A felolvasás után minden lámpát kivittek a teremből, egyedül a középcsillár gyertyái maradtak égve. Iván a villanydelej-világítást készült bemutatni.
Voltak a társaságban elegen, akikre nézve új volt és meglepő, mikor egyszerre kigyulladt az a fénylő csillag, mintha a Venus szállt volna le valaki kedvéért az égről, sugárszóró fehér világával beragyogni az egész hosszú teremsort, mely fényárban a csillár gyertyáinak lángjai mint kékes lobogványok táncoltak árnyékot vetve.
Minden arc elvesztette színét e világításban. „Nézd, a delejországi emberek!” – suttogták itt-amott. Iván maga az emelvényen úgy tűnt fel, mint egy fényövezte varázsló, szoborkemény vonásaival, sötéten árnyalt szemeivel. A pompás nemzeti jelmezek, a hölgyek antik ékszerei, boglár, csat, kösöntyű, vitézkötés és mentekötő, másvilági zománccal bevonva tarkítá a magában is nemes csoportozatot.
De ami mindenki ajkáról egy önkénytelen „ah” sóhajt csalt elő, az két tünemény volt e napontúli fényáradatban. Az egyik Angela grófnő. Az új fény megfosztá arcát saját büszke ragyogásától, a földi, paradicsomi, úri igézete néhány pillanatra elveszett arról, s lett helyében egy égi tünemény víziója, egy megdicsőült arca, ki elhagyva a földet, őrangyala karján emelkedik a csillagok felé, s csak azoknak a fénye, mi arcára süt, mintha keresztül is sütne rajta, árnyékot nem vet: egy arc, mely kristály, melyen nincsen semmi földi szenvedély, öröm, bánat, gúny, dac, kevélység! Ilyen csodálatos az a delejfény.
A második tünemény volt Theudelinda grófnő. Egy emelvényen ült, magas karszéken, mely a többiek csoportjából kitünteté. E varázsló fény arcának valami tündéri fenséget adott. Az úgyis halavány szokott lenni, most tündöklő lett. Nemes vonásai átszellemültek. S amint fején pompás diadémja brilliántjait érte a fény, mint hullócsillagok özöne, szikrázott homlokáról a fénysugár. Magasztos volt. Öt percig volt a leghódítóbb alak a szépek szépei között. Pedig már az régen volt, mikor neki a tükör azt mondta: „Szép vagy, szép vagy, szép királyné!”
És az olvasóterem két oldala végtől-végig egy tükörtáblázattal volt fedve, melyben a társaság csoportjai megháromszorozva tűntek elő, s mindenkinek látnia kellett magát. Theudelinda öt percig látta magát tündérszépnek. Azt gondolta magában: olyan vagyok, mint Mab királyné.
Egyszer aztán kialudt a tündércsillag, s ismét itt volt a gyertyavilágos sötétség.
Sajnálkozó „ah” hangzott végig a csoportozaton. Kár, hogy nem tartott tovább! Az emberek szemeiket dörzsölik, s ismét egymásra ismernek. Nincs többé se Áriel, se Tündér Ilona köztük, se mennybe szálló üdvözültek, se felhőkből leszálló égkirálynék, se a hun monda hősei, hanem becsületes hétköznapi grófok és tudósok és ünnepi grófnők; Angela grófnő arca ismét hódító és büszke; Theudelinda ismét rideg és lehangolt.
Iván is leszállt olvasóemelvényéről, s fogadta az eléje sietők üdvkívánatait és megjegyzéseit.
Természetesen különfélék voltak felolvasása felől a vélemények.
Legelső és legelragadottabb hallgatója volt Géza gróf, ki, amint leszállt a rostrumról, rögtön elfogta és esküvel fogadta, hogy ő behatol abba az éjsarki világba, s addig el nem eresztette, míg meg nem mondja neki, hol lehet erről többet megtudni. Iván azután utasította, hogy a Nemzeti Kaszinó könyvtárában, a IX.-ik szekrényben egy egész könyvsorozatot fog találni, mely a legpontosabb adatokkal szolgál minden további kérdésére.
Hanem Eduárd báró egészen szkeptikus felfogással szólt e tárgyhoz, eredeti erdélyi kifejezéssel téve ezen észrevételt: „Maga ugye minket most gyöngén bolondnak tartott?”
A tudós-társaságnak egyik legtekintélyesebb tagja mosolygó iróniával fejezé ki bámulatát afölött, hogy tisztelt kollégája mennyi poézist bírt kihozni e tudományos tárgyból; míg egy szintén igen tekintélyes költőnk sajnálkozását tudatá vele, hogy ily költői tárgyban miért engedte fantáziáját száraz tudományos adatok által korlátoztatni.
Egészen más szempontból fogta azt fel a nagy olvasottságú István gróf maga.
– Érteni kell a célzatokat. Ez az egész egy erős szatíra mostani állami és társadalmi viszonyainkra, a tudomány és költészet színeivel befestve, hogy csak a látók ismerjenek rá. Hasonló mű a régi korból Klimius Miklós története, melyet a gyermekek úgy olvashatnak, mint kalandos mesét, míg a filozofáló ész megleli benne a papi és világi kormányok ellen intézett keserű szatírát. Nemde eltaláltam az ön intencióját?
Iván köszönte alássan a kegyes észrevételeket. S azután ment a ház asszonyának megköszönni szívességét.
Theudelinda mosolygó arccal fogadá. Karszékéhez támaszkodva állt mellette Angela grófnő.
Mikor Angela grófnő nagynénjéhez sietett, ezzel a szóval üdvözlé:
– Néném, olyan nagyszerű voltál, mint Mab királyné.
Ez a találó mondat mosolygott Theudelinda arcán, mikor Ivánt közelítni látta. Óh, azért az öt percért, melyben magát oly szépnek látta, örökre hálával fog neki tartozni.
– Nagyon köszönöm önnek az élvezetet, melyet mindnyájunknak szerzett – mondá, kezét nyújtva Ivánnak.
– Tartoztam vele a grófnőnek – mondá Iván. – Mikor a grófnő megtisztelte szerény hajlékomat, akkor a grófnő adott nekem egy gyémántot, hogy azt szeme láttára elégessem; most cserébe én adok a grófnőnek egy gyémántot, mely szeme láttára született.
Azzal átnyújtá neki a Volta-oszlop vezető huzaláról levett széndarabot.
– Mint előadásomban említém, a szén a delejtűzben meggyémántosodik, s az üveget karcolja.
– Ah, ezt kísértsük meg – szólt Angela grófnő fellángoló szemekkel. – Hol itt valami üveg? Ah, itt a tükörfalon? Jöjjön! Ezt Theudelinda grófnő is látni akarta. Felkelt helyéből, s együtt a tükörfalhoz mentek.
– Írjon ön valami betűt e tükörre – mondá Angela grófnő, s kérése után figyelve nézett Ivánra.
Vajon minő betűt fog választani az alfabetből? Ha hiú, a maga névelőbetűjét, az I-t, ha hétköznapi hízelgő, akkor a háziasszony névelőbetűjét, a T-t, ha pedig elszédült bohó, akkor az A betűt. Mindenik esetben kap egy kis gúnyfintorítást ez istennői arctól.
Iván fogta a széndarabot, s annak a hegyével odaírt a tükörlapra egy X-et.
No, azon senkinek a neve sem kezdődik a keresztyén római katolikus kalendáriumban, hacsak Spanyolországban nem, ahol volt egyszer egy Ximene, de nálunk erre nem keresztelnek.
Megcsodálták a betűt, a szenet, az utóbbit Theudelinda grófnő átvette, és biztosítá Ivánt, hogy bizsutéria-gyűjteményébe fogja tenni.
Angela grófnő szembeállt Ivánnal oly közelségben, hogy ruhájának fodrai érinték őt.
– Tudja ön, hogy én azt mind hiszem, amit ön most felolvasott. No, kérem, ne mondja rá azt, hogy az egész felolvasás csak arra való volt, hogy a laikus közönséget fantasztikusan zománcolt rendkívüliségekkel becsalogassa a száraz tudomány búvárlatába, hogy az egésznek csak az a célja, hogy ez a sok fiatal unatkozó holnap reggel fusson a könyvtárakba, a tanárokhoz megtudni, mi igaz, mi nem igaz ebből a leírásból, s így beleízleljen a fürkészetbe, s még kedvet is kapjon hozzá. Én úgy hiszek mindent, mint ahogy ön leírta. De szeretnék még többet is megtudni arról a világról. Hogyan van tovább? Mit lát ön még többet? Mert a delejes látónak látnia kell mindent.
Valóban Angela grófnő szemei oly delejező erővel tudtak valakire nézni, hogy annak csodadolgokat kellett látni e befolyás alatt. E szemsugaraknak sok álomjárója akadt már.
– Beszélt ön arról – folytatá Angela –, hogy az emberek ott mily hévvel, mily erővel tudnak szeretni, de az náluk nem erény, a delej okozza azt. Elhiszem. De már most a delejnek két pólusa van: dél és éj. Úgy olvastam, hogy az ellensarkak egymást vonzzák, az egyensarkak egymást eltaszítják. Tehát ha Delejországban az oly szívek, kik egymást vonzzák, egymást fel is keresik, s azt hívják szeretetnek, mely meg nem változik soha, akkor kell lenni gyűlöletnek is, mely éppen oly változhatatlan, melytől a világ túlsó végére kerülik ki egymást az emberek, s melyről éppen úgy nem tehetnek, s az náluk éppen úgy nem bűn. Igaz-e?
Iván sarokba érzé magát szorítva. Ő értette jól, hogy Angela grófnő mit kérdez, s Angela is sejté, hogy kérdését értik. Megint csak a fizikának kellett kisegítenie Ivánt e bűvös kelepcéből.
– Igaz, grófnő, hogy ahol csak élet van a földön, ott rokonszenv és ellenszenv egyenlőn jogosult. A grófnő tanulmányozta a delejességet. Olvasott annak pólusairól. Ugyanott bizonyosan azt is olvasta, hogy a delejnek egyenlítője is van, egy vonal, mely sem nem dél, sem nem éj. A magnetikus ekvátor. Ott a delej sem vonz, sem taszít. Ott nyugalom van. Ilyen delej-ekvátort minden ember visel szívében, s ha gyűlöletben és szeretetben a legnagyobb szökéseket teszi is szenvedélye, ez a vonal változatlan marad, s akik az alatt laknak, nyugodtan laknak ott.
– S kik laknak a delej-ekvátor alatt? – kérdé Angela grófnő.
– Például egy gyermeknek a szülői, s egy apának a gyermekei. Angela grófnő arca kigyulladt, szép szemei villámbattériákat ürítettek ki Iván szemeibe, hanem annak az arca nyugodt maradt.
– Erről még többet fogunk beszélni egymással – mondá Angela grófnő, s a terem belsejébe távozott. Iván meghajtá magát a büszke szépség előtt, s ment a férfitársaságba vissza.
A felolvasás után napirenden volt a büfé. Az elől már tisztul a lateiner-had. Ha valahol, úgy a büfében árulja el magát, hogy ő csak táblabíró. Ez ahhoz van szokva, hogy ha enni akar, szépen letelepedik valami biztos, elmozdíthatatlan állomásra. Ha a két könyökét is felteheti az asztalra, annál jobb. Saját asztalánál legjobb. Ott saját kés, villa, kanál van számára rezerválva, amire a fogásáról ráismer már. Nem kívánja tőle senki, hogy két kézre egyék. Felesége választ számára a tálból, természetesen mindenből a legjobb darabot. Ha ízlett, újra megkínálja s erőlteti még, hogy egyék. Ha nem ízlett, kikérdezik, mi baja. Ha az ételnek volt baja, a szakácsné komolyan megrovatik. S ha semmi sem akar ízleni, eszébe jut a mindenkor kisegítő univerzál házibarát: „Egy kis pirítós kenyeret!” Óh be felséges az! Kivált ha egy kicsit megkenik fokhagymával, hogy csak az árnyéka érezzék rajta. Milyen más ebben a grófi büfében falatozni. Itt egy halom tányér, amott egy kazal kés, villa, azokból via facti egy ember számára valót el-primaokkupálni, a sok felrakott cifra tálból valamelyiket lefoglalni, két-három coaquisitor tyúkszemét letaposni, egynéhány krinolinon keresztülbotlani, könyökkel utat fúrni az asztal túlsó végéig, ahol poharak kaphatók, kiválasztani a fácános tálból, melyik a legrosszabb darab, nehogy az utóbb jövők azt mondják, nézd a neveletlen, a mellehúsát veszi ki, pedig azt más is szereti! Az elrabolt fácáncombbal azután menekülni valami szegletbe. Egyik kezébe fogni a tányért, másikba a kést, harmadikba – ha volna! – a villát. Csak legalább egy kutya volna itt, hogy az ember a kezében rekedt csontot neki adhatná, amit nem tud hová tenni. Azután egy olyan lapátnak született négyágú ezüst villával szurkálni helytállásra nem bírható kocsonyaféle után, aközben jobbról-balról védelmezni a poharát, hogy el ne vigyék az orra elől, könyörögni úrnak, szegénynek, hogy ne igen töltögessék a zsebébe a cukros befőtt levét, nyiszálni imposszibilis késekkel a lúdmájpástétom dragonját, mely protestál a „consumo”-ba vonatás ellen, pedig az a java: a pirítós héj; hébe-hóba feldönteni egy ott lábatlankodó ecetes, olajos sziámi iker-palackot, borzalommal ismerni rá a már lenyelt zselatinra, hogy az tekenősbéka volt! Végül nem találni senkit, akinek az ember megköszönje a vacsorát. És az otthoni boldog fogpiszkálási kérőzés helyett palam et publice a száját öblögetni az embernek.
Jobb otthon! Vagy akinek az nincs, a jó ismerős vendéglőben, ahol az ember parancsol, kritizál, és a kellnert tegezi.
Iván nem tartozott a menekülők közé. Odavegyült a társaságba, s úgy tett, mint aki ott jól érzi magát.
Az urak és úrfiak csoportja igen szívélyesen fogadá, minden 40 év alatti ifjú tegezve szólt hozzá. Be volt véve a társaságba. Hiszen nem kerül semmibe. Holnapután hazamegy Mezopotámiába, s senki sem tud róla többet.
Kezdtek vele kötekedni felolvasása tárgya felett. S akkor kiderült, hogy ez a troglodit tudós ember igen fidélis cimbora. Felveszi a tréfát, maga nevet legkedélyesebben, ha találó szúrást kapott, de vissza is adja, mihelyt teheti, éppoly kedélyesen, anélkül, hogy sértene.
Megkezdte a rohamot ellene egy huszár egyenruha, annak lakója Salista őrgróf, indigenált nemes, kit egymás közt kapitánynak neveznek az urak. Széles vállú, domború mellű boxertermet, hátraszegett göndör hajú fejjel, piros, nevető arccal, felkunkorított fekete bajusszal. Ezúttal sántítva jön, mint akinek egyik lába rövidebb, mint a másik, s amint Iván kezét megrázza, egyúttal be is mutatja neki magát.
– Salista őrgróf huszár kapitány. Ne hidd azonban, hogy azért volnék sánta, mintha ellőtték volna a lábamat. Hanem azért járok ilyen bicén, mert valami jámbor poéta ráhágott a sarkantyúmra, s azzal egyszerre lemaradt az egyik sarkam kérgestül.
Biz azon Iván is nevetett, mert nagyon furcsa volt.
– Poetica licentia! Hexameter voltál, jámbust csinált belőled.
– Hahaha! – nevetett élesen a kapitány. – Ez jó élc, halljátok! Hexameter voltam, lovas katona, hatlábú; jámbus lettem: egy hosszú, egy rövid. Hanem most én mondok neked egy élcet. Azt mondtad a Delejországod embereiről, hogy azoknak a hajuk kék; akkor a szakálluk is kék; de akkor nem igaz, hogy ki-ki egy feleséget tart, mert kékszakállnak hét feleség dukál.
– Vagy pedig hét kosár – felelt rá Iván.
– Hah! Ich bin erkannt! – kiálta fel bonhomiával a kapitány az ifjúság kitörő hahotája közt. Ő volt arról nevezetes, hogy mindég feleséget keresett, de sohasem jutott el a negociált konzorcium végleges megalakulásának stádiumáig.
A societásban szívesen látják az olyan embert, akit csipkedni lehet, és visszacsíp.
– Hanem érdekes ország lehet – folytatá Salista őrgróf a harcelírozást. – Minden ember egy leydeni villanyos palack, csak úgy jön ki belőle a szikra, ha duellálni megyünk, nem viszünk magunkkal pisztolyt, csak a kezemet nyújtom ki ellenemre.
– S akkor betelik a példabeszéd, hogy még a kezed is elsül.
– A példabeszéd ugyan határozottan „disznólábat” említ – szólt nevetve a kapitány –, de elviselem a karambolt, amire magam adtam az „aufsitzer”-t.
– Hanem az még érdekesebb lehet ott, hogy ha az ember az utcán szivarra akar gyújtani, azt mondja a szemközt jövőnek. „Kérek, kisasszony, egy csókot, hadd gyújtsam meg nála a szivaromat.”
Most azután Iván rovására nevettek. Iván nem haragudott érte, pedig tudósnak, poétának ez az egy fájó oldala van, ha az ötleteit megtréfálják; ő folytatta neki a tréfát.
– Ah – ott már nem járja a szivarozás! – Hát mi? – Hát úgy van, mint most a gázvilágítás. A státus éjjel-nappal fűttet a dohány-abaldóban egy nagy katlant dohánnyal, annak a füstjét csöveken mint a gázt, elvezetik a házakba, minden szobában van egy csap, azon egy borostyánkő szopóka, akinek mennyi tetszik, annyi füstöt szí ki az államnargiléből.
– Groszartig! – kiáltja fel Salista őrgróf.
– Csak az nem tetszik nekem a te országodban – szólt bele Oszkár báró –, hogy ott nincsenek lovak, és így nincsen turf.
– Igen, de ebben megint az a jó, hogy nincsen bettinghouse.
Most azután ki-ki félrefordult nevetni. Oszkár báró sok szép pénzt elhagyogatott abban a házban.
– De nekem mégsem tetszik az egész államod – folytatá a kapitány. – Mert mi lennék akkor én ott, ha senki sem tart katonát?
– Senki sem! – erősíté Iván. – Még őszentsége a pápa sem.
De már erre kitört a kacagás a körülállók között, mire a kapitány kissé hátrahőkölt és elvörösödött; hanem azután csak ő is nevetni kezdett.
– No nézd, a csillagvizsgáló Paracelsusát! Milyen komoly képet csinál hozzá; pedig fogadni mernék, hogy olyan jól tudja, mint magam, hogy én is voltam egyszer pápai zuáv, meg is kergettek Castelfidardónál; olyat szaladtam, hogy hazáig meg sem álltam. Hahaha!
Erre a témára Sámuel apát is megszólalt.
– Az én apprehenzióm még nagyobb ön ellen azért, hogy a Delejországból egészen kiakolbólította a klérust.
– No, azon még lehet segíteni – szólt Iván barátságosan. – Ha megismerik a vesperaeink szövegét, talán még kedvet kapnak hozzá.
Ez a vágás az egész erdőt levágta Iván előtt. A vesperaek történetét mindenki ismerte már, mert Theudelinda grófnő bírt annyi helyes érzékkel, hogy inkább maga mondta azt el ismerőinek, mint hogy mástól tudják meg, hanem a pappal senki sem mert erről szemtől szembe tréfálni. Az nagyon komoly dolognak tartatott. Most azután, mikor azt látták, hogy Iván calembourjára maga a pap úgy kacag, hogy a könnyei csorognak bele, elismerték felőle, hogy ez egy kreuzfidel cimbora, akivel lehet mulatni.
Hisz ez „adeptus”.
Ez már tudja a zsargonunkat, mi kacagunk, s aki kívülöttünk áll, meg sem tudja, min kacagunk.
Már ennek „ciao”!
„Jó fiú ez a tudós! Csináljunk neki egy jó napot!”
– Igaz, hogy te sohasem iszol bort? – kérdé a kapitány Ivántól.
– Esztendőben egyszer.
– S az idén még nem került elő ez az anniversárium?
– Nem.
– No, hát akkor iszunk ma egy esztendőre valót! Ki tart velünk?
A férfitársaság egy része visszaszüremkedett a termekbe. Egypár széptevő ifjú, néhány obligát táncos. A hölgyek a tea után egypár quadrille-t szoktak még ellejteni zongora mellett, talán egy kis csárdást is, ha nagyobb kedvük kerekedik; István gróf a teremben volt, míg a legutolsó tudóst és poétát is eltűnni nem látta, s csak akkor ment haza, mikor az egész társaság oszlófélben volt már. Azaz, hogy nem az egész társaság, mert annak egy része dezertált, felvéve magát István gróf szállásába, ki Theudelinda grófnő palotájában az egész második emeletet bírta, s azok ott mulattak a maguk módja szerint.
A félreeső szobában, honnét a zaj nem hallatszott alá, folyt a vidám beszélgetés, tósztozás a pezsgős poharak mellett.
Iván itt megint új oldaláról mutatta be magát. Győzte a bort. Tósztjainak veleje volt, élceinek szikrája volt, adomái újak voltak és érdekesek. S azután akármennyit ivott, egy makulányit nem változott a kedélye. Olyan szelíd volt mint a tej.
– Bruder! – mondá neki akadozó nyelvvel úgy két óra felé Géza gróf. – Abban egyeztünk meg, hogy majd ha te elázol, mi ketten a kapitánnyal szépen hazaviszünk s lefektetünk. De már megbocsáss, kedves barátom, mágnes lovag, én magam sem tudom, hogyan kell egy lépcsőn felfelé gurulni, maccs vagyok. Hát csak vedd fel a szárnyaidat, add fel a kapitánynak a szárnyait, s repüljetek nálam nélkül!
Azzal lefeküdt egy pamlagra s elaludt.
Kacagtak az őszinteségen. Iván maga is kacagott.
Rajta maradt a „mágnes lovag”.
– Nomen est omen – mondá Iván. – Nevemben van az „iván”, ami annyit tesz, hogy: „getrunken!”
– Hanem valljuk meg az igazat – mondá a kapitány –, ami a röpülést illeti, az én termetemmel Delejországban sem röpülnek.
– Már nem tudom, mennyire becsülöd az értékedet – szólt Iván –, de tudtomra egyedül a „skíz” az, aki nem „volát”.
(Gyöngébbek kedvéért, miután sokan lehetnek, akik ezt nem tudják, megmagyarázzuk, hogy ez a „skíz” bizonyos infallibilitással bíró legfőbb hatalmú egyéniség, kit hímzett ornátusban szokás festeni, ki minden királyoknak fölötte áll, s általános hierarchiai tiszteletben részesül; a „volát” pedig bizonyos szabadkőművesi jelszó, mely azon állapotot fejezi ki, amidőn az eltiport jog a tényleges hatalomnak kénytelen egy időre meghódolni.)
– Ah! – szólt a kapitány. – Te ehhez is értesz? Szoktál kártyázni is, tudós férfiú?
– Minden három esztendőben egyszer.
– Az nem elég.
Hogy miért nem elég, azt nem mondhatta el, mert éppen érkezett alulról István gróf s tudatá, hogy a társaság odalenn már eloszlott; a grófnő nyugodni megy, már most tehát idefenn is ideje véget vetni a lármásabb mulatságnak. Ezt mindenki természetesnek találta.
– Hanem azért hazamenésről szó sincs – mondá Salista őrgróf. – Adjatok tarokkot! Ne töltsük a munkára rendeltetett időt hiába!
Ki vállalkozik?
Legelső természetesen az apát úr, ez neki stúdiuma. Azután mindjárt Oszkár báró, ez neki szenvedélye. Harmadiknak a kapitány, ez neki métier-je. Hát negyediknek?
– Nos, tudós barátom?
István gróf nem tartá fölöslegesnek annyit megjegyezni vendége előtt, hogy ezek az urak igen nagy pénzben játszanak.
– Ah, mit? – szólt Salista őrgróf. – Egy krajcárban point-jét.
– Az ám, hanem ezen az egy krajcáros játékon egyetlen egy partiban elveszthetni hétszáz-nyolcszáz forintot. Ezek hazárdjátékot csináltak a társasjátékból.
Iván mosolygott.
– Én mindennap hazárdjátékot játszom egy igen nagy úrral: a természettel; mindennap egy lapra van feltéve az összes vagyonom egy ezredrésznyi nyereségért.
S azzal odatette a székét a zöld asztalhoz.
Szép játék ez, amit ezek az urak játszanak. Kinn a falun is játsszák azt, csakhogy még nem jöttek rá, hogy mint lehet azt hazárdjátékká felfokozni. A közönséges hazárdjátékhoz nem kell egyéb, mint szerencse és vakmerőség. A holtrészeg is nyerhet – véletlenül. De ennél kombinálva van mindaz, ami szerencse, vakeset, bolond véletlen: azzal, ami számítás, elővigyázat, óvatosság és vakmerőség. A tarokkjátszó nemcsak a kártyáiból játszik, hanem az ellenfelei arcvonásaiból. Az megannyi Lavater a más arcából, s megannyi Tartuffe a saját magáéval. Az nagy színész, ki kétségbeesést mutat, mikor örül, s hetvenkedik, mikor legjobban fél. Az hadvezér, ki csatatervét minden ütésnél újra tudja alakítani; az Bosco, ki az első kihívásból megfejti az egész kártyaállást; és nagylelkű, ki, mikor „kell”, fel tudja magát áldozni a „jövendőért”, a „közügy” megmentéséért.
Azért a körülállók nagyon sajnálták Ivánt, mikor leült ezzel a három nagymesterével a játéknak a kártyaasztalhoz. Nem olyan embernek való ez, aki minden három esztendőben egyszer veszi kezébe a kártyát, s minden esztendőben egyszer a borospalackot, kivált azon a napon, amelyen éppen ivott.
Reggel hét óra volt, mikor az urak felkeltek a játékasztaltól. Akkor azt mondta Ivánnak Salista őrgróf, mikor a székét félretette:
– No bajtárs, az nagy szerencse a világra nézve, hogy te csak egy esztendőben egyszer iszol, s három esztendőben egyszer játszol; mert ha mindennap tennéd, nem maradna Jálics pincéjében bor, s Rothschild kasszájában pénz.
Iván mind a három urat ad peram et saccum kitisztogatta.
– Tud ez mindent! – sóhajta fel az apát úr.
– No, de elválás előtt még igyunk egyet búcsúzóra! – mondá az őrgróf. – Hol az abszint?
S azzal megtöltött két pezsgős poharat a mérges, dühös zöld villogású léllel, melyet okos emberek, akik restellik, hogy olyan sok eszük van, csak gyűszűnyi pohárkákból szoktak szürcsölgetni.
– No ezt búcsú fejében!
István gróf fejét csóválta e tréfához; hanem Iván csak felvette a kínált poharat, s összekoccintva azt a kapitányéval, felhajtotta az erős ürömlélt.
S azzal, mint aki mindent megtett, amivel tartozott, igen udvariasan búcsút vett István gróftól, ki viszont a maga részéről felkérte, hogy tekintse magát ezentúl is szívesen látott vendégnek, s azzal még megvárta az apát urat, s együtt távoztak.
Hanem Salista őrgróf már alig talált ki az előszobába. Az az üröm mégis igen nagy adag volt! S az előszobában azzal lepte meg barátait, hogy erővel elfoglalta Iván perzsiánprémes kucsmáját, hogy az az övé. Utoljára is Ivánnak kellett az ő aranygombos katonasüvegében hazamenni.
Amint pedig a lépcsőre kiértek, a kapitány erővel be akarta bizonyítani, hogy ő csakugyan tud repülni, mert ő az az ember Delejországból, akinek szárnyai vannak; Ivánnak, meg a papnak dolgába került levinni őt az első emeletig. Ott meg az jutott eszébe, hogy ő bemegy Theudelinda grófnőhöz megköszönni neki, hogy olyan kegyes volt az ő gyarló felolvasását végighallgatni; mert ő az a tudós, aki ma itt felolvasást tartott, s mindjárt betöri a koponyáját annak, aki azt mondja, hogy ő nem tudós. S addig nem lehetett odább vinni, míg valami nőcseléd ki nem nyújtotta egy ajtón a kezét, hogy azt ő megcsókolhassa. Alig bírták a bérkocsiba betuszkolni, s mire a hotelbe megérkeztek, Ivánnak kellett őt felcipelni a lépcsőkön, mert már akkor nem tudott a külvilágról semmit.
Délben az apát úr referált István grófnak az eltávozottakról. Salista őrgróf fekszik és alszik otthon, mint a káposztakő, Iván pedig ül az íróasztalánál s leveleket ír.
– Átkozott kemény feje van! – mondá István gróf.
– Pihent erő… – jegyzé meg rá az apát széttekintve, hogy nem hallja-e meg valaki – sequioris sexus?
Ivánon rajta maradt a társaság előtt a „mágnes lovag” név. Mágnes lovag azontúl mindenütt látható volt; látogatásokat tett, s a kaszinóba is megválasztatta magát rendes tagnak. Azelőtt is eljárt ugyan oda, be lévén vezetve az apát úr által; hanem a kaszinónak öt világrésze van, mint a földnek, s lakói, mint a lepidopterák, három osztályhoz tartoznak; nappali pillangók, esteli lepkék s éjjeli pillék. Nappal a könyvtárat búvárkodják a tudós tagok, mely egyike a legérdekesebb és becsesebb könyvtáraknak, este hattól nyolcig ott whisteznek és politizálnak a septemvirek és fiskálisok, nyolctól éjfél utánig végre elfoglalja a tért a magas societas. Annálfogva megesik, hogy két ember mindennap eljár a kaszinóba anélkül, hogy valaha egymással találkoznék.
Iván előbb a könyvtárt búvta, később azután a „noctuák”-hoz osztályoztatta magát.
Nem gondolt már hazamenetelre. Sőt inkább eljárt minden mulatságba, s a színházban egyike volt azoknak, akik a Bondaváry grófnők páholyába felvonásközökben fel szoktak látogatni.
A másik héten táncvigalom volt Theudelinda grófnőnél. Iván oda is hivatalos volt. El is ment.
– Szoktál táncolni? – kérdé tőle a kapitány.
– Egyszer valamikor, nagyon régen; van annak már tizenöt esztendeje.
– Jobb már nekünk csak nézni. Okos ember harmincöt éven túl nem táncol.
Az igaz, hogy volt mit nézni; az utánozhatatlan kellem és simulékonyság, amit a magas világ hölgyeinek tánca kifejt, istenek számára való nézőjáték.
Ma Angela grófnő különösen szép volt rózsaszínű ruhában, gyöngyökkel kifűzött magyar derékkal, csokros csipkeujjakkal, mik gömbölyű vállait közbámulatra bocsáták, két tömött hajfonadéka hosszan le volt eresztve szalagok közé fonottan, parasztosan, ami fejedelmi alakját még elragadóbbá tette.
Hanem hát az ember az istenek számára való látvánnyal is betelik. Vacsora után „ne lopjuk hiába az időt”, menjünk kártyázni.
Iván kártyázott minden nap. Elegánsul játszott. Nem veszekedett társaival. Gráciával tudott veszteni, flegmával nyert, gavallérosan bevágott, nem húzott helyet, ha rossz kártyája járt, és nem csinált hibákat. Igen jó akvizíciónak tartatott. Hasznavehető ember egy tudósban!
Vacsora után egy mellékszobában játszogattak csendesen az öreg és meglett korú uraságok; míg a ménkű fiatalság (Blitzjung?) rakta a táncot a teremben.
Ivánnak megint nyerő napja volt.
Egyszer jön a szobába Ödön gróf nagy sebten s azt mondja Ivánnak:
– Dobd le a kártyád csak szaporán, Angela húgom akar veled egyet tácolni a magyar cotillonban.
– Játsszál addig helyettem, kérlek – szólt Iván, átadva Ödönnek a kártyáit és kasszáját, s azzal sietett át a terembe Angela grófnővel magyar cotillont táncolni.
Magyar cotillon! Tüneményes idők!
Hogy magyar királyi udvart látunk, magyar minisztériumot, magyar honvédeket, magyar ezüst-, aranypénzt: abban semmi különös nincsen, az igen természetes, azzal tartozott nekünk a sors; de magyar cotillont! Már az, valljuk meg, a hódítások közé tartozik. A csárdásra jártuk a cotillont.
Tehát Iván odament Angela grófnőhöz, s meghajtotta előtte a fejét.
– Ön felém sem jönne, ha érte nem küldenék – hangzott elé a kedves szemrehányás.
– Királyné elé csak híva szokás menni.
– No, ne hízelegjen, ahhoz ért más is. Ha ön hízelgésen kezdte volna nálam, sohasem szóltam volna önhöz többet, de megbántáson kezdte, s ezt szeretem.
– Nem emlékezem rá.
– Mert még mindig benne van a bántalmazásban. S azt ön igen jól tudja.
A sor éppen rájuk került, a táncba kellett menniök. Ivánon nem látszott meg, hogy tizenöt év óta nem táncolt, most is értett hozzá.
A kártyázószobában maradottak között azalatt osztás közben Ödön gróf ezt az újdonságot bocsátá közre:
– Tudjátok, mi újság? Az én Angela húgom ebbe a mágnes lovagba bele van bolondulva.
– Ah, a mágnes lovagba! – kiálta hitetlenül az őrgróf.
– Ne higgyetek neki – szólt bele István gróf –, én ismerem a mi szép húgunkat! Tele van annak a kedélye finom malíciával. Ha észreveszi, hogy valamely férfinak van egy vesszőparipája, azt ő azon a pálcalovon úgy meglovagoltatja, úgy ugratja, caracolíroztatja, az egész haute école-t végigáratja vele, hogy madame Schlezák sem különben. Így tesz mindenkivel; ha kedvenc témájára talál, komoly képpel, nagy részvéttel a tökéletességig idomítja, s akkor kineveti. Így járt vele a szegény Sondershain is, aki igen derék fiú, s csak az az egy hibája volt, hogy nagyon meghódolt Angelának, s Angela ezért megutálta. Kinevet ez mindenkit, aki fel engedi magát ültetni általa a pálcalóra.
– Igen. De nem szemében magasztalja ám Ivánt, hanem én előttem, s nem azért, hogy akadémikus és geológ, hanem azért, mert derék férfi.
– Ez is egy mesterfogás! Tudja jól, hogy az idegen előtt elejtett magasztalás a legcsábítóbb csalétek.
– Csakhogy én azt Ivánnak nem mondom el.
– Azzal pedig Ivánnak teszesz nagy barátságot – végzé be nevetve Salista őrgróf.
A táncoló pár pedig ismét visszatért helyére.
– Ön el készült már menni Pestről? Az apát mondá – kérdezé Ivántól Angela.
– Olyan ügyem akadt azóta, mely hosszabb ideig itten tart.
– Van önnek családja otthon?
– Senkim a földön.
– Miért nincs?
Nehéz egy kérdés.
– A grófnő talán hallotta azt már, hogy én mi vagyok odahaza? Kőszénbányász. A nap világos részét a föld alatt töltöm.
– Igaz. A többit könnyű megmagyarázni – szólt Angela. – Egy nőnek a helyzete borzasztó lehet, akinek a férje bányász, és éppen kőszéntárnában. Az elviselhetlen gondolat. Mindennap úgy venni tőle búcsút, mint aki megy a föld alá, mindennap azt tudni róla, hogy el van temetve, minden gondolatban azért fohászkodni, hogy újra feltámadjon; tudni azt, hogy akit legjobban szeret, az itt jár most mélyen a föld alatt, honnan kiáltása sem hallik fel, és tudni azt, hogy ez a föld mélye teli van ellenséges rémekkel, hogy egy egész halál-ég veszi körül, melynek csak egy szikra kell, hogy pokollá váljék, s az érte élő szív örökre temetve maradjon. Azt értem, hogy ily izgalomra nem vállalkozik asszonyi szív. Hah! Mikor egy anyának azt kell kiáltani futó gyermeke után: „Ne fuss olyan nagyon, apád fejére odalenn kő esik!” De hát miért lakik ön ott a tárnában? (Ez utóbbi mondás bosszús arckifejezéssel volt kísérve.)
– Mert az nekem elementumom, mint a katonának a csatatér, a hajósnak a tenger, az utasnak a sivatag; s ami azokat viszi, visz engem is: a szenvedély! Én szeretem azt a földalatti sötétséget!
A melegség, mellyel Iván e szavakat mondta, gyújtott.
– Minden magasztos, ami szenvedély! – viszonzá Angela. – Kivált a teremtő s a romboló szenvedély. Én tudom érteni a nőt, ki férjét a csatamezőig kíséri; még azt is felfoghatom, ki a csatába is vele megy együtt, bárha maga a harc folyama a mai mód szerint eléggé prózai és piszkos, s minden eszményiségétől meg van fosztva. De a földbúvár heroizmusát nem vagyok képes kedélyembe átültetni. Az az ember, ki a holt kövekkel társalog, eszembe juttatja Badrul Budur herceget, ki félig kővé vált, s ki fölött neje egy rabszolgát kitüntetett. Annál jobban tetszik nekem az, aki a földet a sík végtelenben kutatja fel. Óh, egy Sir Barker nejét tudom érteni, ki férje oldalán nekiindul Dél-Afrika sivatagainak, egyik fegyver az ő kezében, másik a férjéében; együtt tűrnek őrjítő hőséget, együtt rohannak gyilkos fenevadak közé; kéz-kézben lépnek a vad szerecsen rablókirály elé, s ahol a férj karja bénult, a nő szemei győznek. Annak a nőnek a helyzetébe tudom képzelni magamat, ki egyedül, magára hagyatva a mangave-erdőben a sebesült utazó fejét ölében tartja, s nehéz éjszakáit felvont fegyverrel őrzi, sebére írt keres; ki ételét megfőzi a pusztában a tevehulladék mellett, s európai embertől soha be nem járt vidékeken az egyetlen férfival, kinek ő egyetlen asszonya, megjelen, és büszkén jelen meg tízezer asszony előtt azzal a tudattal, hogy ez egész országban egyedül én vagyok a szép, egyedül én vagyok a nő, aki megérdemli e nevet!
Ismét rájuk következett a tánc, s félbeszakítá a beszélgetést. Mikor helyükre visszaérkeztek, Angela visszatért az elhagyott tárgyra.
– Amit az elébb mondtam önnek, az egy gyáva hiúság kitörése volt nálam. Nyomorult képzelődés! Olyan országban járni, ahol minden asszony csak a két lábon járással különbözik az állattól, ahol a szépség ideálja az, akinek a felső ajka úgy keresztül van lyukasztva, hogy mikor nevet, az orra keresztüllátszik rajta. Nevetséges! Itt akarni azzal büszkélkedni, hogy én vagyok a legszebb! Itt kevélykedni azzal, hogy mi vagyunk egymáshoz a hívek. A monstrumok közt, a szörnyetegek közt, a csúfok birodalmában. Nem! Nem! Én merészebb dolgot is tudnék. Egy nő, Christiani kisasszony, megtette már azt, hogy egyedül végigutazta ázsiai Oroszország sivatagait lóháton. Hátha egy férfi és egy nő bátorsággal bírna a Polinia csatornáján végighatolni és betörni a meleg tenger öblébe, amit Kane felfedezett? Ha egy nőnek és férfiúnak az óvilágból volna elég bátorsága kikötni az éjsarki ország Partjain. S ott merészen azt mondani a delej embereinek: „Ime, jöjjetek versenyre velünk! Mi szebbek vagyunk, mint ti, erősebbek, mint ti, hívebbek mint ti, és boldogabbak mint ti!” Az volna a diadal! Egy ilyen útra én is képes volnék!
Angela szemei ragyogtak az éjsarki aurora fényében e szavaknál.
Iván egy merész nyilatkozatra szánta el magát.
– Grófnő! Ha önnek oly szenvedélye van ismeretlen világrészeket felfedezni, s azoknak lakóit felhívni, hogy „versenyezzünk! Melyikünk jobb, hívebb, szeretetreméltóbb?” Én ajánlhatok önnek egy ilyen országot, mely sokkal közelebb fekszik.
– Melyik az?
– Magyarország.
– Ah! Hát nem vagyunk-e itt?
– A grófnő nincs itt. Ön csak látogató nálunk, s arról, hogy mi kik vagyunk, nem tud semmit. Grófnő, nincs önnek mit keresni sem Abyssiniában, sem a pólusoknál, de egy új világ áll ön előtt, ahol van mit alkotni a teremtő szenvedélynek.
Angela kiterjeszté legyezőjét, s egykedvűen hüsselte fehér keblét vele.
– Mit tehetek én? Nem vagyok független nő.
– Nem független, de uralkodó.
– Ki fölött?
– Grófnő, önnek egyetlen szavába kerülne, és a bécsi zöld palota „mindenestül” Pestre vándorolna le. Egy nagy vezéralakra volna szüksége idelenn a társadalomnak, ki most odafenn csak egy tespedő semmi, s ez önnek nagyatyja, aki önt imádja. Egy szava önnek új fordulatot adhat egész lételünknek. Egy szavára önnek Tibald gróf Pestre jönne lakni.
Angela grófnő haragosan csapta össze legyezője lemezeit, s két kezét leereszve ölébe, villámló tekintettel nézett Ivánra.
– Tudja ön azt, hogy az a tárgy, amit ön most felemlített, előttem oly gyűlöletes, hogy még eddig mindenkinek, aki ezt előttem felhozta, az lett a jutalma, hogy meggyűlöltem vele együtt.
– Tudom, grófnő.
– S mi adja önnek azt a ritka bátorságot, hogy ezt tudva, előttem mégis előhozza?
– Megmondom, grófnő. A grófnő családja és az enyém között van egy bizonyos régi összeköttetés.
– Ah, ez új dolog! Sohasem hallottam felőle.
– Elhiszem. Önnek egyik őse kardinális volt, s ugyanazon időben az én ősapám pataki prédikátor. Nem magyarázom önnek, grófnő, hogy mi különbség volt a kettő között. Ez a különbség végre indoka lett annak, hogy a kardinális a pataki prédikátort a gályákra küldé. Csak egy szót kellett volna kimondania a prédikátornak, melyet a kardinális eléje diktált, és megszabadult volna; ez a szó volt „abrenunció”. Nem mondta ki. Mikor a vasat összekovácsolták a nyakán, mert nyakánál fogva szokott a gályarab padjához láncoltatni, önnek az őse, a kardinális, elébb a harag villámaival, utóbb az érzelem könnyeivel szemeiben unszolá, kérte a prédikátort, hogy mondja ki e szót: „abrenunció”. Ősöm visszautasítá: „non abrenunció”. Ugyanazon villámok előtt állok grófnő, ugyanazt a szót mondom: „non abrenunció”. Ez az összeköttetés a mi két családunk között. Ön is azt teszi-e velem, amit ősömmel a kardinál?
Angela grófnő ökölre szorítva összegyűrt legyezőjét, karikára felnyílt szemekkel suttogá Ivánnak, szép fehér gyöngyfogsorát kegyetlenül összeharapva:
– Kár, hogy nincs az az idő többé! Ha én volnék az ősöm helyében, én vasszegeket veretnék most önnek a körmei alá.
Iván kitörő hahotára fakadt e válasz után. Egy perccel utóbb Angela grófnő is osztotta e kacagást.
Merész riposzt volt szemébe nevetni villámló haragjának; de jó válasz volt rá. A grófnő maga is megtalálta benne a nevetnivalót.
És azután durcásan elfordítá tőle fejét, s leült székére.
Iván nem hagyta el.
Jó az a cotillon, még ha magyar is, avégre, hogy az ember nem hagyhatja el egymást, mikor akarja.
Egy fiatal gentleman érkezett ezalatt Ivánhoz, egyike a kártyaasztal melletti néma személyeknek, s odasúgott neki:
– Ödön üzeni, hogy gyere már vissza; minden pénzedet elvesztette, amit otthagytál.
– Jól tette – mondá Iván, s kivéve tárcáját zsebéből, odanyújtá azt ifjú getlemannek. – Add át neki, kérlek, hogy veszítse el még ezt is.
És ott maradt.
Angela felé sem fordítá többé a fejét.
A cotillon pedig soká tartott. Géza gróf, az előtáncos, meg akarta mutatni, hogy a magyar cotillonban mindazon figurákat ki lehet vinni, amiket a valcerben, s e demonstráció közel két órát vett igénybe. Iván végig maradt.
Angela pedig egy szót sem szólt hozzá többé.
Mikor rájuk következett a tánc, akkor vállára borult, kezét szorítva tartá, lélegzete arcát érte; mikor helyre mentek, leült, és fejét elfordította tőle.
Mikor vége volt a cotillonnak, Ödön gróf előkerült, s tudatá Ivánnal, hogy ez a hosszú tánc éppen ezer forintjában van. Iván vállat vont rá.
Ödön pedig azt kérdé szép húgától:
– Úgy látszik, egészen magadnak tartottad a „mágnes lovagot”.
Angela bosszúsan rázta meg a szép vállait.
– Eh! Terhemre van már ez az ember!
Attól a szótól fogva, hogy „terhemre van ez az ember!” egészen megváltozott a társaság ábrázatja Ivánra nézve.
A „mágnes lovagot” nem tekintették többé egy fidélis cimborának, hanem egy tolakodó parvenünek.
Angela nem mondott többet, de ebből divinálni lehetett mindent.
Vannak alacsony származású, kevésre jogosított emberek, kik a nagyok és fenségesek leereszkedő kegyeit hiú tetszelgéssel másra magyarázzák. Ezeket megbüntetni szükséges. A merész vágyak nem az ő számukra vannak feltalálva.
Ivánt is ez osztályba sorozták.
Egy nevetséges ember, aki nem tudja megítélni, mi jutott neki, a hazai tudósnak kegyadományul a főrangú hölgytől, a honleánytól, s összetéveszti azt a viszonylatokkal, melyek egy nőt és egy férfit érdekelnek, akik egymással egyenlők.
Ennek ugornia kell innen.
Ezt eléggé jelezte Angela grófnő nyilatkozata: „Terhemre van ez az ember!”
Ugorni fog!
A kiugratás legelső módja a nevetségessé tétel. Sok módja van annak. A megtámadott veszi észre, hogy gyöngeségeit keresik, hogy nem hagyják nyugton maradni, minduntalan előre tolják oly helyzetekbe, ahol a kritika kérlelhetlen. Szemébe nem nevetnek: dicsérik; de a dicséret módjáról észreveszi, hogy gúnyolódnak vele. Rájön, hogy e körben senki sem jó barátja. Nem bántja senki, meg nem sértik; de bizonyos mondhatlan tréfálkozási mód, határos az enyelgéssel, tudatja vele, hogy ha esze van, vegye kalapját, menjen odább.
Ez történt Ivánnal is. Új ismerősei nagyon szorgalmasan tanulmányozták „Don Quijote” II-dik kötetét, s mikor maguk közt voltak, nem egy szó lett elrejtve Barataria sziget eseményeiről.
Hanem Iván mindezt valami sajátszerű flegmával fogadta. Komolyan vette a helyzetet, amiben tréfának kellett volna lenni.
Felbiztatták, hogy egy műkedvelői előadáson, amit a magas társaság tagjai rögtönöztek, a vista énekelje Ernaniból a király szerepét. Ráállt. Énekelt nekik. Gyönyörű basszus hangot mutatott be. Tökéletlenül énekelt, de hangja csodálkozást gerjesztett. Elvirát Angela énekelte, Ernanit Salista őrgróf. A király maradt győztes. Az őrgróf azt mondta róla: „Az ördög vigyen el, ha ez az ember valaha komédiás nem volt!”
Másszor meghívták rókavadászatra. István gróf jószága Pesttől néhány órai távolban feküdt pompás vadászkastélyával; a tavaszi hajszákra ott a félország elitje szokott összejönni. Ivánt különösen meghívták e vadászatokra. István gróf paripái közül kiválasztották számára a legtüzesebb arab mént.
Ez már csak elég tréfás karikatúra lesz! Egy könyvmoly, aki felmászik a nyeregbe. Egy olyan ló nyergébe, mely válogat a lovagban! Hanem ebből is kevés vígjátéki jelenet fejlődött ki. Iván úgy ült a számára kikeresett telivéren, mintha hozzá lett volna nőve.
Salista őrgróf, mikor először meglátta őt a nyeregben, a ló oldalához szorított sarkantyúkkal, azt mondta: „Vesszek el, ha ez az ember valaha huszár nem volt!”
Hja bizony, ki tudja, ki mi volt valaha ebben a mi bolond időnkben!
A legelső rókahajszában, mely István gróf jószágán tartatott, Angela grófnő is részt vett.
Pompásan ülte a lovat. Egészen otthon volt rajta.
Mintegy tízen voltak úrlovagok, kik megindultak a hajszára. A kopók szerencsésen felverték a rókát a csalitból, s a lovasiram utánaeredt.
A róka kiszorítva a cserjésből, egy hegyoldalnak vette futását, ahol megsejtett egy szakadékot, melynek vágányában gyors hegyi patak zuhogott alá, s ebbe a völgyelésbe menekült. Valószínűleg remélte, hogy valamelyik ottani üres rókalyukba beszabadulhat. A lovasokat mindenesetre lerázza a nyakáról, mert azok ott a kövek közt nem üldözhetik, s legrosszabb esetben az egyik védetlenül hagyott parton felszökve, kijátssza őket.
A rókának sánszai voltak. Ha a kopók a szakadékból kiugrasztják, menekülhet jobbra, a vadásztársaság a baloldalon van.
– Eleibe! – kiálta merészen Angela grófnő, s ostorával rávágva nyargoncára, nekiugratott a meredélynek.
Nyaktörő tréfa volt! Vajon hányan csinálják utána?
Mikor a grófnő átjutott a meredély másik partjára, visszatekintett, hogy ki jött még vele. Iván egyedül.
A kopók lenn hajtottak a patak mentében, a társaság többi része a hegyvágány baloldalán vágtatott fölfelé.
Angela éppen úgy nem ügyelt másra, mint más őreá e pillanatban. Mindenkinek a róka volt legnagyobb gondja.
A grófnő a vágány szélén nyargalt végig a szédítő meredeken, a kitörni akaró rókát egypárszor visszariasztva az árokba, míg az egyszer egérutat nyerve a kopók elől, hirtelen felfutott a balpartra, s elébe vágva a lovasoknak, egyet fordított, s visszafelé kezdett futni a csalitnak, ahonnan kiugratták.
Utána mindannyian! A „tally hó!” nemsokára a távolban zengett, s a cserjés eltakarta a lovasokat a grófnő szemei elől. Ekkor a grófnő is visszafordította a lovát, s hogy előbb össze találkozzék a társasággal, egy friss vágáson keresztül vette egyenesen az útját.
Nem bánta, kíséri-e valaki vagy sem.
Amint azonban a vágásba ért, hirtelen felszökött egy nyúl a lova előtt, s arra a megijedt paripa nagyot szökve, oldalt vetette magát, s a grófnő lebukott a nyeregből.
Estében hosszú uszálya beleakadt a nyeregkápa térdfogójába, s Angela az ijedt paripához maradt kötve. Az alélt hölgy feje szétbomlott hajzatával a földre csüngött. A rémült paripa a vágás felé iramodott; ha odaviszi lovagnőjét, annak a fejét a kiálló tuskókon darabokra kell zúznia.
Iván ott termett és megállítá a lovat.
Azután megszabadítá róla a ruhájába keveredett lovagnőt. Az el volt ájulva.
Iván lefekteté őt a puha gyepre, fejét egy mohos fatörzsre nyugtatva; s amint a grófnő a lovagmellénykéjéről estében három összefoglaló malachit gomb lepattant, s a mellényke szárnyai árulón szétnyíltak, Iván saját melltűjét kivonta nyakkendőjéből, s gondosan összetűzé vele Angela mellényét.
Mikor Angela magához tért, egyedül találta magát, a két ló oda volt kötve kantárjánál fogva egy fatörzshöz. Távolból, a lemenő naptól megvilágítva, közelített felé egy férfi a völgy felől. Az Iván volt, ki kürtjében vizet hozott számára a patakból.
A grófnő nem várta be, míg odaér, felkelt magától.
Iván, mikor odaért, megkínálta a vízzel.
– Köszönöm. Semmi bajom – mondá a grófnő.
Iván háta mögé öntötte a vizet szarujából.
– Jó lenne talán mégis, ha most a kastélyba visszatérne a grófnő.
– Azt teszem.
– Nem messze van. Rövid útját tudom az erdőn keresztül. Lovainkat gyalog vezethetjük odáig.
– Jó lesz úgy.
És megindultak egymás mellett lovaikat féken vezetve.
A grófnő arca kigyulladt, mikor keblére tekintve, megismeré a mellénye szárnyait összefoglaló melltűt.
Hallgatott.
Mikor az erdőbe értek, a terebélyes fák árnyéka alatt végighaladva, egyszerre megszólítá Ivánt.
– Ismeri ön Gonzaga Júlia történetét?
– Nem, grófnő.
– Fondi úrnője volt. Barberousse éjjel megtámadta Fondit, hogy Gonzaga Júliát elrabolja. Egy nemes lovag megelőzte a martalócot, s az őrgrófnőt megszabadítá. Az őrgrófnő mezítláb menekült, ahogy a fekhelyéről felugrott. Tudja ön, mivel jutalmazta meg megszabadítóját?
– Mivel?
– A legelső tőrt, ami a kezébe akadt, szívébe döfte.
– Igaza volt a hölgynek – felelt Iván. – A férfinak nem volt szabad az ő lábait fedetlenül látni.
– És a férfi? – kérdezé Angela.
– Annak szerencsétlensége volt túlságosan szerencsésnek lehetni.