó lépcsőn át leosont a parkba, azon keresztül a majorlakba: a majorosnénak volt egy fiatal leánya; annak az öltönyeit felvette magára; a fejét bekötötte tarka kendővel, egészen parasztnővé alakult át. Egy kis mátkához illő tréfát akar csapni: azt hitette el. A majorosnét már egyszer elküldé a táborba Lajoshoz, mindenféle elemózsiával; most maga akarja őt meglepni vele. Felnyergeltette azt az öszvért, amelyen a majorosné szokott bejárni a városba; elöl a nyeregkápán a kettős általvető kas. Az egyik kasba tette az acélszekrényt, a másikba a négycsövű „buona notte”-t.
Hatalmas velencei pisztoly volt, négy sárkánnyal, négy ravasszal; és a hölgynek most éppen olyan kedve volt, hogy azzal fel merjen akárkit köszönteni. A két arckép és a levél oda volt rejtve a keblébe. A két kast azután megtölté mindenféle eleséggel, kenyérrel, sajttal, szalonnával, pogácsával, mintha vásárra vinné; kis csobolyó pálinkáról sem feledkezett meg. Így készülnek fel a markotányosnék.
Aztán felült a nyeregbe, parasztasszonyok módjára, s megindult egyesegyedül a kapuvári úton. Aki találkozott vele, mondta magában: de csinos kis menyecske!
A nap még jó magasan állt, s a holdvilágra is lehetett számítani fél éjszakán át.
*
Vavel Lajosnak nem az volt az egyedüli csapás, amit a szívére kapott. Egyszerre kellett megtudnia azt is, hogy fellengő tervei mind sorba meghiúsulnak.
A német patrióták felkelése Napóleon ellen kudarcot vallott. A katona gép. Ha azt mondják, hogy menjen a saját népét ölni, megy. Ha azt mondják neki, hogy forduljon meg, a hazáját védelmezni: azt nem érti meg. Aki pedig megérti, az meg nem katona. Aki tud harcolni, az nem lelkesül; aki pedig lelkesül, az nem tud harcolni. A szabadságbajnokokat mindenütt leverik a saját honfitársaik. Napóleon nagy armadájának felét a rhénusi szövetség hadai képezik. Tizenhat ezred lovas bajor tapossa simára előttük a csatamezőt.
Annak a nagy mozgalomnak, ami magában a francia népben megindult, se híre, se hamva. Mintha egy század múlt volna el azóta, hogy az éhenhaló francia közvitéz az eylaui bivouactüzénél azt mondta a sült csicsókájába markoló Napóleonnak: „Ha császár vagy, egyél fácányt, s ne lopd el az én sült csicsókámat!” A katona ismét imádja az ő bálványát.
Az a múlt éjszakák egyikén látott égvillogás csakugyan földi zivatart jelentett. Az asperni ütközet utóvillogása volt az.
Az ütközet után harmadnapra betoppant Mátyás mester Vavel sátorába.
Az ezermesternek még a háborúban is lehetett hasznát venni, nem ugyan a verekedésnél, mert azt inkább csak nézni szerette; hanem mint kém, megbecsülhetetlen volt.
– Mindent láttam, mindent elvégeztem. Láttam a légballont, amiben egy inzsenér ezredes felemelkedett, az osztrákok táborát körös-körül megszemlélni. Olyan magasra szállt fel, mint egy sárkány, kötélen tartották s onnan eregetett le tudósításokat az osztrákok mozdulatairól. Olyat én is tudnék csinálni. Láttam a congreve-rakétát, ami ahová leesik, mindent keresztüléget. Ezt én régen feltaláltam már, de nem akarják befogadni. Láttam a kétszáznegyven öl hosszúságú hidat, amit egy darabban szállítanak odább, s a Dunának az egyik partjától a másikig átér. Azután azt is láttam, hogy törték össze azt a hidat a mieink tüzes hajói, hogy Napóleon seregének egyharmada a Dunán innen rekedt, s nem mehetett a másik kétharmadnak segítségére. És aztán láttam a félistent futni a fehér paripáján, s egy csónakon érkezni meg az innenső partra. Halavány volt, és reszketett.
– S hogyan látta Mátyás mester mindezeket?
– El hagytam magamat fogatni, s akkor aztán a többi foglyokkal együtt odahajtottak bennünket sáncot ásni; olyan földtúrásokat csináltunk, mint egy vár.
– S tudta ön valahogy szerét tenni, hogy levelemet átadja?
– Nagyon könnyen. A philadelphusokat meg lehet ismerni arról, hogy a fülgombjukban ezüst lencsét viselnek. Amint egynek megmondtam a jelszót, ő visszamondta a magáét; arra elővettem a levelet, átadtam neki, s ő menten elhozta rá a választ.
– S hogy tudta ön elrejteni a levelemet és a választ?
– Nagyon könnyen. Összecsavargattam a vékony papirost, belehúztam a pipaszáramba. Az ellenség a pipát csak nem veszi el még a fogolytól sem.
– S hogyan tudott ön visszamenekülni?
– Nagyon könnyen. Estefelé, mikor már a válasz a kezemben volt, azt mondtam a pajtásoknak: engemet most temessetek el ide. Aztán lefeküdtem a sánc fenekére, s annyi földet hányattam magamra, hogy egészen el voltam takarva. Hogy meg ne fulladjak, egy nádszálat tartottam a számban, azon keresztül lélegzettem. Senki se keresett, hogy hova lettem. Éjféltájon aztán kibújtam a föld alul, kimásztam a sáncból; aztán tudok én négykézláb is szaladni. Ha előőrsre akadtam, aki rám kiáltott: „Qui vive?” elkezdtem ugatni, úgy tudok én ahhoz, mint egy igazi kuvasz, aztán nem bántott, s íme itt vagyok.
– Derék ember! – mondá Lajos. Még a kémkedésnek is megvan a maga heroizmusa!
Aztán hozzálátott, hogy a kapott választ kibetűzze.
Ez még jobban leverte kedélyét.
Oudet ezredes, a philadelphok titkos főnöke a francia hadseregnél, szívesen megköszönte Vavelnek azt az ajánlatot, hogy Bonaparte megbuktatására közre fog működni; hanem azt is tudatta vele, hogy ők a köztársaságot akarják helyreállítani.
Hát akkor az ő ábrándképéből mi lesz?
Azok, akikre számított, Napóleonnal együtt a trónt is össze akarják törni. Marie így is, úgy is száműzöttje marad hazájának. S a francia nemzetnek nem adja vissza az álmodott béke korszakát se a császárság, se a forradalom. A béke angyaláról – az ő angyaláról – egyik sem akar tudni.
Szívós jellem kell hozzá, hogy ily keserű csalódások után is el ne veszítse erélyét. A philadelphok azt gondolták, hogy csak hadd segítsenek Vavel hívei a császárságot megbuktatni, akkor ők helyreállítják a köztársaságot; Vavel hívei meg arra gondoltak, hogy csak hadd ássák alá a philadelphok a császári trónt, majd helyébe emelik ők annak a régi királyi széket; a császárság hívei pedig tudták jól, hogy mind a ketten mit gondoltak. S már öntve voltak a golyók, amik a legelső győzelmes ütközet hevében a philadelphok vezéreit saját katonáik sorából le fogják teríteni, s már készen állt a zárt hintó, mely Vavel Máriáját elvigye – jó helyre.
Az asperni ütközetből mégis maradt meg számára annyi vigasztalás, hogy Napóleon nem legyőzhetetlen.
Igaz, hogy az óriás tréfás szavaként az asperni ütközetben azért kellett meghátrálnia, mert egy hatalmas új hadviselő fél támadta meg hátulról, a „General Donau!”, hanem azért azt is el kellett ismernie, hogy úgy még nem verekedett vele ellenfél, mint a Duna rónáján, s oly zavarban még nem látta hadseregét, mint mikor a nagy Lobau szigeten minden fegyvernem, lovas, gyalog, ágyú, poggyászszekér egymás hegyén-hátán volt összecsomaszolva, s egész néptömege (nem sereg többé) fogva érezhette magát a hirtelen megáradt Duna közepén, amíg a testőr matrózezred meg nem érkezett, s a Duna jobb ágán elrontott hidat újra össze nem tákolta; egész vízi csatát folytatva az ellenséges tűzhajók, dereglyék, dunai malmok flottillájával.
Aspernnél már két inszurgens lovasezred is volt a tűzben, a nyitrai és a primatialis lovasság, s mind a kettő kiállta becsülettel a tűzkeresztséget. Francia vérteseket rohantak meg – fokossal és nyereg nélkül. Ez reményt ad, hogy másutt is jól fognak verekedni. Csak a tábori szolgálatot nehéz még velük megszokatni. Veszteg maradni az előőrsön, szótlanul, mozdulatlanul, sárban-vízben megállni, zivatar elől bundába nem takarózni, étlen-szomjan naphosszat vesztegelni: ez az, amit nem akar bevenni a magyar nemesnek a nyaka.
Emiatt Vavel Lajosnak egész éjjel résen kellett lenni. Minden órában kijött a sátorából, lovára vetette magát, sorba járta az előőrsöket, s kikérdezte az őrjáratot a teljesített vizsgálat felől.
Lovas cirkálói ezalatt óra járásnyira elportyáztak, s hírül hozták, hogy ellenség még sehol sem mutatkozik.
Éjfél után járt az idő; a Göncöl szekere rúdjával lefelé állt az égen. Vavel Lajos az őrtűzhöz visszatérve, azt mondá a szolgálattevő főhadnagynak, hogy menjen a sátorába, s aludjék egyet. Ő azalatt maga fogja végezni a szolgálatot. Nála úgyis ez a rendes felkelési idő.
S azzal a kantárszárat a lova nyakára dobva, míg a paripa legelészni kezdett a buja fűben, ő leakasztá válláról a karabélyt, s folytatta az őrködést.
Az éjszaka csendes volt, a múlt esti futó zápor után tavaszi fűillattal volt tele a lég. Egy-egy csillag futott alá az égről.
Vavel Lajos olvasta egymás után a két levelet, ami keblébe volt rejtve. Nem kellett neki azokat elővenni, könyv nélkül tudta mind a kettőt, mintha előtte állnának kitárva. Egyik a menyasszonya szerelmes levele; másik az ellenség júdás-izenete. Egyszer a menyasszonyét olvasta el elébb, utána az ármányszövőét; máskor pedig megfordítva. Hogyan esik a keserű az édesre s az édes a keserűre? Azt is megkísérté, hogyha egymás mellé tenné mind a kettőt, s által s kiolvasná a sorokat, milyen furcsa bohóság jönne ki belőle?
A csendes éjben már messziről lehetett hallani egy öszvér csengettyűjét, mely egyre közelebb jött, s amint az előőrsök mellett elhaladt, azok „Ki vagy? megállj!” helyett „Adjon Isten jó reggelt!”-tel fogadták a közeledőt.
„Aha!” – mondá magában Lajos. – „Az én szép menyasszonyom küldi nekem megint a drága sok minden körömfaladékot. Milyen nagyon gondol ő rám!”
Az öszvér csengettyűje egyre közelebb hangzott. Az őrtűz világánál már messziről látta Vavel Lajos kivirulni a majoroslány ismeretes bécsi piros fejkendőjét. A nyerges öszvér egyenesen őfeléje tartott.
Mikor közel ért már, akkor a lovagló nő megállítá az öszvérét, lehibbant a nyeregből, s aztán az egyik nyeregkasból hevenyén kihányva mindent a földre, ami legfelül volt: a drága ennivaló csemegéket, – sietett a legalul tett tárgyat kiemelni annak a fenekéről; s aztán futott Vavel felé.
Ah, ezek a földet alig érő léptek oly ismerősek voltak Lajos előtt.
– Én vagyok! Én vagyok! – rebegé már messziről a hölgy, hogy a hangjáról elébb megismerjék, mint az arcát látnák.
Lajos szíve nagyot dobbant. – Jobb kezének hüvelykujja a fegyver sárkányán nyugodott, mutatóujja a ravaszán.
– Kicsoda? – dörgé kemény, szigorú hangon. – „Katalin”-e, vagy „Thémire?”
– Katalin! Katalin! – Hát ki volnék? – Katalin vagyok – rebegé a hölgy, odafutva hozzá fenyegető tekintete dacára.
– Miért jött ide?
– Futnom kellett hozzád. Nézd, magammal hoztam az acélszekrényt.
– Hát Marie hova lett?
– Jó helyen van. A márki mellett.
– A márki mellett! – hördült fel rémülten Vavel, s fegyvere csőszáját a hölgy keblének irányzá.
Az pedig arcának legcsábítóbb mosolyával közeledett egész a fegyver végéig, hogy az a keblét érinté már, s csak akkor súgta meg:
– Igen. Marquis D’Avoncourt mellett.
– Mit? D’Avoncourt: Cambray itt van! – kiálta magánkívül Lajos, eldobva kezéből az öldöklő fegyvert.
– Igen. Cambray itt van. S most ő vigyáz Marie-ra. Lehet, hogy meg fogja ölni; de elvenni magától nem engedi.
– Van Isten az égben! – sóhajta fel Lajos. – Óh, Katalin, mennyit szenvedtem én – Thémire miatt.
– Pedig önnek csak Katalinját ölték meg; de Thémire-nek megölték a leányát: egyetlenét. De Thémire azért mégis nem sír, nem panaszol, azt mondja: „Nem vagyok!” – „Meghaltam.”
– Föl ne támadjon soha!
– Köszönöm. – Rövid halotti beszéd volt. – Beszéljünk másról. – Vegye ön magához a szekrényke féltő titkait. Veszedelem jár együtt velük. Nekem a teher nehéz.
– Nem nyithatom azt fel: nincs nálam a kulcsa.
– Hisz a gyűrűjében viseli.
– A gyűrű nincs nálam.
– Hát hová tette?
– Odaadtam az ország leghírhedettebb rablójának, hogy törjön be éjjel Marie szobájába, mutassa neki ezt a gyűrűt, s tudassa vele akaratomat, hogy kövesse őt, ahová az vezetni fogja. A gyűrűm Sátán Lacinál van.
A hölgy eltakarta kezével szemeit, s lehajtá fejét.
– Ezt megérdemeltem.
Vavel Lajos végigtörülte arcát a kezével.
– Álom volt minden! – Az álmodó bolondsága, ha lehetlent álmodott. Csillagvizsgáló létemre tudhattam volna annyit, hogy vannak csillagképletek; amik sohasem szállnak le a láthatárra: azok közé tartozik a korona. Mire valók ezek a rongyok? Kinek akarnak még szolgálni? Annak is szenvedést okoznak, aki őrzi, annak is, aki üldözi. – Felnyitni nem tudom e szekrényt; de megsemmisíteni a tartalmát igen. Kérem önt, tegye ön e szekrényt a tűz közepébe.
A hölgy tétovázás nélkül engedelmeskedett.
Az ércláda a lobogó zsarátnok közepén elkezdett izzani, veres lett, majd rózsaszínű, kulcslyukán keresztül süvöltve, sikoltva fújt elő egy vékony füstsugár, jajkiáltó lánggá lobbanva a szabadban.
– Ott ég el a hat ingecske – dörmögé Vavel –, és az okiratok, – a bizonyítványok, – az arcképek, – és egy csomó hitvány pénz. Mától fogva megtanulok szegény ember lenni.
– Én már megtanultam – monda a hölgy. – Látja ön ez öltönyt rajtam? Nincs egyebem. S ezt is kölcsön kértem.
– Így szeretem! – kiálta Vavel, s önkénytelenül kezét nyújtá a hölgy felé.
– Tehát kezét nyújtja ön mégis? Tehát elhiszi, hogy Katalin vagyok? Hogy senki más nem vagyok, csak Katalin.
– Hogy hitem tökéletes legyen: egy kérdésemre adjon ön választ. Egy ember, aki magát marquis de Fervlans-nak nevezi, más nevén Barthelmy Léon: itt, e vidéken valahol vár önre, hogy ön egy régi tartozását lefizesse neki. Ha ön az nekem, aki volt, s ha én az vagyok önnek, aki voltam: akkor a fizetés az én dolgom. Mondja meg ön, hol találom meg de Fervlans-t?
A hölgy arca ragyogott a tűztől: büszke haraggal emelte fel arcát.
– Én magam fogom önt oda elvezetni! Közel találjuk.
– Akkor add kezedet. Te Katalin vagy. Az én Katalinom!! S forrón megszorítá a hölgy kezét.
Vavel Lajos ébredőt trombitáltatott, talpra kelő csapatjából kiválasztott száz jó lovast; Katalin azt mondta neki, hogy kétszázat vigyen magával. „Én magam száz leszek!” – felelt neki kevélyen; a helyben maradó csapatot kapitányára bízta, s ő a kiválasztottakkal megindult a Hanság felé, még mielőtt feljött volna a nap. Katalin, a parasztruhában, ott ügetett mellette az öszvéren, amiről levették a csengőt.