A kellemetlen ember

Theudelinda grófnőt egész önfeledtté tette az öröm. Annyira önfeledtté, hogy gépcsengettyűjéhez rohant, s elkezdte annak rugóját működtetni.

– Mit csinál a grófnő? – kérdé az apát bámulva.

– Rögtön hívatom tiszttartómat.

– De ki által?

A grófnőnek csak akkor jutott eszébe, hogy hiszen egyetlenegy élő lélek sincsen a háznál. Erre nagyon elkomorodott megint.

– Ez, valóban, egyike lesz a nehezebb problémáknak – monda a pap –, hogy mint jut ki legközelebb a grófnő ebből a kastélyból.

– Hogyan? – A grófnő oly gyönge elméjű volt, hogy a legközelebbi helyzetet sem bírta magától felfogni.

– Úgy, hogy mindössze ketten vagyunk a kastélyban. Ha én elmegyek most a grófnő számára valahonnan szolgálattevő lelkeket előteremteni, akik lovait befogják, úti szükségleteit összemálházzák, s akikre elhagyott kastélyát rábízhassa, akkor a grófnő arra az időre egyedül marad itt.

– Óh, én itt egyedül nem maradok egy világért.

– Akkor a másik választás, hogy velem együtt kell gyalog jönnie a legközelebbi uradalmi lakig.

Éppen a havas ónos eső kezdte verni az ablakokat.

– De hisz itt vannak a lovaim!

– Csakhogy én sem lovat befogni, sem hajtani nem tudok.

– Óh, azt nem is engedném.

Most azután itt volt a dilemma: vagy egyedül maradni a kastélyban, míg a pap segélyért jár, vagy együtt menni vele erdőn, mezőn, havas esőben gyalog.

– Valaki dörömböz a kapun – mondá az apát.

– Az bizonyosan a tiszttartó lesz – szólt a grófnő –, megtudta cselédeitől, hogy mi történt itten, s most sietve jő.

– De nem fogja neki senki kinyitni a kaput, mert valószínűleg maga a kapusnő is azok között van, akik kinn rekedtek.

– Az ám. Az volt az a vén boszorkány, aki az asztal tetején táncolt.

– Nincs a grófnőnél a várkapunak másik kulcsa?

– A legvaskosabb kulcs az az antik fogason. Mit akar ön vele?

– Lemegyek, és kinyitom magam a kaput.

– Az ebek nem ismerik önt, és szét fogják tépni. Erős juhászszelindekek.

– Majd nevükön szólítom. Hogy hívják?

– Nem tudom én.

Törődött a grófnő olyan plebejus dolgokkal, mint a parasztkutyák nevei!

– Akkor nem tehetek mást, mint hogy lelövöm őket.

– Csak ne nagyon.

A grófnő nem azt értette ezalatt, hogy a kutyák ne haljanak meg nagyon, hanem hogy a lövés ne szóljon nagyot.

Az apát úr tehát vette a revolverét, s lement az udvarra. Lámpásra nem volt már szüksége, mert hajnalodni kezdett. A két komondor olyanformán volt a kapu alá beszállásolva, hogy midőn éjszakára láncaikat megeresztették, éppen csak annyi menzúra maradt közöttük, hogy egymással össze ne marakodhassanak, ellenben a közöttük elhaladni akarónak vagy a Scylla, vagy a Charybdis torkába kellett esnie.

Az apátnak nem volt más választása, mint az egyik ebet agyonlőni, hogy a másiktól a kapuig mehessen. Társa szomorú példáján okulva aztán a másik is bebújt odújába, s ereszté a papot a kaput kinyitni.

Sámuel apát, amint a kaput kinyitá, egy férfit látott maga előtt, annak is revolver volt a kezében.

Egyszerre mind a ketten egymásra szegezték a revolvereiket, s aztán úgy kezdtek el egymással értekezni.

– Ki ön? Mit akar itt? – kérdé a pap.

– De ön ki, és mit keres itt? – szólt a másik.

– Én Sámuel apát vagyok, a grófnő gyóntatója.

– Én pedig Berend Iván, a grófnő szomszédja.

Az apát úr leereszté fegyverét, s szelídebb hangon mondá

– Szokatlan idő, ugyebár?

– Honni soit, qui mal y pense – viszonza Iván, s zsebébe dugta a pisztolyt. – Szokatlan időben jövetelem magyarázata az, hogy levelet kaptam most éjjel, melyben tudatják velem, hogy a kastélyban nagy zavar van, jöjjek a grófnőnek segélyére.

– A zavar abból áll…

– Tudom, hogy miből áll, az is meg van a levélben írva; hanem azért a rendelkezésére állok a grófnőnek. Ámbár tudom, hogy a grófnő nem szokott elfogadni férfiakat, különösen ily korai órákban.

– Önt bizonyosan elfogadja. Engedje meg, hadd zárjam be a kaput, mert kapus sincs már a háznál, s vigyázzon, a bal oldali fal mellett ne menjen, mert onnan még egy eleven kutya jár ki.

– A másikat agyonlőtte ön?

– Igen. Azt a lövést hallotta ön kívülről. Arra vette elő ön is revolverét.

– Természetesen. Nem tudhattam, mit lövöldöznek itt az udvaron.

A két férfi felhaladt a grófnő termeibe. Sámuel apát bement a grófnőhöz.

– Véletlen segélyünk érkezett – szólt neki –, a grófnő egyik szomszédja, Berend Iván.

– Ah – szólt a grófnő ajkcsettentve –, kellemetlen ember! Egy ateista.

– Már legyen ő bár thug, mormon vagy manicheus, de e percben igen nagy szükségünk van rá. Valaki levélben figyelmeztette a grófnő helyzetére, s afelől akar a grófnővel beszélni.

– Én nem akarok vele beszélni. Kérem önt, értekezzék vele helyettem.

– Grófnő, lehet, hogy ez az ember csakugyan annyira eretnek, hogy nekem azt találja mondani, hogy én csak a grófnőnek vagyok gyóntatóatyja; de nem neki is.

– Jól van hát. Kimegyek hozzá a terembe. De kérem, legyen ön is jelen.

– Ha kívántatni fog.

A grófnő sáljába burkolta magát, s kiment az elfogadóterembe, melyet már akkor a felkelő nap kezdett megvilágítani. Sámuel apát mégis jónak látta egy kétágú gyertyatartót utána hozni.

A grófnő fagyosan kínálta Ivánt üléssel, s maga jó távol iparkodott tőle letelepedni.

– Uram?

– Grófnő, ma éjjel az ablakomon zörgettek, még ébren voltam és dolgoztam, s amint az ablakom kinyitottam, egy levelet adtak be rajta. A levelet önnek a tiszttartója írta.

– A tiszttartóm? – szólt a grófnő elbámulva.

– A levél stílusánál fogva nem alkalmas arra, hogy a grófnő elolvassa; a tartalmából csak ennyi érdekli: A tiszttartó jelenti, hogy az éjjel a grófnőnek összes minden rendű és nemű cselédsége megszökött, és hogy ő is szökik utánuk.

– A tiszttartó is? De miért?

– Annak is megírja az okát a levélben; de én azt hiszem, hogy az csak mendemonda, amivel nagyobb vétséget takargatnak. Én azt hiszem, hogy a grófnőt meglopták.

– Engem?

– Ne rettenjen meg! Nem rabló módra lopták meg, hanem ahogy gyanútlan úri birtokosokat szoktak meglopni hűtlen sáfáraik, csempészetek, sikkasztások útján. S most aztán a csalók igyekeznek futamodásuknak humorisztikus színezetet adni, hogy a világ nevessen a bűneiken, s nevessen a károsult rovására. Én úgy vélekedem erről.

A grófnő kénytelen volt elismerni, hogy az az ő szomszédja először is okos ember, másodszor pedig gyöngéd ember.

– A tiszttartó levelében az van, hogy ő nem mer a történtek után a grófnő szeme elé kerülni, miután a grófnő sohasem fogná azt elhini, hogy az ő egyetértése nélkül történhettek bizonyos cselédbotrányok a kastélyban. Én ezt csak ürügynek tartom. Azt elhiszem, hogy a grófnő egy felindulás percében minden alárendeltjét rögtön elkergette, mert rájött, hogy mindannyian visszaéltek elnézésével; és ennélfogva ama levél vétele után első gondom volt egy emberemet azonnal lóra ültetni, s a legközelebbi távirodaállomásra egy táviratot küldeni a grófnő pesti bankárjaihoz, kik az eladásoknál a tiszttartót teljhatalmú megbízottnak ismerték, azzal a tudósítással, hogy a tiszttartó hirtelen eltávozván, neki semmi összeget ki ne adjanak.

– Ez igen praktikus elővigyázat volt öntől – szólt a grófnő helyett az apát úr –, ezért a grófnő önnek nagy hálával fog tartozni.

Theudelinda kegyteljesen inte fejével.

– Ez volt az egyik oka idejövetelemnek, hogy a grófnő helyeslését ez intézkedésemre kinyerjem – folytatá Iván. – Másik oka az, hogy miután a grófnő itt minden szolgálat nélkül van, s itt valószínűleg maradni nem óhajt, innen továbbköltözni segítsem, s addig, míg rendelkezni fog, kastélyát saját embereimmel őriztessem, akikért magamra vállalom a felelősséget.

– Ez valóban a leggyöngédebb szomszédi figyelem ön részéről – szólt ismét a pap –, s a grófnő nagyon lekötelezve érzendi magát ön iránt e gondoskodásért.

– Csak kötelesség – mondá Iván. – És most még egy harmadik indok. A grófnő többé falun nem fog lakni, azt tudom. Arról sincs semmi kétségem, hogy a grófnő amilyen gazdag, olyan takarékos. Hanem arról csaknem bizonyos vagyok, hogy a grófnőnek tisztviselői, sáfárai rögtöni megszökése miatt e percben minden pénztára üres. Annálfogva nem véltem megbántani a grófnőt, ha a jelen esetben saját pénztáramat rendelkezésére adom. Rövid időre, amíg a grófnő rendezetlen pénzügyeit rendes kerékvágásba hozza, kölcsönözhetek tízezer forintot.

Sámuel apát odament a grófnőhöz, s olyasmit súgott a fülébe, nehogy az ajánlattevőnek valami uzsorát kínáljon. Annálfogva a grófnő kegyteljes mozdulattal nyújtá kezét Iván elé, helyben hagyása jeléül, ki arra tárcájából tíz darab ezrest kiszámlált. A grófnő írást akart neki róla adni. Iván azt mondá, hogy szükségtelen, hiszen rövid időre adja.

A grófnő kérte az apátot, hogy vegye gondviselés alá az összeget.

– És most – szólt Iván –, ha szabad a grófnőt kérdenem mikor szándékozik kastélyát elhagyni?

– Most! Éppen e percben! Rögtön! – sietett mohón felelni a grófnő.

– Abban az esetben némi tervet leszek bátor a grófnőnek ajánlani az indulás első stádiumára nézve, ami nem megy minden nehézség nélkül. Az első a legszükségesebbek összemálházása. Csak mondja meg a grófnő, hogy mit és milyen bőröndbe rakjak el. Azután majd befogom a lovait a hintójába. Azután az üresen maradt kastély főbejárásait bezárjuk és lepecsételjük. Mindaddig, míg a grófnő valakit küld a kastély átvételére, két biztos emberem fog őrködni a kapuk előtt. Azután útra kelünk. A tiszti lakot útba ejtjük, hogy ha lehet, valamit a számadások közül megkaphassunk.

– Nem! Nem! Oda nem megyek! Nekem nem kell számadás – tiltakozék a grófnő.

– Jó. Tehát egyenesen hajtatunk az én vendéglőmhöz.

– Miért a vendéglőhöz?

– Mert ott van egyúttal a posta is, s a grófnő hintójába ott fognak postalovakat.

– Miért postalovakat? Hát nem utazhatom saját lovaimon?

– Nem.

– Miért nem?

– Mert olyan rosszak. Azok nem viszik el a grófnőt a szomszéd állomásig.

– Miért rosszak az én lovaim? – kérdé a grófnő felborsoltan.

– Azért, mert rosszul vannak tartva.

– Kellemetlen egy ember! – mondá magában a grófnő. – Mindenre olyan parasztul felel.

– Én a vendéglőbe nem megyek – szólt durcásan. – Sohasem megyek olyan helyre, ahol bort mérnek. Nem lehet az ön házánál megszállnom, míg a hintóba fognak?

– Szerencsémnek tartom. Ámbár háztájam igen rideg. Egyedül lakom, s agglegény vagyok.

– Az mindegy.

– Tehát legelébb is határozza el a grófnő, hogy minő ruháit málházzam el, és minő bőröndbe.

– Minő ruháimat? – szólt a grófnő, és sajátságos kifejezéssel nyíltak szemei kerekre. – És mibe? Azt mindjárt megmondom. Tegye ön meg azt a szívességet, hogy szítsa fel a tüzet a kandallóban, míg a ruhatáramba megyek. Hideg van itt.

Egy nagy zöld márványkandalló állt a terem közepén, melyben még hamvadozott a múlt esti parázs; Iván fahasábokat rakott a parázsra, s a tűz nemsokára vígan lobogott.

A grófnő rövid időn visszajött. Egész nyaláb mindenféle öltözetet hozott, amennyit csak ölébe össze tudott fogni.

– Ah, ezt mind el akarja a grófnő csomagoltatni?

– Mind! mind! És a többit is mind.

– És hová?

– Ide ni! – szólt a grófnő, s belehajítá a kandallóba az öltönycsomagot, hogy az egyszerre megtölté lángjával a kandalló üregét. Égett a selyem, a muszlin, a krepp és a csipke sziszegve, huhogva, perlekedve.

A két férfi bámulva nézett rá, de egyik sem szólt neki egy szót is.

A grófnő pedig visszasietett ruhatárába, s új csomaggal jött elő, s az összegyűrt ruhákat egymás után hajigálta a kandallóba; az csak egyet lobbant nagyot hahotázva, mintha mindegyikből egy kipörkölt ördöngös ördög röpülne ki a kéményen keresztül. Theudelinda égő tűzrózsákkal arcain járta meg az utat ruhatárába tízszer egymás után, s indulattól lihegve szórt mindent az égő tűz köré. Az öltönyök után következtek a fehérneműek, azok is mind a máglyára kerültek, irgalom nélkül, kivétel nélkül valamennyi. Hímzett, drága finom úri készlet. Elégett.

„No ez elég egyszerű módja a málházásnak és inventálásnak!” – gondolá magában Iván, de nem szólt hozzá semmit. A pap hátratette két kezét s nyugodt bonhómiával engedte a grófnőt garde-robe-ja autodafé-jén dühöngeni.

A bevégzett tény után azt mondta Iván:

– Ez már hát megvan, de már most miben fog a grófnő tovább utazni?

– A rajtam levő ruhában s az úti bundámban.

– Ahogy tetszik. Én megyek a lovakat befogni.

Amíg Iván lement az udvarra, a grófnő felsegítteté az apáttal magára meleg nyusztprémes bundáját, s azzal készen volt az útra. Semmit sem vitt el magával a kastélyból, amit egykor sajátjának nevezett. Minden tárgyat megfertőztetettnek tartott.

Mikor Iván visszajött jelenteni, hogy a kocsi be van fogva, már készen volt az úrnő. Az ajtókat egymásután bezárták és lepecsételték. Az udvarra leérve, a grófnőnek a szemébe ötlött holt kutyáról eszébe jutott a még meglevő eleven. Hát azzal mi lesz? Azt is agyon kell lőni, hogy éhen ne vesszen!

– Kár volna – mondta Iván –, majd szabadon bocsátom, s eljön velünk. Nálam megmaradhat.

A grófnő kíváncsi volt rá, hogy harapja meg Ivánt a láncon elmérgesült szelindek; de nem harapta meg.

Iván szépen beszélt hozzá, ahogy lelkes állathoz szokás, az nyugodtan engedte nyakáról lecsatoltatni az örvet, s azután megnyalta az elszabadító kezét.

A kocsi kigördült az udvarról. A bezárt kapu kulcsát odaadta Iván az apát úrnak, ki a hintóban ült a grófnő mellett, s maga a bakra felkapva, hajtotta a két gebét, amit a grófnő ekvipázsnak nevezett, s nem tudom, hány ezer forintba fogadott el a sáfáraitól. Rossz két vén, ínpókos dikhenc volt.

Mikor az úton alákanyarodtak a szénbányatelep felé, oldalvást valami füstöt vettek észre a reggel szürkületben az égre felkanyarogni, s a tárna felől Iván egy csoport munkását látta arra felé sietni tűzoltó szerekkel. Kérdezte tőlük, hogy mi az, hova mennek; mondták neki, hogy a grófnő magtára ég; de hiszik, hogy rögtön el fogják oltani.

– Azt képzeltem – mondá Iván. – Múlhatlan feladata a hűtlen sáfárnak felgyújtani a magtárt, hogy ne sülhessen ki, mi volt benne, s mi volt belőle eladva.

A grófnő skandalizálva volt az emberi süllyedés ily mértéke fölött, mire Iván igen szárazan azt az észrevételt tevé, hogy biz a mezei gazdálkodás csak olyan ember számára való, aki mindennek maga utána tud nézni, nem pedig annak, aki bezárkózik a szobájába.

Kellemetlen ember!

Fényes nappal lett, mire a hóval vegyes sárban a két rossz urasági díszparipa a grófi hintót a tárnatelepig el bírta vonszolni. Ott már füstölgött mind a kettő a nagy igyekezettől.

Iván behajtott saját háza udvarára; az elősiető postamesterre rábízta az előfogat felőli gondoskodást s a grófnő lovai elhelyezését, s addig bevezette úri vendégeit saját dolgozószobájába. A többi szobákban csikorgó hideg volt, mert azok sohasem voltak fűtve; hát csak itt kellett a magas uraságokat elfogadnia.

Rendetlenség éppen csak annyi volt ebben a szobában, mint egyébkor; dologba került, amíg a vendégeknek helyet lehetett csinálni, ahová letelepedjenek.

A grófnő szorongva tekingetett körül ez ismeretlen tárgyakon, mik e dolgozószobában széken, asztalon, állványon álltak, hevertek, nyújtóztak. Ördöngös műszerek! Titkos borzadállyal tekingetett át a vegytani műhelybe, melynek süvegkatlanában még akkor is izzott a félbenhagyott vegykémlet parázsa.

„Cagliostro officínája” – súgá a grófnő borzongva az apát úrnak.

Gonoszat főznek itt, aminek titkát ember nem érti!

De még e szent borzadálynál is erősebb volt nála az a visszás érzés, hogy most ő ennek a barlanglakó embernek vendége, lekötelezettje, adósa, ő, a gazdag, a főrangú, az igazhitű, ennek a munkásnak, névtelennek, vallástalannak. Fizetett volna neki uzsorát pénzéért, jutalmat jó szolgálatáért, csak azt a szót ne kellett volna neki fizetnie, hogy „köszönöm”. Nem sajnálta volna ékszerei legszebb gyöngyét kidobni neki hintajából, mikor megválik udvarától, de sajnálta tőle e búcsúszót: „Isten önnel!” Egy ateistának ez üdvözlés! Csak le tudná tartozását róni valamivel.

Iván eltávozott néhány pillanatra a szobából, s midőn visszajött, valami nőcseléd egy tálcán a párolgó reggelit hozta utána, s egy fehér abrosszal leterítve valami kis asztalt, lerakta rá a csészéket és ibrikeket a grófnő és az apát úr részére.

Amíg a grófnő valami ürügyet keresett, ami alá preciózuskodását elrejtse, hogy a reggelit visszautasítja, addig az apát úr le is telepedett amellé, s útitársi szabadalommal szólítá fel a grófnőt, hogy kövesse példáját.

– Estig nem találunk olyan vendéglőre, ahol valami meleg ételt kapnánk, s a grófnőnek szüksége van erősítőre.

Azután, hogy látta a grófnő, hogy az apát úr fejét nem fordítják hátrafelé a manók, amint a boszorkánymester kávéjába belekóstol, hát ő is csak ráfanyalodott. Biz az nemigen jó volt. A tej megjárta, de a kávé rettenetes!

Iván az időjárásról kezdett beszélni. Kezdetleges társalgási téma. Az a különbség mégis volt benne, hogy nem a megszorult udvarló, hanem a meteorológ beszélt az időről. Biztosítá a grófnőt, hogy mind a barometrum, mind az angol strom-glass kedvező időre mutatnak; a nap oly forrón süt, mint májusban; jó ideje lesz az utazásra.

S hogy annál jobban élvezhesse a napot, félrehúzta Iván ablakáról a zöld függönyt, mire a nyájas napsugár egyszerre megvilágítá a szomorú szobát.

A grófnő e rögtöni világosságnál idegesen rezzent hátra valami, eddig a homályban nem észlelhetett látványtól.

Saját arca volt az egy átelleni roppant homorú tükörtől visszaadva.

Tény ugyan, hogy nincsen ember, aki a saját képét ne szeretné látni a tükörből. Csempésszünk a legkomolyabb szónok elé, mikor legjobban fel van lelkesülve, egy tükröt, s tapasztalni fogjuk, hogy az egy perc múlva nem lát többé semmit, mint saját magát a tükörben; annak beszél, annak gesztikulál. Hanem egy nagyítótükörben meglátni az embernek magát, az valami rettenetes látvány. A saját fejét akkorának, mint egy hordó, arcvonásait egy mesebeli óriás számára kitágítva, s az ijesztő szörnyetegben mégis önmagára ismerni! Ez kellemetlen ismeretség.

– Micsoda nagyítótükröt tart ön szobájában? – szólt a grófnő félig bosszúsan, félig tréfálva Ivánhoz, s hátat fordított a tükörnek.

– Grófnő, bizony ez a tükör nem toalettem rendbehozására szolgál; hanem ez egy úgynevezett gyútükör, melyet olyan vegytani műtételnél használunk, ahol a legbehatóbb tüzet akarjuk előidézni.

Az apát úr be akará bizonyítani, hogy ő is jártas a természettudományokban s beleszólt:

– Például a gyémánt elégetéséhez.

– Igen – helyeslé Iván. – Ahhoz is a gyútükröt használjuk, a gyémánt csak abban ég el, meg a ropp-gáz lángjában.

A grófnő hálával tartozott azért a mondatért az apát úrnak, mert arról egy jó ötlete támadt. Lám, ez az ember még a lelke gondolatainak is elővilágít.

– Hogyan? – szólt kíváncsiságot tettetve a grófnő Ivánhoz. – Ön azt állítja, hogy a gyémánt eléghető volna?

– Eléghető biz az, grófnő, mert nem egyéb, mint szén kristályalakban! S a beható tűzben a patrícius gyémántból, minek karátja 90 forint, s aztán minden további karátnál köbös emelkedésben nő a becse, éppen az lesz, ami a plebejus szénből: szénéleg, láthatlan gáz. Ezt bizonyítja a gyútükör tűzpontja.

– Ah, ezt nem hiszem! – szólt a grófnő fejének előkelő hátravetésével.

Iván meghajtotta fejét.

– Sajnálom, hogy most éppen be nem bizonyíthatom; mert a gyémántot azért, mert eléghet, fűtőszerül nem használjuk, s a kísérletekhez csak olcsó forgácsait szoktuk vesztegetni, de nálam most az sincs.

– Én szeretném azt látni, mert nem hiszem – szólt erre a grófnő, s a mellkendőjét összefűző agrafot kivonva, odanyújtá azt Ivánnak: – Kísértse ön meg ezen!

A melltű köve gyönyörű, kétkarátos brilliánt volt.

A grófnő semmit sem várt bizonyosabban, mint azt a választ Ivántól, hogy „Óh, kár lenne ezért a szép drágakőért!” s abban az esetben készen volt részéről a viszonzás: „Hát tartsa ön meg akkor emlékül!”; ezzel szépen meg lett volna ajándékozva a kellemetlen ember, s aztán el lett volna felejtve a hétköznapi ember.

Ámde bámulva tapasztalá a grófnő, hogy csalatkozott. Iván egy tudós nyugalmával, s egy gentleman engedelmességével vette át a melltűt; anélkül, hogy gúnyt vagy szenvelgő hidegvért tüntetett volna.

– De magát a melltűt nem akarja a grófnő megolvasztatni?

Akkor kiveszem a foglalatból a követ. Ha nem ég el, ismét visszahelyezem belé.

Iván egy kis fogóval kivette a követ a jour foglalatjából, s egy vastag, lapos agyagtégely homorú fenekére helyezé.

Azután kinyitotta az ablakot, hogy szabadon jöhessen be a napsugár.

A tégelyt, melyen a gyémánt feküdt, egy kis ércállványra állítva, odatette a szoba közepére a grófnő elé.

Maga pedig fogta a gyútükröt, és kiment vele a szabadba, mert benn a szobában az ablak keresztfái miatt nem eshetett volna teljesen a napsugárzat a gyútükörre.

A grófnő még mindig azt hitte, hogy a gauklereinak az lesz a vége, hogy a gyémánt csak nem ég el a napban, s ő annál inkább megajándékozhatja vele Ivánt, hogy tegyen vele majd kísérletet nyáron, mikor tüzesebb a napsugár.

Iván künn az ablakból, eltalálva a sugárverés legkedvezőbb helyét, ráirányzá a tégelyre a gyútükör sugárgúlájának hegyét. A gyémánt ezernyi szikrát szórt e megsemmisítésére törő napsugárkatlanban, s pillanatokig úgy látszott, mintha ő maradna e harcban a győztes, minden rálövellt nyilát a napsugárnak a szivárvány hét színére törve össze; hanem a gyútükör tűzösszpontja egyre szűkebbre szorult körülötte, s egyszerre vakító napfény töltötte meg a kis szobát, oly világló, hogy ezüstnek látszott benne minden tárgy, s elenyészett benne minden árnyék.

Egy tűzkarika lövellt szét a tégelyből, villámnál világlóbb nyilakat szórva maga körül, s a következő percben megszűnt a gyútükör működni.

Iván még ott állt künn az ablakban. Onnan kérdezé a szobában levő grófnőtől:

– Mi maradt a tégelyen?

– Semmi.

Iván visszatért a szobába, felakasztá helyére a tükröt, s átadta a grófnőnek az üresen maradt melltűt.

Az apát úr nem hagyhatta megjegyzés nélkül.

– No, ez olyan látvány volt, aminőt csak királyok engedhetnek meg maguknak.

A posta trombitált, a grófnő feladatta magára utazó bundáját, s midőn Iván a kocsiba felemelé, mégis csak kénytelen volt neki kezét nyújtani és rávesztegetni ezt a szép szót: „Isten önnel”. Mikor tovarobogtak, a grófnő azt kérdé az apáttól:

– Ugyebár ez az ember egy bűvész?

– Nem – felelt a pap. – Gonoszabb annál. Természettudós.

– Hm! Kellemetlen ember.


VisszaKezdőlapElőre