1. A TÓZSÓ

Az üldözöttek eljutottak szerencsésen Vácig. A futás változatai nemigen érdekesek. Bozót, ingovány, homokbucka, erdő, egymást felváltva. Semmi kaland.

A váci halmokon megpihentek egy kolnában. Onnan tudakozót küldtek be a városba, aki jó hírrel került vissza. Vácon nincs semmiféle ellenség. Mind eltakarodott, ki föl, ki alá. Ki meg Komáromot ostromolni. Ellenben tele a város szekerekkel, amiken menekült hazafiak gyülekeztek össze. Egész népvándorlás volt ott, Dunáninnenről, Dunántúlról. Ha az a sok iramodó férfi mind kardot fog a kezébe, lóra ül, dandár lett volna belőle.

Negrotinnak nagy eszméje támadt. Az volt a szándéka, hogy ő itt a menekülőkből összetoboroz egy lovascsapatot, s azzal felkerülve a Mátyusföldre, ott a Zsitva és Vág közi jól ismert bozótokon keresztül áttör az ellenséges ostromzár gyűrűjén Komáromba.

Közölte a tervét Gál Józsival. Az is ajánlkozott annak a kivitelére. Markos legény akad elég: csak felszerelés legyen hozzá, paripa és fegyver! Negrotin biztosítá, hogy pénz van hozzá.

– Akkor meglesz minden. Itt a Tózsó.

Ki volt az a Tózsó?

Egy becsületes görög kupec. Keresztségben Theodorosz. Abból az élelmes népfajból való, amely alig száz év előtt vándorolt be Magyarországba a török kegyetlenkedés elől puszta kézzel, s itt az idők folyamán meggazdagodott, földbirtokot, házakat szerzett; magyar nemesi rangra emelkedett, magyarrá lett, tanácskozott őseinkkel a megyeház termében, arcra és termetre úgy hasonlított Árpád ivadékához, és aztán, sajna, elenyészett.

No, a Pap Tózsó nem volt a mintaképe a daliáknak. Alacsony, cingár emberke volt, keskeny fejű, sárgazöld arcú, apró bajuszkával, ami sohasem nőtt meg annyira, hogy kipödörhette volna. Hanem üzleti dologban tökéletes eszményképe volt a görögnek.

Ugyan kinek jutott volna eszébe az az ötlet, hogy a balszerencsét is haszonra lehet fordítani?

A magyarok ütközeteket vesztenek, a csatatért az ellenségnek hagyják. A győztes összeszedi az elhullott fegyvert, az elesettek egyenruháit. Mit csináljon vele? A magyar cünderes (nem kapszlis) puskát a maga katonái kezébe nem adhatja, mert azoknak tökéletes fegyvereik vannak; azt a sok mangalétát, fringiát, kovás püstölyt, amit a megrémült lakosság beszolgáltat a fenyegető kiáltvány rémhatása alatt, mint ócskavasat, nem hordhatja maga után szekérszámra: anélkül is elég nagy a poggyászterhe. Ily helyzetben nagyon szívesen látott jó barát az olyan vállalkozó, mint Tózsó, aki odasomfordál a tábori felügyelőkhöz, s ajánlkozik jó Almássy-bankóért átvenni a zsákmányul ejtett, hasznavehetetlen troféumokat, olyan árban, ami tréfának se járja. De csakhogy lerázhatta a nyakáról a felügyelő főtiszt a kelletlen zsákmányt. Azt azután, hivatalos certificatum mellett, szállíthatja szekérszámra, teljes tulajdonjoggal a Tózsó.

Hogy aztán a felvásárló görög mit kezd el az így felszerzett portékájával, az az ő dolga. Mire való neki a puska, kard, huszármente? Bírja békével.

De egyéb vásárra való is van. Huszárlovak. Az oroszok ezeknek sem tudják hasznát venni. Azoknak egészen más a dresszúrájuk: a legtöbb csökönyös, kemény szájú, nem tűr más lovast a hátán, mint a régi gazdáját. Ez is mind kimustrálni való. Vesztegetik potom áron.

A barátságos görög itt is egyedül áll a vásárban. Úgy veszi a kimustrált paripát nyergestül, kantárostul, mintha csak bőrszámba adnák. Azokat is eltereli szabad járás-kelés biztosítása mellett ménesszámra.

Hogy hova spekulál ennyi hasznavehetetlen lóval, azt a Tózsó érti.

De a gerillahadnagy már ismeri a Tózsó üzletét, s amit tud felőle, azt közli Negrotinnal.

Ami fegyvert a Tózsó muszkától, némettől összevásárolt, azt ő mind felhordta Vácra, ahol az ellenség elvonultával folyton új magyar szabadcsapatok alakultak. Azoknak eladta százas nyereséggel. A paripáknak is akadt vevője busás árral.

Hát nem becsületes üzlet-e ez? És különösen nem hazafias-e? Jutott volna-e ilyen vállalat magyar embernek az eszébe? Pedig ez a titka a gyarapodásnak.

Az iskolai közmondás azt tartja: „Occasio fronte capillata, capite calva est”. (Az alkalom homlokán üstökös, tarkóján kopasz.) A görög mindig a homlokán tudja megragadni a szerencsét, a magyar mindig a tarkója után kapkod.

De hát így volt az jó. A görög vette a fegyvert a muszkától olcsón, eladta a magyarnak drágán; most aztán a magyaron volt a sor, hogy eladja az ellenségnek még drágábban.

Gál Józsi odavezette Negrotint és Tihamért ahhoz a nagy urasági kastélyhoz Vác mellett, melynek egyetlen főúri családtagja külföldön él, s azóta a palota üresen áll. A Tózsó bérelte ki ideiglenesen. Félreesik az országúttól, őserdőktül környékezve.

A kis görög szívesen fogadta látogatóit. Ott voltak együtt Tihamér, Gál Józsi, Negrotin; aztán Natália és Katka. A két első régi ismerős még a kollégiumos városból, ahol a Tózsó szatócskereskedést mívelt. Ő tanította a diákokat tarokkot játszani. Az ő boltja volt a tanya.

A görög fölvitte az urakat a kastély padlására; ott volt a raktár. Szépen halomra rakva a montúrok. Szabott árban. Amelyikben szablya vágta hasadás, golyó szakította lyuk volt, az olcsóbb. Negrotin kiválasztott belőlük tizenkét darabot. Ennyi legényt szándékozott a gerillákkal együtt összetoborzani merész terve keresztülvitelére. Magának is szemelt ki egy huszártiszti mentét.

Azután megmutatta nekik a görög a fegyverraktárát.

Az már különös gyűjtemény volt. Nemcsak a csatában elhullatott fegyverek voltak ott halomra rakva, hanem mindenféle parádé, amivel jámbor assessorok a sédrián vitézkedtek, rezes fringiák, jurátusi szablyák, megyei hajdúk dohányvágói, színházi koszperdek. A megrémült lakosság mindent odarakott a haragos vezér lábaihoz. Igazi kacattár volt. Negrotin bosszúsan rugdalta fel a földön heverő cókmókot.

Egyszer aztán Tózsó egy kémény vasajtaját kinyitva, előhúzott belőle egy hatalmas pallost, s odanyújtá Negrotinnak:

– Talán ez tetszeni fog uraságodnak?

Milyent villant Negrotinnak a szeme, hogy futott nevetésre minden arcvonása, mikor ezt a kardot meglátta:

– Ez az én kardom! Az én drága kardom!

Nem kérdezte, hogy került az ide, csak, hogy mi az ára?

– Ennek nincsen ára – mondá Tózsó –, se arany, se bankó. Mert ez a kard a gazdáját keresi, s örül, hogy rátalált. Ni, milyen kard!

S azzal azt a széles pallost két végén markolva úgy hajtotta össze, hogy mint egy övvel körülfonta vele Negrotin derekát.

– Ezt én adom tiszteletből a vitéz gazdájának.

Hogy Negrotin még egyszer kezébe foghatta azt a kardot, s egyet suhinthatott vele!

Pedig még nem volt vége az örvendetes találkozásoknak.

A fegyver- és egyenruha-kiválasztás után a rendelkezésre álló paripák után tudakozódott Negrotin.

Tózsó azzal is szolgált. Levezette a látogatóit a nagy istállóba, mely száz paripa számára volt építve. Előrebocsátá Negrotint, ki udvariasan vezeté karon fogva Natáliát.

Egyszer csak szeles mozdulattal elbocsátja a lengyel a vezetett hölgy karját, s mint egy őrült rohan oda egy paripához, kacagva, üvöltve: „Pluto! Az én Plutóm!”, s aztán két karjával öleli át a barom fejét, és csókolja a szemeit, amit az mind csendes röhögéssel viszonoz, a fogait villogtatja az ínye alól, a füleit lesunyja, s a sörényét rázza hevesen. Az állat emberi örömöt érez.

Ezt is kimustrálták: senkinek se kellett; senkit sem vett föl a hátára: fékezhetetlen volt.

– Tíz forintért csapták a nyakamba! – mondá nevetve Tózsó – kegyelmednek odaadom kilencért.

A paripa gyöngéden végigharapdálta gazdájának a karját; de úgy, hogy a fogai nem hagytak rajta nyomot.

– Hozzák a nyergemet! – kiálta Negrotin.

Az is előkerült. Az sem volt más ló számára teremtve. Negrotin alig várta, hogy fönn ülhessen a Pluto lován. Körülügette a kastély udvarát. Nem kellett annak a lónak se vessző, se sarkantyú. Megállt egy szisszenésre, mikor odaért a szép nő elé. Ott szépen elkezdett kapálni az első lábával, s a nyakát hajtogatta.

Tihamér arcán látható volt az irigység. Negrotin észrevette azt. Nagy könnyen segített rajta.

– Most már neked adom a szürkémet.

Tihamérnak egyszerre kiderült az arca. A megköszönést is elfelejtette. Sietett birtokába venni az ajándékot, felmászott a nyeregbe, ami nem ment minden küszködés nélkül; mert a jeles paripának az volt a jó szokása, hogy mikor a lovasának a fél lába a kengyelben volt, akkor elkezdett oldalogni, s körültáncoltatta az urát. Amiért aztán Tihamér, amint egyszer a nyeregbe kaphatott, jót húzott rá a korbácsával. A szürke sem volt rest, úgy kiszáguldott a kastély kapuján, mintha versenyt futna. Majd visszajön, ha kifárad.

Negrotin aztán még hat paripát választott ki Tózsó istállójából a szabadcsapatját képező legények számára. Volt sok ajánlkozó; több az elégnél. Negrotin azt kérdezte tőlük: „Tudsz-e trombitálni”. Három értett hozzá.

Aztán három réztrombitát is vett a Tózsótól.

– Trombita jó szolgálatot tehet.

Gál Józsi ismerte a magyar történetet.

– Az ám, Rákóczi Ferenc is három részeg cseh trombitás miatt vesztette el a vadkerti csatát, nagy szégyenére a kurucoknak.

– Azok lengyelek voltak – dörmögé Negrotin, ki szerette nemzetét, de az igazságot még jobban.

Az alku hamar megvolt Tózsó és Negrotin között. A lengyel azután maga is paripájára ült, és elvágtatott Tihamért elfogni valahol, ha lehet, lovastul együtt.

A hátramaradt hölgyeket meghívta a Tózsó a lakásába. Ma úgyis az ő vendégei lesznek, itt maradnak egy kis barátságos ebédre. Ez bizony elég jó biztatás volt a putrilakoma után.

A Tózsó a belső szobájába vezette Natáliát és Katkát, egyformán „kisasszonyozva” őket. Tudta már Gál Józsitól a kilétüket.

Egy nagy ócska almárium volt a szobájában, azt felnyitotta Natália előtt.

– Tessék, kisasszony! Nézze csak, milyen szép hölgygárderób van az én birtokomban.

Natália felsikoltott meglepetésében.

– Hisz ezek mind az én ruháim!

Rájuk ismert. Ezeknek a díszítéseit mind ő hímezte, csipkéiket ő tűzdelte, horgolta. Ez a piros merinó ruha, ez a kék kasmír, ez a sárga gros-de-Napel, ez a fehér batiszt az ő kedvencei, az ő büszkesége. Ott voltak a fehérneműi is, saját maga hímezte előbetűivel.

– Hogy jutott maga ezekhez, Tózsó bácsi?

– Hát azt én a kisasszonynak el nem mondom; mert nem akarom megszomorítani vele. Majd ha az urak előkerülnek, azoknak elbeszélek mindent. Addig itt hagyom a kisasszonyt a szobámban a frajjával. Válasszon ki magának egyet ezek közül a ruhák közül, azt vegye fel e helyett a parasztruha helyett, ami nem is illik a termetére.

Azzal kezet csókolt a kis görög, s otthagyta Natáliát Katkával a szobájában.

Natália eleinte mulatságosnak találta, hogy ő a futás alatt már harmadszor vált öltözetet, akár egy primadonna.

Hanem azután kezdett előtte rémledezni, hogy ennek valami nagyon szomorú előzménye lehet, hogy az ő egész ruhatára ekként utánajött, egy erdő közé rejtett puszta kastélyba, véletlen találkozásra.

Kiválasztott a ruhái közül egyet: fekete szövetruhát, hímzett gallérral, azt vette fel.

Mikor a férfiak visszaérkeztek a nagy lókergetésből a kastélyba, nagy volt az elbámulásuk Natália új átalakulása felett. Igazi úri alak volt. Tihamér ráismert erre az öltözetre. Ő látta, mikor azt a csipkegallért hímzették azok a finom kezek.

Tózsó megnyugtatta, hogy itt van a menyasszonyának az egész kelengyéje. Nála megtalálják annak idejében. De most jöjjenek inkább ebédelni. Addig ne kellemetlenkedjenek.

De Tihamér pedig nagyon szerette volna tudni, hogyan kerülhetett ide a váci kastélyba a turai püspöki kastélyból az ő jegyesének a kelengyéje? Bizonyosan egyebet is szeretett volna megtudni.

Gál Józsi mondott valamit.

– Hát úgy, ahogy Negrotinnak a kardja, meg a Pluto lova idekerült.

– Uraim, hölgyeim, most ne historizáljunk, hanem ebédeljünk – sürgetőzék Tózsó, átvezetve vendégeit az ebédlőbe. Katkát is meghívta az úri asztalhoz, aki csak megmaradt a parasztruhájában.

Az ízletes ebéd s hozzá a tüzes abci bor teljes megelégedését vívták ki a szívesen látott vendégeknek, annyi sanyarúság után; élénk volt a társalgás. A magyarnak az a jó tulajdonsága, hogy ha jól evett és ivott, akkor magáénak látja az egész világot. Tudja élvezni a mai napot, nem gondol a holnapra.

Van már paripa, fegyver, vitéz bajtársak; se távol, se közel semmiféle ellenség, szabad az út egész Komáromig, ott könnyű az áthatolás a gyatra ellenség körvonalán, Komáromban aztán ott van a világ közepe, ahonnan újjá lehet teremteni a drága hazát. Sok pohár csördült össze e boldog ábrándra.

Csak Tihamér nem ütögette a poharát a többiekéhez, még a menyasszony ajánlatát is alig fogadta el a koccintásra.

Negrotin jól látott a vőlegény lelkébe. Annak a fejében folyvást az a kérdés motoszkál, hogyan kerültek ide az ő menyasszonyának az öltönyei? Ezért nem ízlik neki még a káposztás rétes sem.

A feketekávénál a gerillahadnagy kezdé meg a kérdés érdemleges tárgyalását.

– Látom, Tihamér pajtás, hogy neked nagyon fúrja az oldaladat az a talány, hogy mi módon került ide a váci kastélyba a te menyasszonyodnak a kelengyéje? Hát, ha mi ketten a Tózsó barátunkkal összetesszük a tudományunkat, talán érthetővé fogjuk tenni ezt a mesét. Azon a napon, hogy ti útra keltetek a püspök hintaján, érkeztem meg én a csapatommal a főpap kastélyába, s aztán ott maradtam – amíg csak lehetett. Az oroszok ott voltak a szomszéd városban, Turában. A magyar dandár lehúzódott Szeged felé. Pár napig csend volt. Ezt az időt a püspök arra használta fel, amire a közelgő halálát sejtő ember szokta fordítani utolsó óráit. Hivatalnokainak, cselédjeinek kiadta egész évre való fizetésöket. Kötelezvényei voltak elhelyezett tőkepénzekről, azokat az adós földesuraknak elküldte, lelkükre bízva, hogy őrizzék mármost maguk a saját adósleveleiket.

Tihamér dühösen ütött öklével az asztalra.

– De hisz akkor az öreg tisztára meg volt bolondulva.

Gál Józsi csillapította.

– Ne ütögesd, pajtás, az asztalt úgy, mintha pagát ultimót akarnál elfogni. A püspök a helyzetet megértve cselekedett. Azok a kötelezvények csak veszedelemre szolgálnak. Ha bukunk, ellenségeink kerülnek felül; azoknak a törvényszéke ítél a pereinkben, el vagyunk ítélve. A püspök kölcsöneit elkobozza a fiskus. Az adósok ellenben úriemberek, hazafiak; meglehet, megfizetnek idő fordultával.

– Dejszen üthetjük annak bottal a nyomát.

– Egy napon aztán, mikor már gyakrabban kezdtek a kozákok mutatkozni a környéken, hirtelen eltűnt a püspöki kastélyból a főpap prelátusa, Aramics Cyrill; ahogy a házbeliek mondták, magával vitte a püspök százezer forintnyi készpénzét.

Tihamér valamit mondott, ami nemigen hasonlított az áldáshoz.

– Ezóta az átfutott Szerbiába.

– Ott ugyan nem vehetné hasznát a magyar bankjegyeknek – mondá a gerillahadnagy. – Mi másnap elkotródtunk a püspöki kastélyból, mert minden oldalról közeledtek a muszkák. Ami tovább történt, azt a Tózsó tudja.

– Én csak a kótyavetyére kerültem oda – mondá a kis görög –, amikor már az ellenség mindent lefoglalt. A püspök urat mar elvitték foglyul. Az egyházi kincseit elszállították hadi préda gyanánt: egyéb holmiját eladták annak, aki vevőül jelentkezett. Történetesen én voltam kéznél. Jó barátom volt az auditor meg a kezelő ezredes. Drága barátok. Így vásároltam össze a sok ócskavasat, kimustrált lovat, kopott mundért és a menyasszonyi ruhákat, fehérneműket, amikre a kozákoknak semmi szüksége nincsen. Odaadok mindent abban az árban, amint én magam vettem.

Ezért a szóért mindenki sietett Tózsóval kezet szorítani; csak éppen Tihamér nem látta magát erre a barátsági nyilatkozatra indíttatva.

Negrotin úgy olvasott a kedves barátja lelkében, mint a tudósok az obeliszkok hieroglifjaiban.

Énnek most csúnya féreg fúrja a szívét.

Mikor ő eljegyezte magát Natáliával, akkor a kisasszony abban a hírben állt, hogy ő a környék leggazdagabb partija. A püspök kincseket halmozott össze, s azokat mind a nevelt leányára, unokahúgára fogja átruházni, sokat még az életében, még többet a halála után.

Ezzel a Tihamér nagy kiterjedésű nemesi birtoka szépen rendbe lett volna hozva.

És most egyszerre összeomlik az egész fellegvár. A dúsgazdag hozományból nem menekült meg egyéb, mint a menyasszonyi kelengye.

No, meg a menyasszony maga.

A vőlegény hosszúra nyúlt képén lehetett látni mindent.

Negrotin sürgette az asztalbontást. Beszélnivalója volt Tózsóval, akivel nagy hamar bekocsiztak a városba.

A gerillahadnagy el volt foglalva az újoncai betanításával. Tihamérnak elég ideje lett volna a menyasszonyával sétálni a kastély parkjában. Ahelyett lefeküdt, fejfájásról panaszkodott. Pedig a sebe begyógyult már, csak egy selyemkendővel volt bekötve a feje lazán.

Natália azt hitte, hogy ez rendes dolog: a férfinak ebéd után álmosnak és mogorvának kell lenni. (Ha nincs parti.)

Késő este került vissza Tózsó Negrotinnal.

Nagy lármával jöttek, mint akinek jó kedve van. Kézcsókolással üdvözölték Natáliát, aki el nem tudta képzelni a két úr derült hangulatának az okát. Ittak talán?

Az meglehet; sőt talán az is, hogy áldomást ittak.

Tihamér még mindig a pamlagon hevert, s nem törődött sem a barátjával, sem a menyasszonyával. Csak a vacsorára került elő. De ott is olyan volt, mint a kényes gyerek: nem ízlett neki sem étel, sem ital. Natália többször szólt hozzá, de nem kapott tőle feleletet. Minden arcvonásáról lerítt az a gondolat, hogy szeretne ő innen megszökni.

Negrotin értette ezt a lelkiállapotot. Aztán arra gondolt, hogy mikor a tengeren a hajó zátonyra kerül, akkor ki szokták dobálni a hajórakomány egy részét, hogy a terhét megkönnyebbítsék, s a haváriát kitatarozzák. Ő is ilyesmire szánta el magát. Megfogta a kezét a villájával játszó Tihamérnak.

– No, pajtás! Ne csinálj olyan szomorú képet, mint akinek a csirke elkapta a kenyerét. Nem futott el a prelátus a püspök százezer forintjával világgá. Nekem adta azt át a püspök, mint Natália kisasszony hozományát.

Hah, hogy felvillantak egyszerre Tihamér szemei! Hogy kipirult egyszerre az arca.

– Százezer forint! Nálad van?

– Az ám. Énrám bízta a püspök, hogy tegyek vele valami okosat.

– Micsoda okosat?

– Hát, tudod, az a százezer forint csupa merő magyar bankóbul állt. Ezer darab százas. A magyar bankóprés ez idő szerint nem nyomott mást, csak százasokat: a többi sajtó szét van szedve. A hadsereget is százasokkkal fizetik. A honvédek szétvágják ollóval a százast száz darabra, úgy osztják fel egymás között. Még most érnek valamit.

– Csak én azt a pénzt a kezembe kaphassam! – mondá lelkesülten Tihamér – majd tudom én azt fruktifikálni!

Negrotin csak mosolygott. Kitalálta Tihamér eszejárását.

(– Igen bizony. Azt gondolod: Csak te egyszer Komáromba eljuthass; ott van most összegyűlve a környék minden gazdag földesura, meg a sok tábori szállító, akinek a bugyellárisa duzzad a fölösleges pénztől; csak te egyszer azok közé kerülhess kártyázni, addig meg sem pihensz, míg a menyasszonyod százezer forintját az utolsó bankóig el nem pocsékoltad. Ezt nevezik a magyarok fruktifikálásnak).^[1]

– Hát már azt a pénzt a kezedbe nem kaphatod, pajtás – mondá Negrotin –, mert Tózsó barátunkkal manapság szépen konvertáltuk.

– Konvertáltátok? – hüledezett Tihamér, akinek ez egészen új szó volt.

– Hát igen; papirosból fává fordítottuk.

– Mi az Isten csudája ez?

– Hát, tudod, most itt Vác alatt van megrekedve az egész felvidéki tutajozás. Az orosz fővezér lefoglalt minden tutajt, s azokból hidat veretett a Dunán. Azt nem szabad megbolygatni, amíg Paskievics engedelmet nem ad rá. A tutajokról minden épületfát kiraktak a kereskedői telepekre. Hát most mi a Tózsó barátunkkal összevásároltuk a hidat meg a többi tutajt és valamennyi épületfát a raktárokon.

– Megvesztetek?

– Dehogy, öcsém. Ez a legbiztosabb üzlet a világon. Budapesten kétszáz palota, középület, maga a királyi vár romban fekszik; azokat rövid időn föl fogják építeni; az épületfa ára magasra szökik fel; mi meg nyereséggel kerülünk elő, s megszabadultunk a magyar bankóinktól.

Ez világos dolog volt: Tihamérnak meg kellett adni magát. Ez igazán bölcs gondolat volt: akár Negrotintól, akár Tózsótól pattant ki, hogy a veszendő papirost állandó fává fordítsák által.

– De csak nem vásároltad el az egész százezer forintot? –

– De bizony, csak elhelyeztem mind. Mutassa csak, Tózsó barátom a szerződéseket.

A kis görög előszedte a zsebéből az iratokat. Bizony fedezték azok a kerek összeget.

Pedig hát Negrotin nem mondott igazat. A favásárlás nem ment túl nyolcvanezer forinton, csakhogy Tózsó bírt annyi praktikus ésszel, hogy minden fakereskedőtől, akinek az áruit felvásárolta, húsz száztólival magasabb összegről szóló nyugtát adatott magának. Ez jó szokás az üzletvilágban.

Tihamér vallatóra fogta Negrotint.

– Hát aztán a szabadcsapatodat miből ekvipíroztad föl?

– Abból a pénzből, amit a magyar vezérektől kaptam erre a célra.

Ez sem volt igaz; de azért megellenezhetetlen.

Nem von le ez Negrotin jelleméből semmit. Neki a tarsolya titkait zárva kellett tartania Tihamér előtt. Szükség lesz az eltagadott pénzmaradékra. Ott van ugyan még a tarsolyban a másik százezer forint Almássy-bankó; de azt meg ezen a vidéken, honnan eltisztult az ellenség, hazaárulás terhe alatt nem szabad mutogatni. Itt csak a Kossuth-bankó érvényes. Azzal is úgy van pedig minden ember, mint az ismeretes szalmaszál-társasjátékkal. Egy hosszú szalmaszálat meggyújtanak, s aztán a körben ülő társaság tagjainak kézről kézre adják; ki-ki iparkodik azt a szomszédja kezébe juttatni, akinek aztán végül a körmére ég a csutak, hogy kénytelen eldobni, azt megzálogolják. A fakereskedők, akik ma eladták a faneműiket a magyar bankóért, holnap bizonyosan búzát, zabot fognak rajta venni, a gabonakereskedő rögtön gulyát vásárol rajta, a marhakupec posztót, vásznat, gyapjút szed össze a pénzen, a kalmár fut vele a hitelezőjéhez, fizeti vele az uzsorás tartozást, a tőkepénzes azon melegében kiszolgáltatja azt a földesúrnak, akinek égető szüksége van a hypothékás kölcsönre, az pedig fut vele Komáromba, s ott elhelyezi a makaó-asztalnál. Itt végre megpihen – az égő szalmaszál. Ez olyan pénzügyi művelet, amit senki sem tanított, mégis mindenki tudta.

Tihamér is meg volt félig-meddig nyugtatva. „Nincs még oda Lengyelország!” Megmenekült százezer forint. Az is valami.

Rögtön nyájas lett a menyasszonyához. Eszébe jutott, hogy mikor a püspöki kastélyból útra keltek, a jó öreg Helenka egy kis katulyát dugott a zsebébe, azzal a súgással, hogy ebben vannak a Natália kisasszony fülönfüggői, viselje gondjukat. Két nagy értékű, rózsaszínű igazgyöngy volt, amit a püspök nagybátyja ajándékozott Natáliának utolsó születésnapjára.

Mindeddig nem volt rá alkalom, hogy Tihamér a függőket elővegye. Se az apácaszutánhoz, se a parasztmenyecskeviganóhoz nem voltak azok viselhetők. Most már lehetett őket érvényesíteni. Natália úrinőnek volt öltözve. Tihamér maga kapcsolta a drága gyöngyöket menyasszonya fülcimpáiba, aki nagyon meg volt hatva a gyöngédség által. Még Negrotin is elismerte magában, hogy Tihamér gavallér ember.

Az a két gyöngy megért négyezer forintot – és senki sem tudott volna róla.

De ezzel aztán Tihamér is jogot nyert a maga igényei előadásához.

– Hát jól van, hogy azt a pénzt fává konvertáltátok, hanem hát már most a róla szóló szerződéseket adjátok át nekem.

Ahá!

Negrotin túljárt az eszén.

– Nem, pajtás, ezeket mi nem visszük magunkkal, mert ezeknek itt kell maradni megbízott ügynökünknél, Tózsó barátunknál, hogy, ha a budapesti építkezések megkezdődnek, ő eladhassa a felvásárolt épületfáinkat az építészeknek. A szerződések Angyalossy Natália úrnő nevére vannak kiállítva. Ő fogja aláírni a meghatalmazást Tózsó barátunk számára.

Tihamér bosszús ábrázatot fintorított. Negrotin nagyot nevetett rajta.

– De hát mi a patvart kezdenél te Komáromban ezekkel a szerződésekkel? Csak nem mondhatod a ferblinél: „Visszahívok egy tutajt zsindelyestül!”

Ezen aztán még Tihamér is kénytelen volt nevetni. S megnyugodni a helyzetben. És így Negrotin megmentette Natália hozományának egyik százezer forintját mindenféle szerencsétlenségtől: az osztrákoktól is, Tihamértól is.