„A HATODIK VILÁGRÉSZ”
Öt világrészt már ismerünk, a hatodikról még csak azt tudjuk, hogy „van”.
De azt, hogy „van”, már bizonyosan tudjuk.
Hol van?
Az északi földsarkon.
Egy egész világrész, tele ismeretlen növényzettel, ismeretlen állatokkal és így bizonyosan emberekkel is.
A legünnepeltebb tudósok bizonyítják lételét, s merész hajósok egy századnál több idő óta törekesznek a jeges tenger úszó bércein keresztül, hogy e hatodik világrészbe eljuthassanak.
Lehet, hogy még egy hetedik is van, a déli földsarkon. Maury kapitány felszólította az angol kormányt, hogy küldjön oda egy expedíciót, s előadta kellő tudományos bizonyítással, hogy a barometrum állása szerint, mely a délsarki folytonos esőzés alatt nem változik, ott ritkább légnek kell lenni, s a felső sűrűbb lég nyomása az alsó, ritkább rétegre okozza a magas hőmérséket, mely alatt új életnek kell támadni a jéghegyeken túl.
De ez csak sejtelem. Az éjsarki világról már pozitív tudatunk van.
Ennek a keresésében veszett el Franklin és hős társai. Példájuk nemhogy elriasztott volna, hanem követőkre talált; férfiak, vasszívvel és tűzakarattal, támadtak nyomdokában, kik utána törtek, keresve a végtelen jégmezőkön az elveszettek hulláit és jegyzeteik kincsét.
Felhatoltak a csupán eszkimó vadászoktól látogatott örök tél országaiba.
Két írlandi hajós rátalált a Wellington-csatornára, mely a tenger jéghegyei között szabadon folyik, s annak legvégső szigetét elnevezték „Írland szemének”. Ama csatornát az oroszok „Poliniá”-nak nevezik, mi nyelvükön vízi utcát jelent.
Ez van az északi szélesség 77° 49’, s a nyugati hossz 115° 35’ alatt.
A legtöbb utazó odafagyott hajójával a jégtenger örök kolosszai közé, s szánokon menekült vissza, mindenét odavesztve, jegyzésein kívül.
1852-ben így kényszerült Belcher hajóskapitány négy hajóját hátrahagyni a Barrow-útban, odaékelve oly jégtömegek közé, amik hegyek volnának a szárazon.
E négy elhagyott hajó közül egy, a „Resolute”, a következő tavasszal megszökött társaitól. Elindult utazni a maga fejétől. És ment tizenhat hónapig vitorla nélkül, kormányzó nélkül, kapitány nélkül, egyetlen hajóslegény nélkül, vezetve csupán a tenger rejtélyes folyásától, míg végre ezerkétszáz tengeri mértföldnyire a Barrow-úttól, a Hogarth Sundban, csaknem a föld másik oldalán elfogta Buddington, amerikai hajóskapitány.
Tehát az a „barom” hajó meglelte magától azt az utat, mely a szabad tengerre visz; s kétségtelenül keresztül kellett mennie a „meleg tenger” egy nagy részén.
Ha ez a hajó beszélni tudna!
De valamit mégis tudott beszélni.
A bal oldala teli volt ragadva csigákkal. Valószínűleg egyidőre zátonyra jutott, s míg onnan újra kiszabadította a dagály, ragadtak oldalpalánkjaiba a csigák. Murex-fajok voltak. Azok pedig tengeri növénnyel élnek. Tehát ahol ez a hajó járt, ott már csigák vannak és tengeri növényzet. Ott már nem fagy be a tenger soha.
És még egy tanút hozott magával: egy madárfészket. Azon a fészken egy anyagólya ült két fiával. A mi gólyáinktól annyiban különböző, hogy tollazata világoskék, fején bóbitával; minden eddig ismert madárfajtól elüt.
Mikor az anyagólya az idegen férfiakat az elfoglalt hajó födélzetére látta lépni, egyiket a két fia közül hirtelen hosszú csőrébe kapta s elröpült vele. A kapitány nem engedte, hogy lelőjék. A madár röpte sebesebb volt, mint a közönséges gólyáé; percenkint harminc ölnyi gyorsasággal szelte keresztül a levegőt, ami óránkint huszonhét mértföldet tesz.
Az elhagyott madárfiókot ápolás alá vették a hajósok, de nem evett semmit. Harminc óra múlva visszatért az anyja. Akkor már a hajó szintén annyi időn át folytatta útját dél felé a vontatóba vevő gőzössel. Tehát a madárnak, leszámítva a hajó útját, hétszáznyolcvan mértföldnyi tért kellett átrepülnie, míg a legközelebbi szárazföldről visszatért.
Hogy ott járt, azt bizonyítá a szájában hozott béka, melyet fiókja számára röptében a légből a hajófödélre levetett. Olyan alakú békát sem láttunk még eddig. Hátán olyanforma pikkely volt, mint a chiton squamosus páncélja.
Azt mohón elköltötte a fiatal madár.
Még egyszer visszatért negyven órai út után az anyagólya fiókjának egy újabb hasonló hüllőt hozva, de már a kis madár akkor megszűnt élni. A hajósok a madarat kitömték, a hüllőt borszeszbe tették, s mind a kettőt a New York-i múzeumnak ajándékozták. Minden természetbúvár, aki azokat látta, elismeri, hogy azok egészen ismeretlen állatfajok példányai, éppen oly különcök, mint az ausztráliai fauna az európaival szemben.
A szárazföldek, mely azokat tenyészti, a madár röpte után leszámítva, az északi szélesség 85. fokánál kell kezdődni, az ahhoz vezető szabad tengernek még néhány fokkal idább, és ott már meleg égaljnak kell lenni!
De hát mi adja annak az égnek a meleget? Holott már a 72-ik foknál a kényeső is megfagy, s kalapálható lesz, mint az érc. Az éjsarkkutatók viszontagságai a legiszonyatosabbak, és nőttön nőnek, amint feljebb közelítenek a föld sarkpontjához.
A legmerészebb, a legszerencsésebb s a legtöbbet kiállt éjsarki kutató Kane kapitány.
Amiket a föld 80-ik északi szélességi foka alatt tapasztalt, az a képtelenségek fantáziája, az elaludt természet csodaálma.
Ott örök a tél, csak fokozatai vannak, a nyár csak kegyelmesebb tél.
Egy őszi estén utoljára megy le a nap a láthatáron, és azután fél esztendeig nem jön fel többet az égre. Fél évig tartó éjszaka lesz. Csak a távol elterülő hómező világít és a hold, nagy ünnepélyes napokon a titokteljes aurora borealis, az északi fény.
A hévmérő 40 fokot mutat a fagyponton alul. (F.)
Semmi állati és növényi szervezet nem létezhetik itt. Az utolsó jégmadár is eltűnt a légből, az utolsó rozmár a vizekből, s a legmakacsabb életű növény, a zuzmó, eltűnt a kősziklákról. Az ember egyedül maradt.
Oly rettenetes egyedül, hogy mikor egyszer Kane nyakát egy szőrszál csiklandani kezdte, örömmel nyúlt utána, azt hitte, bolha. Megörült neki, hogy van még rajta kívül állat a semmiségnek ez országában. Hiú öröm! Még ez az utolsó hű kebelbarát is elhagyta itt az embert. Nem lakik itt más, csak a Semmi.
S milyen szeszélyes alakításokat teremt a Semmi mindabból a Valamiből, amit vakmerő emberek idehoztak az ő országába? Mivé lesznek az élelmiszerek?
Az aszalt almából kalcedon szeletkék váltak. Igen szépen lehetne belőlük gyűrűbe való pecsétnyomókat köszörülni. A savanyú káposzta a hordóban bizonyos új ércnemet képez, mely rétegekre hasítható, mint a csillámpala, törése gyöngyházfényű. A cukor ellenben, mely itthon kristályalakban ismeretes, ott olyan, mint a fagyott kaucsuk fűrészporral keverve; törni, vágni nem, csak fűrészelni lehet. A vajból igen jól lehet elefántcsont alakokat esztergályozni, törése csillámfényű. A hús a legszebb márványmozaik, mely a florencivel vetekedik; a fejsze éle elpattan rajta, csak a vas emelőrúddal széttörhető. Egy hordó lámpaolaj, melyről a dongákat lefeszegették, hogy pöröllyel széttörhessék, olyanforma kőhenger, amilyennel a makadámos úton a kavicsot lehengerezik.
S ez a hajószobában van, ahol fűtenek, s melyben a folytonos tüzelés mellett 34 fokra engedett fel a hideg.
Az emberek, kik ott a fűtött szobában ülnek, oly köddel vannak körülvéve saját párázatuktól, hogy nem látnak hat lépésnyire. És ki egy percre leveszi a kalapját, az a föveg, mintha egy szál főtt burgonyát tartalmazna, úgy gőzölög. Aki nagyot kiált, s nem a fogai közül beszél, oly gőzt lövell ki a száján, mintha ágyú volna, s aki valami erőfeszítő munkát végez, annak gallérjából úgy emelkedik ki a gőz, mintha ő volna a geyzer. Kés, villa oly hideg, hogy aki nem vigyáz, mikor eszik vele, odaragad a nyelvéhez meg az ajkához, s lehúzza a bőrét. Aki elalszik anélkül, hogy süvegét szemére húzná, mikor felébred, nem tudja kinyitni a szemeit, mert pillái lefagytak.
Künn az éjben, a jégpusztában még hat fokkal mélyebb a semmin alóli fokozat.
S a vasszívű emberek nekiindultak ennek a riasztó tájnak és éjnek, hogy az éjsarkhoz közelebb jussanak.
Hajóik mélyen oda voltak fagyva, de gondoskodtak egyébről. Hoztak magukkal szánkókat, a szánkókra voltak téve hat ember számára való dereglyék vasból és kaucsukból. El voltak rá szánva, hogy ahol hajóikat elfogja a jég, szánkón utaznak tovább, s ahol rátalálnak a szabad tengerre, a dereglyébe vetik magukat, mégis elhatolnak a földsarkig. Hoztak magukkal hatvan szibériai kutyát a szánkókat vontatni. Hanem már a 79-ik foknál a kutyák mind állkapcagörcsöt kaptak, s elhullottak bele. Nem maradt hátra más, mint maguknak vontatni szánkóikat, attól sem riadtak vissza. Negyven fokú hidegben tizenöt napig haladtak kínosan előbbre. Két fokkal jutottak az éjsarkhoz közelebb.
És amidőn a 82-ik fokot elérték, a tizenhatodik napon a hévmérő elkezdett emelkedni. Azon a napon tíz fokot emelkedett.
A diadal előérzete visszaadta kedélyük rugalmát. Nem maradtak pihenni tovább, folyvást haladtak fölfelé, s a következő napon a hévmérő egyre magasabbra emelkedett, s egyszer elérte a zérust.
Az már meleg volt.
A szikla, amelyen állnak, még jég, de ami előttük terül, az a szabad tenger.
S mintha a bátrak üdvözletére jőne, az égen egyszerre kiemelkedik az észak hajnala, a villámkoronás északfény, egy nagy, kerek sötét kúp körül kilövellő sárga és rózsaszín fénykévék, mintha egy fekete napból kisugárzó küllők volnának, magasra átszeldesik az égboltozatot, s kitárják az utazók előtt a legigézőbb látványt, mely után vágytak, de melyet képzelni sem tudtak.
Előttük állt egy háromezer négyszögmérföldnyi területű tenger. Egészen a láthatárig szabadon, tisztán, jég nélkül. Közepe, ahol az aurora sötét belső kúpját tükrözte vissza, acélkék fényű, a többi rózsafényben úszó.
S e tengert hosszan elnyúló körben fogta el az a jégpart, melyen Kane és társai álltak. Mindenütt ötven-hatvan ölnyi magas jégsziklák, bearanyozva a csodálatos éjszaki hajnaltól.
Ötvenhat óráig álltak a jégparton az utazók, ötvenhat óráig érezték fújni az éjsarki „meleg” szelet, mely a jégsziklákat lassan, de folyton hátrálni kényszeríti. E hosszú szél egyetlen jégdarabot sem hajtott feléjük észak felől. Ott élő világ van és meleg táj!
De hát miért nem szálltak dereglyéikkel arra a régen keresett szabad tengerre? Miért nem törtek evezve tovább a sejtett világrész felé?
Azt megmondta maga a tenger.
Ez nem olyan tenger, mint a többiek, amiknek tizenkét órára rendezett ár-apálya van. Énnek a dagályát valami más erő szabályozza, mint a hold vonzereje, annál hatalmasabb és erőszakosabb. Énnek a hullámai óránként szállnak és emelkednek, oly erőhatalommal, mely dereglyét hátára venni nem tűr; s mikor a dagály visszatér, tizenhat lábnyi rögtöni emelkedéssel rohan előre, s hosszában zeng a végtelen jégpart, amint hullám hullám után csapkodja oldalát. A mennydörgés az, mely üvegharangon játszik.
Úgy tetszik, mintha az a langy tenger folyvást fogyasztaná maga előtt a jégsziklákat.
Csak Belcher hajója tudná megmondani, hogyan bírt eljutni e türelmetlen óceánra, hol találta meg annak olyan folyását, amely elvezette a Polinia másik bejárásáig, hogy nem zúzott össze e jégpartokon.
Kane-nek be kellett érni a látvánnyal, ami halandó elé először tárult, s a meggyőződéssel, hogy amit keresett, az csakugyan való; s a csigahéjakkal s ismeretlen növények töredékeivel, miket a tenger a partra kihányt mint látogatójegyeit egy meg nem nevezett világnak az óvilág kapujában. A tenger felett ismeretlen madarak csoportjai röpködtek.
E tengeröbölt a Peabody-öböl név alatt jegyzék fel a földrajzon a tudósok, s a csatornát, mely ez öbölhöz a jégen át vezet, Kennedy csatornájának. A pont, hol Kane és társai azt fölfedezték, 82° 2’ foka alatt fekszik az északi szélességnek, nem egész nyolc foknyi távolban a föld éjsarkától. S mert a pólusoknál a földgömb be van lapulva, a fokok hossza rövidebb. A földsark onnan már talán csak tíz napi járó!
*
Tegyük magunkat annak a helyzetébe, aki e látványtól magasztosulva, képzelete lázálmában oda röpítette magát, hova evező, vitorla, nehéz láb nem bírta elvinni többé!
Milyen lehet az az éjsarki más világ?
A föld a két sarkán be van horpadva.
Ezt a percinga sebesebb mozgása matematikai pontossággal igazolja.
A két tengelyén oly lapos a föld, mint a narancs két végén. A többi bolygók is. Lágy korszakukban kapták ez idomot.
Annálfogva, aki a földsarkon áll, az előtt hatszorta nagyobb láthatár terül, mint minálunk, mert nem hajlik oly gyorsan a föld felszíne. Képzeljük, mintha innen Pestről látnók nyugatnak Bécs István-tornyát, keletre Debrecent, északnak Kassát és délnek Belgrádot, és ami közbe esik, mind!
S e szédítő látkör felett félig kiemelkedve vöröslik a sötétkék atmoszférán keresztül egy izzó kupola. Az a nap! Naphosszant ott vöröslik a láthatáron. Fel nem jön rajta.
Hanem körös-körül járja az egész láthatárt. S minthogy a látkör szérűje mintegy hússzorta nagyobb kört képez, mint a mienk, szemmel lehet figyelni, amint halad gyorsan körül rajta. Egy-egy halom elállja útját s eltakarja, perc múlva megint előtör.
Éjfélben az átelleni oldalon vöröslik, mint délben – és délben, este, éjjel egyforma magasan jár, mindig féltesttel a láthatár felett. Ez az ekvinokciális nap.
Az év nyaratszakán felemelkedik két foknyira a láthatár fölé, délben, s lemegy egy órát pihenni a látkör alá éjfélben; de oly magasra sohasem jő fel, hogy a gőzkört meghaladja; sugára soha sincs itt a napnak, meleget sohasem ád. Többnyire nem is a nap maga az, csak a légkör sugártörése által felemelt csalképe. Egy óriási óragép az éjsarki világban, melynek körüljáró mutatója maga a napgömb.
A nap itt csak egy izzó égi csoda, egy tünemény, miként a hold; de nem teremtő lelke a világnak, nem éltető lelke a földnek. Itt a föld maga az úr!
Kegyetlen, istentagadó eszme volna az, ha ennek az egész világnak, mely a mi világunk, oly matematice kiszámított irgalom nélküli halállal kellene elveszni, aminő rá volna mérve, ha semmi egyéb nem melegítené, mint a veszendő belső tűz s a közönyös napsugár, mely nem melegít többé, hol a belső tűz elfogyott. S ha millió év kell is hozzá, hogy az bekövetkezzék, de bekövetkeznie kell! Hiszen ki van számítva, hogy a kőszén alakulásakor a föld évszaki átlagos melegének 22 fokig kellett emelkedni, s a mostani átlagos melege már csak 8 fok. Az olvasztott bazalt kihűléséből ki van számítva, hány század kell még, hogy még tizenégy fokkal alább szálljon. S akkor vége legyen mindennek?
Meghaljon-e a föld?
A föld azt mondja: „Nem! Én élni fogok az örökkön örökké való időkig!”
A földnek van saját hatalma, mit nem kér sem a naptól, sem a firmamentumtól kölcsön: a delej, a villany.
Az az ő tulajdona. A többi bolygóknak is van. A Jupiternek, a Venusnak ön-delejfényét távcsöveink rég hírül hozták, a polaroszkóp kétségtelenné tette.
S ez a hatalom, a föld deleje, annál magasabbra fejlődik, minél jobban kihűl. Az izzó vasnak semmi delejessége nincs; amint hideggé válik, akkor delejes lesz.
S a delejben tűz van, mely erősebb, mint a nap tüze. Az összpontosított napsugárban megég a gyémánt, de a delej tüzében születik a gyémánt. Ezt mindenütt tudják, ahol a delejvillany-világítást alkalmazzák. A pólust képező hársszén hegye abban a tűzben, mit a Volta-oszlop idéz elő, meggyémántosodik.
Az, ami az éjsark országának életet, meleget ad, a föld deleje az.
A véghetetlen látkört alig szakítja meg magasabb orom.
Hegyláncok nem tolakodnak elő. Sík, hullámos róna terül messze.
E róna közepett emelkedik fel magasra egy óriási hegytömb, mintha zárt vulkánok csoportja volna egy helyre gyűjtve; meredek, sima, fényes oldalú bércsüvegek, feketés, barnás, vörhenyes színnel, hegyeiken sötétkékkel, lilaszínnel zománcozva.
Nagy kerületben e hegydiadém körül még kopár, sima talaj terül, mintha merő meteorvasból volna az egész föld; hanem azután következik egy tó, mely az egész hegycsoportot mint szigetet öleli körül. E tóba folynak mindenünnen, a róna minden tájékáról jövő folyamok, patakok, tanúsítva, hogy itt van a földnek legmélyebb horpadása, ez az éjsark.
A tó menedékes oldalait képezik a szigetdelták, miket a folyamok torkolatai alkotnak körös-körül.
Magasan a hegykorona fölött, széles kerek tért foglalva el az ég zenitjén, ott világol az örök északi hajnal, mint egy sugárkoszorú ezernyi szivárványból, majd erősebb, majd szelídebb fénnyel. A föld delejének kisugárzása ez, világító, éltető, melegítő sugárpiac. Maga a körülölelt közép fekete, az örök éjt mutatva szüntelen, középett az éjsark csillagával s a nagygöncöl körüljáró fényes pontjaival; hanem a külső tér a fény minden színeiben ragyog; világoskék, sárga, zöld, rózsaszín, ami pásztánkint az eget átszeli, s a földre visszasüt, a fénylő csillagok átragyognak rajta.
A tájék, a messze láthatárig és azon is alul, fényárban úszik alatta. Nem a nappal égető, perzselő fénye az, hanem egy tündérvilági ég szelíd, melegítő, változó ragyogása; az éjsarkot körülfogó szigetdelták emelkedései virágzó erdőkkel vannak koszorúzva. Minden lomb világosabb zöld, mint az óvilágban; a ligeteket kiszínezi a fák virága, gyümölcse, váltakoznak ultramarinkéktől tündöklő pagonyok rubinvörös ligetekkel, kék borókával, vörös bogyókkal rakott fák tömegei azok; másutt aranysárga a geszt a bokrok gyönge hajtásaitól, s a faóriások itt-ott hófehérek, mintha pillangósereg szállta volna meg; virágözön az rajtuk, s a távoli rónán, hol halmok, dombok hajladoznak, egymást váltva olvad össze a sárgazöld mező, lilaszín virányokkal, rézbarna dűlőkkel, mik közt színes szalagként kanyarognak a színes eget tükröző patakok, szegélyezve ezüstzöld bokrokkal.
Itt a tél nem hideg, a nyár nem forró; tavasznak és ősznek virágból, gyümölcsből fonott koszorúi csaknem összeérnek.
S a rét, a mező, állatsereggel népesült, a lombok alatt madárzaj, a hullámok közt hallubickolás van. Élet van minden elemben.
Az emlősállatok közt nem uralkodik a rőt egyszínűség, a tollasok közt meg a tarkaság, mint az óvilágban. Amazok a tarkák, emezek egyesülnek a fehér, szürke, vagy kék színben: a szelídülés jele mind a kettő.
Hát az ember?
Embert ne szült volna a táj, mely annyi életet tenyészt?
Bizonyára az is van itt, s ha van, tökéletesebb, mint mi.
Hogyan került volna oda?
Hát aki megmondja nekem, hogyan került Amerikába az azték, a rézszínű, Polinéziába a hottentot, a karibi szigetekre az indián, ki vitte őket oda és „honnan”, annak majd megmondom én is, hogyan került a földsarki szigetre az ottlakó ember. Mert sziget minden darab föld e planétán. A víz a földteke felszíne.
Hogy pedig tökéletesebb az ottani ember, mint mi, annak az első oka az, hogy régibb ember, mint mi.
A pliocén nagy alakító rombolása után a legelső lakható földnek a pólus alatt kellett lenni: az hűlt ki legelébb, s mikor még Európa helyén a vulkán küzdött a tengerrel, mikor még Helvécia sziget volt, az egész orosz róna tengerfenék, Olaszország Afrikának egy része, akkor a pólus alatt volt a mérsékelt égöv. És mikor azt a dögletes mocsárt, melyből a görögök és asszírok országa felmerült, még az a nap szikkasztá, mely most Dél-Amerika szavannáit teszi lakhatlanokká, akkor számítgathatták az éjsarkvilág tudósai, miként a mieink most, hogy mi lesz az ő világukból, ha évezredre így hűl ki a föld; a telek mindig hosszabbak, a nyarak rövidebbek lesznek, a fa, a tüzelőanyag elfogy. És számítottak tízezredeken át.
Mert akkor tele és nyara volt az éjsarknak is.
Hanem amint a földsarkon áthűlt a föld, azonnal megkezdődött ott a delejesség, s az éjszaki fény anyamelegével felváltotta a mostoha napot.
Ezt a mágnestű lehajlása a láthatár felé igazolja.
Az éjsark emberei tízezredeivel az éveknek elébb kezdődnek, mint mi, valamint mi is megelőztük tízezred évekkel a szigetlakókat. S amennyire fölöttük álluk mi emezeknek, annyira kell, hogy fölöttünk álljanak amazok. Az ő első prerogatívájuk az ansziennitás.
A másik előjoguk a delej.
A delej hatalma mindenre kiterjed, fűre, állatra, levegőre. Csodaerőt kölcsönöz a vasnak s a vassal vetekedő emberi szívnek.
E valószínű hatást majd később elemezzük. Most szóljunk arról, milyen lehet az éjsarki ember.
Színtelen.
Mert arcát soha nem éri a perzselő nap, fehér az, mint az alabástrom. Vonásai túlfinomak; haja a hajcsövekben rejlő túlságos vasfestvénytől csaknem acélfekete, kékes fénnyel, szemei, szemöldei is olyanok. Termete kicsiny, de karcsú, ideges, erőteljes. Növénnyel él, az állattól nem vesz el mást, mint tejét; a húsételtől a delej alatt irtózik. Azért ruganyosabbak izmai, tisztább kedélye, sohasem beteg.
Beszédük tökéletesebb, mint a mienk. Oly nagy darab földön nem lehet, hogy többféle nyelvidom ne fejlődött volna ki, de van valamennyiben valami zeneszerű, amiről egymást megértik, mint a dalos madár.
Ruháik könnyebbek, mint a mieink; posztóra, állat bőrére nincs szükségük: az évszak egyenlő. Nincs náluk divat. Hogy miért nincs, majd arra is visszatérek.
Az ő egüknek planétája a föld. Igazi, uralkodó csillaga. A jó, kifogyhatatlan, anyai szerelmű föld. Az a sugárkoszorú, mely egüket bevilágítja, légüket bemelegíti, talajukat termékenyíti, a föld anyaszerelme.
És ők messze vannak már a tudományokban. Messzebb, mint mi, kik még csak tapogatózunk. Ők már tudják, hogy a föld mágnesereje hatalom, melyet kölcsön lehet kérni, égtől, földtől el lehet vonni, annak a segélyével mindent lehet alkotni.
Hiszen annyit már mi is tudunk, hogy ha egy sárkányt, melynek zsinegén ércsodrony van végigeresztve, felbocsátunk a légbe, e sárkány zsinegéből félöles villámsugarakat lehet előcsalni. Ezt már Franklin is tudta.
De ők már kitanulták, hogy e mindenütt jelenvaló delejét az égnek és földnek hogy lehet egy helyen összpontosítani; itt lángot szítani belőle, mely kőkolosszokat olvaszt meg üveggé, amott gépeket hajtani vele tűz nélkül, gőz nélkül, s parancsoló szükség esetében fegyverül használni és sújtani vele, messzebbre és biztosabban, mint Armstrong-ágyúval, Congrev-röppentyűvel.
E tudomány felemelte őket a földről. Kitalálták a röpülés titkát. Nem a tehetetlen léghajó öblében van ez a titok, hanem a mozgásban. A fecskének nincs léghajó a hátán. Vannak gépeik, miket a villany hoz mozgásba, s e mozgás légbe emel. Tudják az üveget használni, mint ércet és mint tollat. Hiszen idáig mi is eljöttünk már, hogy e merev üveg, ha selyemszállá vékonyul, gombolyítható és szőhető és kötéllé csavarható.
S mert utazni, terhet szállítani ott van az istenadta lég, nem vesződnek azzal, hogy az áldott földre hosszú vonalakon kőhalmazokat rakjanak, miket mi utaknak nevezünk, hanem engedik annak minden foltját zöldülni, kenyeret teremni.
A légbe emelkedés, a röpülés feltalálásával lehetetlenné lett minden háború. A legnagyobb hadsereget, mely kívülről ágyúkkal, monitorokkal törne be e nép határán, szétvernék, tengerbe fojtanák, villámokkal agyonpaskolnák a légből, és anélkül, hogy egyetlen rendes katonát tartanának hozzá; ott nincs harci dicsőség, csatatéri halál, ütközetben ellőtt kéz, láb, honvédrokkantak és elesettek özvegyei, árvái.
Ebből természetesen következik, hogy hódító zsarnokok sincsenek. Ki tudna egy népnek fejére ülni, mely röpül?
Még az igavonó barmok szolgasága is megszűnt náluk. A villanydelej ekét hajt, kévéket út nélkül hazaszállít, mozderőnek szolgál kicsiben és nagyban; a jármot elvetették ott már mint haszontalan barbáreszközt.
Ártó állat, dúvad ellen sem kell fegyver. Ami volt, azt kiirtották, s kívülről nem jöhet hozzájuk. Nagyon erős fala van országuknak.
Rossz embert, tolvajt sem kell üldözni ottan. Miért lopna valaki? Miért ártana másnak? Mindenkinek annyit ad a föld, amennyi kell neki. Minden ember dolgozik s megél utána.
A földmívelés nem kockajáték ott, mint nálunk. A magot bizonyosra vetik el. Jó év, rossz év nem tesz különbséget.
Ott nem könyörögnek, zászlót, keresztet hordozva, esőért, napsugárért, hanem hozzálátnak, hogy szerezzenek azt. Leszármaztató huzalaik által, mikor esőre van szükség, a föld delejét a tavak, tengerek tömege ellen fordítják, felhőket támasztanak belőlük, találkozást idéznek elő ott, ahol akarják emberi tudománnyal villanyterhes felhők között, s megáztatják velük az aszályos vidéket; ha pedig erősebb meleg kell a növényzetnek, visszavezetik a villanydelejt a központhoz, intenzívebb központi kisugárzást adnak neki, s olyankor látja néha magasan fellobogni az égre a távol földlakó a csodálatos aurora borealist, s kérdezi magában: „Mit jelent az?” Mit jelent? Azt, hogy az éjsark országában most szürethez, aratáshoz készülnek!
Így csinálnak éjszakát is, mikor a föld növényeinek álomra van szükségük. A tavakból támasztott köd eltakarja az égi fényt, s nyugalomra tér a világ.
S mert mindezt egyszerre, egy akarattal kell tenni az egész országnak, ott egyetértés van mindig. Ott nincs nemzetiségek közötti viszály, nincs határvillongás, nincs jobboldal, baloldal közötti harc, csak egy van: a hazaszeretet.
Ott nem lehet főrang, születési előny. Mindenki munka után él és ész után. A földmíveléshez is ész kell, és tudomány az, mint a csillagászat.
Hát a kormány? Óh, igen, kormány is van ott. S ott valóban megérdemli e nevet: gondviselés. Mert nem azzal vesződik, hogy alattvalóit hogy tanítsa be katonáknak, hogy szedje be tőlük az adót, hogy lessen bele az üstjeikbe, mit főznek, hogy küldjön rájuk paragrafusözönt, mihez tartsák magukat, hogy őrizze őket börtöneikben, hogy regulázza őket iskoláikban, hogy énekeltesse templomaikban, hogy esküdtesse, vallassa, kínozza, ítélje őket, hogy rakja meg városaikat hivatalos henyéivel, akik szerzik az izgágát, s numerusok szaporításában keresik érdemeiket; hogy tartsa félelemben egyik nép fiaival a másikat, s hogy osszon parancsokat: mikor dolgozzanak, mikor pihenjenek, mikor szabad és mikor nem szabad mulatniok, és elcserélje gabonájukat, selymüket, érceiket papiros darabokért. Nem, itt a kormány nem azzal foglalkozik. Hanem azt cselekszi, hogy kezében tartja az egész világrész meteorológiai észleletét. Tudomást szerez a ég és villany tüneményeiről, figyelemmel kíséri a keletkező szelet, s tudósítja róla az egész országot; várai nem erődök, hanem obszervatóriumok, szövetségese nem az államvallás, hanem a tudomány. Amit összpontosít, az a búvárlat, a találmányok tökéletesítése, az egyetemes észlelet felhasználása, a felfedezések gyors elterjesztése. Sok ez és nagy feladat, s többet nem kíván kormányától az éjsark népe.
De hát ha adót nem vesz a kormány, miből tartja fenn egész szervezetét, miből fizeti észlelő tudósait, kik nem szánthatnak; a tömérdek apparátust, az egész meteorológiai hálózatot, az experimentumokat, a találmányokat, a növeldéket, az akadémiákat? Úgy hiszem, igen egyszerűen. Az állam kereskedik. Övé a villanyközlekedés eszközei, mikkel egyik világpart terményeit a másikéval kicseréli. A kereskedés az állam szolgálatában áll. A delejkörön innen eső új világban is tudják már ezt a mesterséget, s űzik a kormányok szép sikerrel. (Lásd: dohánymonopólium.) Csak azzal a különbséggel, hogy Delejország kormánya nem veszi el Pétertől a földjén termett dohányt tíz forintért, hogy ugyanannak a Péternek egy óra múlva eladja ötvenért, hanem szállít onnan, ahol sok van egy terményből oda, ahol nincs, hanem van más, s azon nyer annyit, hogy deficitje ne legyen.
Azután az államé minden gyár, bánya, összpontosított erőt követelő iparműhely, azokból él és hatalmas, mint amilyen gazdag és hatalmas nálunk Rothschild, anélkül, hogy valami törvénybe volna iktatva a civillistája.
Tehát itt nincs börzeszédelgés, nincs bukás, nincsenek milliomosok, kiknek fölösleges pénze az erkölcsökben vásárt üssön, az asszonyokat fényűzőkké, a férfiakat sóvárokká tegye. De koldusok sincsenek. Milliomos csak az állam, szegény csak a miniszter. Hát házaik milyenek lehetnek? Hát ők építkeznek-e?
De még hogyan! A mi óvilági architektúránk ott nevetség. Összehordunk százféle anyagot, nekiállítunk tízféle mesterembert, összetákolunk fát, követ, vasat, homokot, üveget. És azután szobáink sötétek, minden szél keresztülfúj rajtuk, egy század egy háznak már öregség, ha azt megéri anélkül, hogy egyszer legalább leégjen. Ez a sok baj Delejországban mind nincs. Ott másként építenek. Kavicsuk van elég, mert utat nem csinálnak belőle, sziksót bőven adnak a tavak és tengerpartok. Tehát az üveg általános náluk. A hatalmas villanydelejtűz egy üvegtömeggé olvaszt kavicsot és sziksót, és mikor folyékony a tömeg, két óra alatt kész belőle a ház. Hogyan? Ki nem játszott gyermekkorában szappanvízzel és szalmaszállal? A szalmaszálat beledugtuk a szappanvízbe, s belefújtunk, és azzal egyszerre egy csoport színes hólyag emelkedett ki a híg tömegből, egymáshoz tapadva, középett a legnagyobb. Ezek is úgy tesznek; egy nagy fúvógépet a híg üveglávába bocsátnak, s percek múlva kiemelkedik a ház gömbölyű üvegfalakkal, üvegtetőkkel, körül a kisebb szobácskák, középett a nagy kupola, az ott bizonyosan családi étkező. S az egész épület kész, az építésznek csak ajtókat kell rajta vágni egyik átlátszó szobából a másikba. Azok után egymáshoz illenek pontosan, nem repedeznek, nem kívánnak tatarozást, nem nedvesek, nem sötétek, nem légvonatosak, nem égnek el és eltartanak örökké! Fő előnyük a Delejország lakóira az, hogy az üveg mint elszigetelő pihenést ad a küldelejtől izgatott idegeiknek.
Ilyen az építés falun. Tulajdonképpen faluról beszélni nonszensz itten, mert ha utak nincsenek, utcák sincsenek, minden ember háza külön áll a kertje közepén, mintha nálunk a Balaton partját látnók a veszprém-zalai oldalon.
Hanem a fővárosuk építkezése kolosszális. Ott is üveg az uralkodó épületanyag; mert a gyárak; obszervatóriumok villanygépezetének elszigetelés kell a külvillanyosság ellenható befolyása ellen, s a roppant épületek falai vulkanizált üvegmázzal vannak bevonva.
A főváros közepét foglalja el egy óriási körépület kétszáz toronnyal; az a villanyközlekedés indóháza; a magas tornyok az útra induló s megérkező léghajók kikötőhelyei, mik a tornyokból néha százával egymáshoz csatolva mint egy óriás vadlúdcsapat, indulnak meg a távol útra, ütenyre verő hajlékony vitorlaszárnyaikkal suhanva végig a biztos levegőben, mely nem oly hűtelen, mint a tenger. Az éjsarki égnek nincsenek viharai, ott nem jár sem monszun, sem passzátszél, sem tornádó, a nap hősége nem hozza elő a jégesős zivatart, sem a légvillany túlterheltsége a villanyforgatagot, sem a jégsark fagyai a nemerét, a buránát, sem az afrikai sivatag izzása a számumot; rend uralkodik a légben, s emberi tudomány szabályozza a szelet. Másutt égnek emelkedő kolosszális tornyok merednek fel, ezek az obszervatóriumok; nagy téreken ezernyi öntött bazaltoszlopokon nyugvó üvegtetők, bazárok, raktárak s tarka épület-bohócok, enkausztikai művészet remekei titáni mérvekben. Az egész óriási város üvegkupoláit varázsfényben ragyogtatja az örök éjsarki hajnal szivárványos színváltása.
Hát viseletük miből van ez éjsarkiaknak? Az is a delej égaljához van mérve. Ott minden ember selyemben jár. Minden fának van hernyója, mely megannyiféle selymet köt, finomat, durvát, minden színűt; s a selyem hűsítőleg hat a villanydelej ingere ellen. Ez ingyen terem, fáradság nélkül, és oly tömérdek, hogy mindent pótol, amit nálunk kender, len, gyapjú és gyapot állít elő, még a papírt is.
Tehát ott írnak és nyomtatnak is? Írnak is, nyomtatnak is. De már azon rég túl vannak, hogy amit egy ember ír, azt tíz más betűnként szedje ki utána; a leírt lapról tudnak nyomtatni egyenesen.
Tehát vannak költőik is, kik színműveket írjanak és színészeik, kik azokat eljátsszák? Vannak, de a színészek maguk a költők, az óvilági szokás elavult már, hogy egy ember megírjon egy darabot, azt tízen betanulják s előadják súgó után. Az ő színészeiknek csak elmondja az igazgató a darab meséjét, melyet játszani fognak, kiosztja szerepeik címét, s a költemény, a dráma ott születik meg a néző előtt, nem a súgó szájából, hanem a költő-színész inspirációjából. Betanult szavakat ott már az országgyűlésen sem mondanak.
Talán dalművészetük is van? De még milyen! Énekeseik hangterjedelme harmadfél oktávát ér át, érces és csengő. Sohasem rekedtek. Dallamaik érzéssel tele, hallásuk csalhatatlan, s az énekes itt a zeneköltő maga, kinek dalát a szenvedély sugallja, nem a hangjegy. Üveghangszereik túlföldi bájt adnak a zenének.
S mennyivel előbbre kell náluk lenni a világismeret tudományának, mint minálunk. Míg a mi tehetetlen széntüzünknél hutáink akkora refraktort sem bírnak kiállítani, mely az ötvenezer mérföldnyire közelben járó holdat annyira látkörünkbe hozza, hogy embermagasságnyi tárgyakat kivehessünk rajta, azalatt ők a végtelenig fokozható villanytűzzel oly óriási nagyítótükröket állítottak fel, mikben a Sirius úgy jön fel, mint a delelő nap, a csillag-ködfoltok mint új világrendszer, s a szomszéd planéták lapja előttük áll, mintha az ég helyett egy új földboltozat függne odafenn. És akik látják ez óriási nagyítótükrökben a szomszéd planétát megnépesülve ugyanolyan emberi alakokkal, mint mi vagyunk, beültetve ugyanolyan ligetekkel, mint a mieink, kik látják azt az életet, melyet mi itt elkezdtünk, folytatva a szomszéd csillagokban, szerzett érdem, kiküzdött tökély szerint, amottan, odaát, hatmillió mérföldnyi távolból idehozott csillagzaton; kell-e azoknak pap? Kell-e templom? Kell-e hit, vagy reveláció?
Ők nem „hiszik”, hogy van Isten, van lélek, van túlvilág, van örök élet; ők „tudják” már, hogy van!
Kell-e ott erényt, szorgalmat, hűséget, jóságot „prédikálni”?
Nem. Az éjsark alatt nincsen pap.
De hiszen maga a föld teszi nekik könnyűvé az eget megérdemelni.
Ameddig a delej befolyása elhat, csodaerővel száll az meg nemcsak eget és földet, de mindent, ami a kettő közt lakik. Az ember szíve alája van vetve annak.
Az aurora borealistól átmelegített ember igaz és szavatartó, vidámságának nincsen mámora, szenvedélyének csak lángja van, korom és hamu nélkül; becsületére büszke, gyönyört talál a munkában, örül a mások jólétének, a szomorkodóval együtt érez, érti saját emberbecsét, és tiszteli a magánál erősebb szellemet; izgalmas, ideges s azért közlékeny; haragot nem tart, tréfára hajlandó, elmés, élces, bosszúállásban nem keresi sértett becsülete helyreállítását. Az éjsark alatt nem verekesznek.
És végre az éjsark alatt igazán szeretnek. Ha két szív deleje ott egymást feltalálta, soha el nem szakad az többé egymástól, nem választja el őket más, csak a halál; s még akkor is, aki előbb meghal, nem költözik el újjászületni társa nélkül a más csillagzatba; ott marad körülötte, él tovább szíve emlékében s a föld delejsugarában, s rá vár, míg az meghal, s együtt mehetnek a közös új hazába. Ez az éjsarki emberek szerelme.
Nincs ott hűtlenség, s a hűtlenség konstitúciója: nincsen „divat”. Senki sem kíván másnak szép lenni, mint annak, akit szeret.
Az éjsarki emberek tehát soká élnek, mert soká boldogok. Betegség, járvány nem pusztít közöttük. Ott nem lehet beteg a föld, mint nálunk a kolerában, nem lehet ragályos a lég, mint nálunk a tífuszban; nincs meghűlés, mert nincs hirtelen időváltozás; meghalnak az emberek, mikor megöregesznek. Hisz az az előnyük már az erdők vadainak és madarainak is megvan, hogy nem betegek soha, élnek, ameddig napjaik határa tart. A betegségek lajstromát az óvilág emberei maguk nyújtották hosszúra, és örökítették meg magukon.
Tehát ott nincsen orvos.
A vénség sem olyan, mint nálunk, az arcokat szenvedély, nyomor, fájdalmak, sivár élvek nem ráncosítják össze, a hajakat nem őszítik meg, a fogakat nem hullatják ki. Az élet kialszik, mint a mécs, csendesen, ha olaja elfogy.
De hogyha olyan soká élnek az emberek, s ha sem ragály, sem háború nem fogyasztja őket, hogy férnek el lassanként azon a körülzárt helyen?
Először is: a nemes faj nem szapora.
Azután: a világrész, melyen laknak, egyre terjeszkedik. Amily mértékben kihűl a föld felszíne, oly arányban növekedik delejének kisugárzása; ez a kisugárzás olvasztja lassanként az éjsark körül terjengő jégövet.
E jégöv egyre tágul, partjait egyre mossa az éjsarki meleg tenger, s e tenger ismét odább halad, s partjaiból a delej országának új szárazföldet enged át, mit hozzáfoglalnak, beültetnek, benépesítnek.
És amellett az előre űzött jégöv egyre terjed alább az ismert világ zónái felé, és szorítja ezeket összébb. Mivelünk süllyed a föld alább. Közép-Ázsia már mélyen a Csendes-tenger színmagasa alatt áll, csak bércpartjai őrzik, s ki van számítva, hogy tízezer év múlva Franciaországnak utolsó hegyei mint szigetek fognak csak kiállni a Földközi-tengerből.
Az ismert világ tökéletlen emberfajai mindjobban összeszorulnak az utolsó meleg délöv alatt, s midőn az utolsó darab földért küzdenek, egymást kölcsönösen fölemésztik.
Midőn Franklin, Kane, MacClintock, Kennedy és a többi merész hajósok kiindultak a föld jégövén keresztültörni, s a rajta túl sejtett, bebizonyított új világrészbe elhatolni, tudták, kiszámították, hogy ez a kettős jégöv bennünket közbeszorult tökéletlen emberiséget, egyszer össze fog sajtolni, s letöröl a föld színéről, mint letörölte egy más katasztrófa a mamutok világát; de oda mi nem vagyunk képesek betörni.
Hát azok tudnak-e mirólunk valamit?
Én azt hiszem, hogy igen.
Hogyan? Ha soha nem jönnek közénk, ha nem jártak köztünk?
Ismét a villanydelej által.
Ha ezelőtt harminc évvel azt mondta volna valaki, hogy lesz idő, amelyben azt a trónbeszédet, melyet az angol királynő tart délben tizenkét órakor Londonban, már délután két órakor szóról szóra utána fogják olvasni Pesten, Szent-Pétervárott, Konstantinápolyban és még aznap az Óceánon túl, Amerikában, ezer meg ezer tengeri mérföldön túl, azt mondták volna neki: „Poéta vagy!”
S ha valaki húsz év előtt azt mondta volna, hogy lesz egy gép, melynek egyik felébe beletesznek egy műremeket, melynek ezüstjén Benvenuto Cellini félesztendeig dolgozott, s két óra múlva azon gépnek másik feléből ugyanazon műremek fog előkerülni, hajszálnyira hasonlatos a másikhoz, hogy egymástól meg nem lehet őket különböztetni, azt mondták volna neki rá: „Kontár vagy!”
És íme ezek megvannak. A villanydelej eszközli e csodákat. Nem lehetne-e ugyanaz képes évezredes tökélyesülésében egy általa áthatott, erejével felmagasztosított emberi agyban is ugyanazt a csodát előidézni, amit rézen és horganyon elkövet? Hogy a villanydelej magát a tudatot is elszállítsa egyik világrészből a másikba, s galvanoplasztikai alakítást teremtsen az emberi agyban???
„Poéta vagy! Kontár vagy!” – kiáltsátok uraim és úrhölgyeim!
De hát ha olyan nagyon ismernek bennünket a magasabb képességű rokonok, miért nem jönnek ide közénk? Hiszen őket nem gátolja a jégmező, ők röpülni tudnak. Miért nem röpülnek ide, miért nem hódítnak meg bennünket?
Azért, mert nem használhatnak bennünket.
Mit csináljanak ők mivelünk?
Megmérgezett vérünkkel, mely nyavalyáink magvát hordja? Visszás fogalmainkkal, undok fajgyűlöletünkkel? Kapzsi pénzvágyunkkal, önző szerelmünkkel, nevetséges büszkeségeinkkel, őrült divatjainkkal? Százféle mitologikus hitünk fanatizmusával, ezerféle nyelvkülönbségünk bábelével, fegyverben álló népeink milliónyi szabadalmas gyilkosával? Didergő nyomorúságunkkal, dobzódó gazdagságunkkal? Tudatlan köznépünkkel, önhitt tudósainkkal? Vérengző lakomáinkkal, kábító italainkkal? Hiú becsvágyunkkal, „enyém-tied” fölötti civakodásunkkal? Igaztalan törvényeinkkel, részrehajló bíráinkkal? Dőzsölő ifjúságunkkal, köszvényes öregségünkkel? Állatkínzó gazdaságunkkal, emberkínzó igazságunkkal? Börtöneinkkel? Akasztófáinkkal? Pénzen vett gyönyöreinkkel? Hamis hajú divatszépségeinkkel? Papjainkkal és orvosainkkal? Prókátorainkkal és generálisainkkal? Újságíróinkkal és minisztereinkkel? Királyainkkal és rabszolgáinkkal? Mikor mi ezekben vagyunk a tökéletesek!…
Ugyan mire használhatnának ők minket?…
Ha tudnak rólunk, szánakoznak rajtunk.
És hagyják csendes kontemplációval beteljesülni rajtunk a végzetet.
Az ő világuk a jövendő.
Az éjsark országa egyre terjed; az éjsark fénye, melege folyvást nagyobb tért világít, melegít be; a jégövek északról, délről folyvást előbb haladnak a zónákon. – A föld folyvást hidegül, és a nyarak hőmérsékének általánya folyvást közeledik a fagypont felé.
Egyszer azután eléri azt. Elfogy a kőszén, s a kiirtott erdők, mesterséges tűz sem ad meleget többé.
De ugyanazon mértékben, melyben belső rétegei kihűlnek, erősödik delejvillanyos hatalma a földnek, s mikor magára hagyja a mostoha, a nap, ki oly rosszul bánt vele eddig is, akkor önfényében fog ragyogni, s bevonja maga körül az eget sugárkoronájával, s bemelegíti a légkört örökké boldog népei felett, és akkor lesz „egy akol, – amelynek nem kell pásztor!”