A Kaulman-cég boltajtaja most is ugyanott van, hol ezelőtt ötven esztendővel. Még a boltajtó is ugyanaz, s ha lehetne, az üvegek is azok volnának, amiken keresztül 1811-ben a ház első alapítója mint obszervatóriumból tanulmányozta az utcán járókelő főtisztek arcairól, hogy hausse készül-e vagy baisse? Ő már tudta azt, hogy az az utcai fizionómia milyen jó barometrum, s a járókelőktől elhullatott szóban mennyi prófécia van. Csak a meglepett ember s az elejtett szó mutat igazat.
Ezt a régi fakó boltcímert is meghagyták az utódok az alig olvasható felirattal. Ez a bankárok arisztokratikus tüntetése, a fakó régi címer, félszázados firma, ősnemesség! A többi fényes új boltfeliratok, kirakatok, öles betűk, aranyfüst-dekorációk, portálék között ez a kopott, fakó tábla ragyog a legjobban. Erős ház! Ötven év feketedik rajta.
Benn a pénzváltóboltban most is azon kikopott bőrvánkosú székek, azok a szúette, feketére festett íróasztalok, azok a faketrecek, s a faketrecen belül most is ott görnyed még az ősz, régi divatú könyvvezető zöld ernyővel a homlokán, shirtingborítékkal a könyökén; s ott pompáznak a faliállványon sorba rakott komisz kötésű könyvek, de amiknek sarkain ötven évig visszamenő számok olvashatók. Nemesi családfa!
A Kaulman-firma most is folytatja a régi lombard-üzletet, s széles jó hírben áll.
Talán méltán, talán nem.
Az ifjú főnök nem helyez többé nagy súlyt az escompte- és lombard-üzletekre; neki magasabb tervei vannak.
Lakása ugyanazon háznak első emeletén van, de már ott úri pompával és komforttal találkozunk.
Dolgozószobája múzeum, s íróasztala csecsebecsetárlat, telerakva majolikával, bronzokkal, antikokkal. Tintatartója benvenutói remek (ha ugyan nem galvanoplasztika), benne kék és vörös karmin tinta, tollszára agutitövis, rajta aranytoll gyémántheggyel; porzója aranypor, porzóhintője pávakőkanálka, tolltartója nemes korallagancs, papírnyomtatója pompéji mozaik, gyertyaernyője valódi hegykristály, portefeuille-jének táblája kínai halyotis, papírvágója török handzsár, pecsétnyomója malachit faragvány, maroken papírtartójában rezeda illatú színes levél, átlátszó szalmapapír, elefántcsont-velin, bristol-, regal-, bath-papír; hanem hogy valaha valaki ezen az asztalon írna valamit, azon még nem lehetett rajtakapni.
Az a tudomány, amivel Félix úr foglalkozik, nem jár irkafirkával; az csak szellemi munka; dolgozik ő éjjel-nappal, még tán mikor aluszik is, csakhogy az nem hagy maga után papírra tett nyomokat.
Mikor azt hiszik róla, hogy mulat, táncol, dőzsöl, lovagol, utazik, udvarol, ő akkor mindig dolgozik; van előtte egy kitűzött cél, azzal mulat, azért dőzsöl, annak udvarol, afelé táncol, lovagol, az után utazik, és sohasem veszti el szeme elől.
Nem tollat mozgat ő, hanem embereket.
Néhány nap múlva a bondavári kastély nevezetes magárahagyatása után dolgozószobájában látjuk Félix urat egy kettős balzakon heverészve, melynek átelleni vánkosán Sámuel apát úr vidám homloka dereng. A két úr bizalmas beszélgetést folytat, mely, úgy látszik, már idejövetelünk előtt kezdődött.
Előttük pompás sèvres-i porcelánban illatos mokka párolog, melynek aromája a drága latakia füstjével egyesül, mit az apát úr türkizzel kirakott csibukból, Félix úr pedig tollszárvékony cigarette-ből ereget.
– No, a grófnővel a szerződésed már megvan, ahogy kívántad, harminckét évre. Itt van, alá van írva szabályszerűen. Hanem már most szeretném tudni, mit ér ez teneked és a te konzorciumodnak. Az nem elég, hogy a grófnő aláírta a szerződést, hacsak a herceg is alá nem írja. Mert a grófnő csak élethosszig rendelkezhetik a bondavári uradalommal, s amint meghal, visszatér az a herceg birtokába vagy a herceg unokájára, s akkor a ti szerződésteknek vége.
– Tudom – szólt Félix, leütve a hamut cigarette-jétől. – De hisz éppen azért lesz rá gondunk, hogy a grófnő sokáig éljen, hogy kedvet kapjon az élethez. Óh, hidd el nekem, hogy mikor egy ilyen vén hajadon kedvet kap egyszer a sokáigéléshez, és pénze is van hozzá, borzasztó sokáig el tud élni. Aztán nem vagyok én olyan elővigyázatlan, mint gondolod. Ismerem a megholt herceg hagyománylevelét, melyben körül van zárolva az a kikötés, hogy ha Theudelinda grófnő egyszer megdicsőül, bátyja vagy annak utódai, a megdicsőült grófnő netaláni hagyományosainak, bérlőinek vagy hitelezőinek mindazon építkezéseket tartozzanak megtéríteni, amiket az a bondavári uradalom területén tétetett. A jó herceg arra gondolt, hogy leánya egyszer ájtatos kedvében valami fogadalmi templomot vagy zárdát építtet uradalmában, azt hadd váltsák meg az örökösök; valakinek adósok ne maradjanak érte. Hanem arra nem gondolt a herceg, hogy valaki a klauzula alapján még egyszer tárnát, gyárat, raffinade-ot emeljen a bondavári domíniumon; s ha én egyszer beépítek abba az uradalomba két milliomot, a bondavári örökösök sohasem fogják azt tőlem kiváltani tudni.
– Kivéve, ha egy másik konzorcium segélyükre jő.
– Az nem olyan könnyű. Azt csak egy olyan konzorcium tehetné, mely az egész Bondaváry család anyagi ügyeit rendezni vállalkoznék, s ahhoz igen sok kell. Sok ész, sok pénz és sok merészség mind e kettőt kockáztatni. Egyébiránt tovább is nézek én, s még nem pihentem meg. Nem egy „dámára” tettem fel minden pénzemet.
– Igazság! Hát azzal a kis vadmacskával mit csináltál, akit a bondavári kőszénkupacból raboltál el?
– Hát egyelőre nevelőbe adtam madame Risan intézetébe; hadd művelje ki magát, mert szép tehetségei vannak, de egészen ostoba. Gyönyörű hang, de nem tud énekelni; szenvedélyes arc, de semmi mozgás; csupa érzés, de nem tud más nyelvet, mint amit az anyjától tanult.
– Színésznőt akarsz belőle csinálni?
– Először azt.
– És azután?
– Feleségül akarom venni.
A pap nagyot nevetett.
– Ne nevess rajta, mert komolyan mondom!
– Jó! Hát komolyan beszélek róla. Először is nem értem azt, hogy minek neked a házasság. S ha megértettem, akkor nem értem azt, hogy minek viszed azt, akit feleségül akarsz venni, madame Risan intézetébe, ahol nevelnek kitűnő sarjadékot a külvárosi színházak számára, de nem szerény háziasszonyokat a homlokaik simaságára féltékeny férjeknek.
– Az az én gondom! – pattogott hetykén Félix. – Azt te nem érted. Az sublimior mathesis. Nem papnak való. Nekem szükségem van egy törvényesen megesküdött feleségre, aki éppen Risanné asszony növeldéjében végezte iskoláit. Hogy mi lesz a homlokommal, az a kalapom gondja. Hanem most olyan dolgot kérdezek tőled, amit csakugyan te tudsz jobban, mint én, mert az már pap dolga. Elvenni akarom a leányt, s akarom, hogy törvényes hitvesem legyen, hozzám kötve, akinek én parancsolok. De amellett úgy akarnám a dolgomat intézni, hogy én ne lennék őhozzá kötve; ő ne parancsolna nekem. Egyszóval, hogy amíg én akarom, feleségem, mikor nem akarom, nem feleségem. Ebben adj nekem tanácsot. Te ismered a mindenféle furfangokat, amik miatt hosszan, több ideig tartott házasságok egyszerre csak megsemmisülnek; nem válópert értek: az sok kárral, sok áldozattal jár, s utoljára is, ha egyik fél megköti magát és maliciózus akar lenni, mindig meghiúsulhat; hanem valami más útonmódon, gyorsan, biztosan, csalhatlanul.
– Óh, igen, tudok egy ilyen módot, de csak egyetlen egyet – szólt Sámuel. – Megesküszöl, akivel akarsz, a vallás rendes szertartásai szerint itt Bécsben. Mikor aztán azt akarod, hogy ez a házasságod ne legyen házasság, a bécsi bankárházaddal felhagysz, a firmádat leveszed, s átköltözöl párizsi házadba. Firmád ott is fennáll, már apád francia polgár volt, s te is az vagy. Ha egyszer aztán ott célszerűnek látod megmenekülni a hitvestárstól, egyszerűen megismerteted azzal a körülménnyel, hogy a francia törvények előtt semmi házasság sem érvényes, mely nem polgári hatóság előtt köttetett. Éppen a napokban döntetett el ez értelemben egy francia grófi család pere, hol a spanyolországi oltár előtt kötött házasságból eredt fiak apjuk örökségétől elmozdíttattak, mert apjuk elmulasztá feleségével Franciaországban polgári házasság útján „is” egybekelni. A francia törvény feleségedet leánynak deklarálja, tégedet garzonnak, s mehettek jobbra-balra.
Félix felemelkedett helyéről, s megcsókolá gyöngéden az apát úr homlokát.
– Köszönöm.
Biz azt meg is csókolhatta azért a jó tanácsért.
– Én valóban nagy hálával tartozom irántad; s ha gyermekkori barátságunk emléke nem súgná azt, hogy amivel neked tartozom, az szeretet, úgy azt kellene éreznem, hogy az egy lefizethetlen adósság.
– Óh, én sem felejtém el, hogy mivel tartozom atyád házának. Szegény tót diák voltam, mikor atyád felkarolt; úgy lettem nevelőd, úgy tudtam tanulmányaimat folytatni. Ezt én sem felejtettem. Tehát ne beszéljünk többé a múltak tartozásairól.
– Igen. A jövő is együtt fog bennünket találni. Most arra kérlek még, légy szíves mint a grófnő teljhatalmazottja, a szükséges iratokat átvenni. Ez itt a szerződés. Itt a biztosíték állampapírokban. Itt az utalvány az első félévi haszonbérre. És itt egy másik utalvány pénztárnokomhoz negyvenezer forintig.
– Hát ez kinek?
Félix nyájas szemhunyorítással nyomta oda az apát úr markába az utalványt, gyöngéden súgva:
– A szerencsés közbenjárónak.
A pap csodálkozva rázta fejét.
– Te engem meg akarsz ajándékozni?
– Ne úgy értsd. Nem én. Ez a konzorcium költsége, ami ily rubrika alatt fordul elő: „alapítási költségek” minden vállalatnál. – Ezt mondva Félix, új cigarette-t dugott szájába, s a gyufa lángján keresztül ravasz önbizalommal lesett barátjára.
Sámuel apát száját szánakozó félmosolyra húzva, csendesen négyfelé repeszté a negyvenezer forintos utalványt, s azután nyugodt fensőbbséggel veregetett a bankár vállára.
– Kedves barátom! Nekem az az egész bondavári uradalom a markomba volt adva, s ha akarnám, most az enyém lehetne. Azzal is így tettem, mint ezzel most! – A pap szétszórta az eltépett papírfoszlányokat. – Ismerj meg engem valahára! Én nem koldulóbarát vagyok, hanem pretendens! Nem járok domínium után, hanem birodalom után!
E merész tekintet annyira megszeppenteté a bankárt, hogy letette a szájába vett szivart, amit most bátorkodott meggyújtani. Hisz ez nagy szó!
– Ülj le már most, és hallgasd meg, mi dolgom van veled – szólt a pap, s maga hátratevé két kezét, úgy kezdett el a szobában fel s alá járkálni, s beszélt majd járva, majd megállva bámulója előtt.
– Az egész világ vajúdásban van most, s folyvást egereket szül, mert az oroszlánok restek elhatározni magukat arra, hogy szülessenek. Mindenütt káosz van: a finánciális téren, a diplomáciában, az egyházban, s a három káosz egymást zavarni segít. Egyetlen ember, aki tisztán lát, urává lehetne e „tohuvabohu”-nak. Aki ezt fel tudná használni! Hímzett ruhás bohócok, akiknek kezében van a világ vezetése. Itt van előttünk egy ország, amellyel nem tudnak a kormányzói mit csinálni. Ahova hívják, oda nem megy, kényszerítenék, de nem merik, nyomják és félnek tőle, s amelyik maga sem tudja, mit fog holnap csinálni; megadja-e magát, megalkuszik-e, fizet-e, vagy vasat ragad; melyik ellenségével szövetkezik, melyik ellensége ellen, vár-e még, vagy feladja állását, nevetésben tör-e ki vagy átkozódásba. Azután ennek az országnak van egy elementuma, amely a két küzdő fél között áll: a papság. És ebben az országban az egyháznak még nagy vagyona van!
Félix összeráncolta a homlokát, mert még mindezekben nem látott semmi összefüggést.
– Mit gondolsz, fiam – szólt hirtelen megállva előtte a pap –, mire számíthatna az az ember, aki ennek az országnak először egyes vidékeit, azután egyes osztályait meghódítaná a kivihetetlen állameszmének. Nem gondolod-e, hogy a te bondavár-völgyi vasutadnak létrejöttét semmi sem mozdítaná úgy előre, mint egy alázatos küldöttség a föld népéből s annak papjaiból, mely hűséget fogadni a miniszter elé járulna? Egyik kéz a másikat mossa. Annak a vidéknek az állameszméhez csatlakozó népét meg kell jutalmazni. Érted-e, hogy mi hasznod van neked ebben?
– Kezdem látni.
– S mit gondolsz, aki a halinaposztót ez országból is bevinné a törvényhozás teremébe s az infulát ez országból is a bécsi felsőházba, minő állást szerezne az magának?
Félix tenyerébe csapott csodálkozva. Ez volt rá a felelet.
A pap egyet járt alá s fel, azután ajkait összeszorítva mondá:
– A prímás öreg ember.
Félix hanyatt feküdt a balzakon, mintha olyan magasra akarna nézni, amit ülve nem láthat meg.
– A pápa még öregebb – mormogá a pap.
A bankár most még jobban bámulva tekinte Sámuel apátra.
Az pedig egyszerre szenvedélyesen tört ki:
– Törpe emberek állnak a hajók kormányán, fiam! És ezek azt hiszik, hogy ők fognak ellenállhatni a nagy viharnak. S minő szegény eszközeik vannak! Halomra dűl az egyház! S azt hiszik, hogy azt ócska támaszokkal fogják fenntartani. A siralomházban él minden! S epileptikus átkozódással akarná feltartóztatni a falakat. Figyelj reám! Az olasz papoknak minden erőfeszítése csak szegénységi bizonyítvány. Fillérekkel tartják fenn szent Péter székét, holott milliárdok voltak a kezükben, amiket el hagytak veszni. Csak Magyarországon van még egyházi vagyon. Tudom jól, hogy a miniszter fiókjában készen áll a törvényjavaslat, mely azt az állam javára szekularizálja. Csak egy kis ürügy legyen rá a magyar klérussal összeveszhetni Bécsnek. Ők fognak a liberális állásponton harcolni, ellenfeleiké marad a világ antipátiája. Nem kell sok hozzá. A deficit nő, a kormány szorong. Csak egy kis oppozíció a birodalmi tanácsban, mely a büdzsét megnyírja, vagy egy kis külháború. A kincstár üres, kölcsönt nem kapni már. „Mikor az ördög megéhezik, legyet eszik.” De hátha megelőzi őket valaki? Szent Péter széke veszélyben forog. A magyar egyháznak nagy birtoka van. Ez is veszélyben forog. Ha valaki most egy ilyenforma eszmének adna lényeget: Álljunk a mozgalmak fölé! Legyünk hazafiabbak a táblabíráknál, legyünk lojálisabbak a minisztereknél, legyünk szabadelvűebbek a forradalmároknál, legyünk katolikusabbak a főpapoknál, mentsük meg a magyar egyházvagyont a kormánytól s azzal ismét az egyházat a forradalomtól! S létesítenénk a világpiacon egy óriási, százmilliós kölcsönt a magyar egyházi javakra és szent Péter trónjának megmentésére! Mit gondolsz, mi lehetne az az ember, aki ezt létrehozná?
– Minden! – rebegé elragadtatva e fantazmától Félix, s most már a kezét csókolta meg barátjának.
– E nagy műhöz szemeltelek én ki téged – szólt a pap, és engedte kezét csókolni. – A te bondavári vállalatod szükséges arra, hogy egy szerencsés csatánnyal egyszerre világhírt szerezz nevednek, hogy együtt emlegessenek Stroussberggel, Pereirával, talán egykor Rothschilddal is. Ez az oka, amiért segítlek benne. Ha egyszer azután erősen fogsz állani, akkor azt fogom mondani: „Most tartsd válladat, hadd lépek fel rajta!”
Félix eksztázisba merült e reveláció után. Már szeme előtt ragyogott az óriási kölcsön s annak dicsfényében az ő kedves barátjának felmagasztalt alakja.