Ugyan legfőbb ideje volt, hogy Iván hazakerüljön a kőszéntárnájába.
Azalatt, míg ő Pesten segített tolni a szelet, nagy dolgok történtek a Bonda-völgyben.
Legelőször is az ő gyártelepétől egy futamodásnyira óriási új épületek támadtak varázslatos gyorsasággal, mint ahogy szoktak épületek emelkedni, amiknél nem kérdik, mibe kerül, csak azt, hogy mikorra lesz kész, akármi áron.
A részvények még ki sem voltak bocsátva, s már beleépített a konzorcium a vállalatba egymillió forintot.
Mindenütt lázas gyorsaság: itt egy téglavető dolgozik gőzerőre, amott egy sodronyvasút szállít épületanyagot az emelkedő falakhoz; egész agyaghalmok állnak már kihordott földmunkálat után; a kémények már füstölögnek, a tetőket már cserepezik. Egy egész utca épül itten! Egy új város.
Rauné úr nem írt Ivánnak ez építkezésekről semmit.
Még egyebet is elhallgatott Rauné úr a távollevő előtt.
Azt, hogy a tárnában megszületett az a harmadik ijesztő szellem, mely vetekedik vihederrel és zuhatarral: a „sztrájk”. A munkások egy része el akar menni az új tárnába, amit elneveztek „úri telepnek”. Ott felényivel magasabb munkabért ígérnek, mint amit Iván fizet.
De bizony maga Rauné úr is felmondott, s kinyilatkoztatá, hogy a részvényes társulatnál kínált igazgatói állomást sokkal előnyösebbnek találja magára nézve.
Természetes dolog, hogy ő maga volt az, aki Iván munkásai közül kiszemelve a leghasznavehetőbbeket, azokat nagy munkabér ígéretével elcsábította a részvénytársulat szolgálatába.
Most látta át Iván, milyen oktalanságot követett el, amikor az ő kedves barátja által idehozott felügyelőt befogadta a tárnájába.
Ilyen a tudós ember!
Azt kutatja, ha addig él is, hogy micsoda állatok éltek a kőszénben ezelőtt százezernyi esztendőkkel; hanem arra nem jön rá, hogy konkurensét nem jó lesz odaereszteni a kőszene közé.
Azt pedig a legegyügyűbb árendás is tudta volna, hogy amint az ő kedves barátja, Félix azt mondja, hogy ő itt a szomszéd uradalom kőszenét kiaknázni részvénytársulatot alakít, azonnal pakolja fel mellé rögtön Rauné urat is: „Nekem, barátom, itt többé lélegzetet venni sem maradsz!”
Hisz az ellenségét avatta be üzleti titkaiba!
No hiszen tapasztalá, hogy az nem tartózkodott a legjobban hasznát venni e titkoknak.
Iván, megtudva a fenyegető bajt, összehívta munkásait, s azt mondta nekik:
„Bajtársak! Itt van egy új vállalat, mely nektek olyan nagy munkabért ígér, amit csak veszteség mellett adhat meg. Az én tárnámon eddig nyereség volt. Én tehát felajánlom nektek, hogy eddigi munkabéreteken felül osztozzunk jövőre a nyereségen is. Amit keresünk, felezzük meg. Esztendő végén elétek teszem a számadásaimat. Saját küldöttségetek megvizsgálja azt, s ki-ki megszolgált bére és munkaaránya szerint megkapja belőle az osztalékát. Ha ebbe beleegyeztek, folytatjuk a munkát. Ha azonban jobbnak találjátok a részvénytárnához a magas napidíj kedvéért átmenni, én nem fogom magamat a versenyzésben egy sok millióval rendelkező társulat mellett tönkretenni, hanem eladom nekik a tárnámat, s akkor azután bizonyosak lehettek felőle, hogy mihelyt egy kézben lesz a két tárna, a munkabért le fogják megint szállítani. Azoknak, akik híven megmaradnak velem, egész életükre ajánlom ezt az alkut. Ennek a tárnának a haszna mindenkor felezve lesz munkások és tulajdonos között, amíg én vagyok a tulajdonos.”
Ezt az ajánlatot sokan megértették, s ezt a részvénytársulat nem csinálhatta utána. Több felénél a munkásoknak szerződött Ivánnal, hogy megmarad, és nem hagyja el az őstelepet. Egy nagy csapat azonban felbuzdítva bérenc izgatók által, átcsapott az úri telephez.
A híven maradtaknak azután sok bosszantást kellett kiállni az elszakadtak részéről. Azontúl egy vasárnap sem múlt el verekedés nélkül a két tárna munkásai között.
Nemsokára tapasztalá Iván, hogy hatalmas versenytársa már talált ki valamit az ő sakkhúzása ellenében.
Egyenkint tudósíták szokott vevői, akiknek szén-, nyersvas- és rúdvas-szállítmányokat szokott küldeni, miszerint a bondavári részvénytárna és kohó ötven percenttel olcsóbbért kínálja nekik a terményeket; jövőre tehát tőle is csak ilyen áron fogadhatnak el valamit.
Ötven százalékkal magasabb munkabér, ötven százalékkal olcsóbb ára az előállított terméknek; ez annyit tesz, mint ingyen dolgozni.
Raunénak kezében voltak Iván üzleti összeköttetései; azt tehette megrontására, amit akart.
Iván még erre sem veszté el bátorságát. Visszaírt minden eddigi üzletemberének, hogy sem a szenet, sem a vasat egy fél fillérrel sem foga alább adni, ha mind a nyakán marad is.
Ennek azután az lett a következése, hogy a termelt szén és vas mind ott gyűlt halomra a félszerekben és raktárakban, alig fordult meg egy szekér a Bonda-völgyi fekete úton. Tárna és kohó magának dolgozott.
Ez azután igen rossz kilátás volt a híven maradt munkásokra nézve. A szomszéd tárnabeli társak eleget csúfolták őket emiatt. Hol lesz a nyereség? Osztozhatnak majd a vasrudakon, meg a nyers szénen.
Iván megnyugtatta őket. Az év végén el fog minden kelni jó áron. Elvesztegetni nem szabad semmit. Ha a másik tárna teszi, tegye; ő nem megy utána.
Mikor a gyártelep nagyszerű építkezései készen voltak, az igazgatóság fényes ünnepélyt rendezett a vállalat felszentelésére. Távol Bécs városából lejöttek a fő-fő részvényes uraságok, igazgató bizottmányi tagok és elnökök a megnyitási ünnepélyre. A gyártelep óriási raktárának terme nagyszerű étteremmé lett feldíszítve, az ablakok virággirlandokkal körülfűzve, a mellékasztalok a munkások számára, a főasztal az úri vendégek számára megterítve.
Előre el lett híresztelve, hogy maga a herceg is le fog jönni. Őt választotta meg a konzorcium a vállalat tiszteletbeli elnökévé. A hercegek, mint tudva van, legjobban értenek az iparvállalatokhoz, s különösen Tibald herceg kitűnő, nagy talentummal bír a spekulációra és számításra. Ő maga egymillió forint árú részvényt írt alá. Azt a milliót Kaulman kölcsönözte neki, azt a milliót a bondavári uradalomra táblázták be. Az a millió természetesen nem létezett sehol.
Az ünnepélyt templomi szertartás előzte meg, melyen, mint előre ki volt híresztelve, a nagyhírű Sámuel apát tartotta a szent misemondást. Úgy is illik. Mert ilyen magas rangú vendégek előtt csak nem pontifikálhat egy olyan jámbor, együgyű falusi plébános, mint Mahók tisztelendő uram.
A vendégek csupa merő üveges hintókon érkeznek a templomhoz a bondavári kastélyból, hova az előző napon megszálltak. A herceg címeres batárja jön legelöl. Hátul két lakáj aranyos ruhában, elöl fehér parókás kocsis háromszegletű kalappal. A lakájok sietnek a hintó ajtaját kinyitni. S abból legelőbb leszáll egy finom öreg úr ezüstfehér hajjal, simára borotvált, nyájas, szelíd arccal, úri tekintettel, s ugyanaz kezét nyújtja a hintóból kiszállásra egy bársonyban, csipkében pompázó úrhölgynek, kit a legcsaládiasabb nyájasság kifejezésével segít a földre lelépni.
A hintóból lelépéskor a delnőnek kitűnnek világoslila atlasztopánkái s fényes selyemharisnyája.
„Milyen nagy uraság lehet ez!” – mondja magában a bámészkodó tömeg, mely a templom előtt ácsorog, s kalaplevéve várja az uraságokat.
Csak egy darócruhás alak kiált fel megriadva, midőn a deli hölgyet leszállni látja: „Evila!”
Szaffrán Péter az.
A delnő meghallotta a bámulat felkiáltását, s mosolyogva fordítá arcát arrafelé:
„Nem! – Evelina!”
S azzal fellebegett a templom lépcsőin előkelő gráciával.
Evelinát a hiúság hozta e helyre.
Meg akarta mutatni a selyemharisnyáit azoknak az embereknek, akik látták őt facipőben és mezítláb.
A parasztleány hiúsága volt az.
Nem kevélység, csak hiúság. Nem akarta ő lenézni egykori társait, akart velük jót tenni, pénzt osztani ki közöttük, hálára, tiszteletre kötelezni őket; s különösen azoknak, akik őhozzá jók voltak, meg akarta mutatni, hogy ő most, midőn ilyen nagy uraságra jutott, nem feledte el az irántuk való háladatosságot; óhajtja őket boldogítani.
Evelina előre örült a találkozásnak hajdani vőlegényével. Az már valószínűleg rég vigasztalta magát; talán már felesége is van. Egy kis pénzajándék azt igen boldoggá fogja tenni.
Arra is számított, hogy Ivánnal is fog találkozni. Annak is be fogja bizonyítani, hogy milyen hálával emlékezik rá, s milyen hatalma van e háláját tettekkel is bebizonyítani. Annak már ajándékot nem oszthat ugyan, de tudathatja vele, milyen veszély fenyegeti kis telepét a hatalmas konzorcium részéről, s felajánlhatja mindenben döntő befolyását a társulatnál Iván javára, ha az ki akarna egyezni az óriás ellenféllel, ki őt agyon szándékozik nyomni.
Mindenkivel akart tenni valami jót. Hogy azután mondják az emberek: „Ah, de felvitte Isten a dolgát! De jó szíve van! De megismeri szegény barátjait most is!”
A jóltevés hiúsága hozta ide.
Azt is kicsinálta ő szépen, hogy Berenddel összejöhessen. A környék tekintélyei, földbirtokosai a herceg nevében lettek meghíva a megnyitási ünnepélyre és lakomára. Egy ilyen meghívást visszautasítani lehetetlen. Bár ugyan Sámuel apát, mikor Evelina példázgatott előtte, hogy nem látogatja-e meg Berendet mint tudós kollégáját, hogy talán magával hozhatná a lakomára, azt felelte rá, hogy nincs a világnak olyan kincse, amiért ő Berend Iván barátjához azzal a szép szóval nyisson be, hogy gyerünk a bondavári főurak szalonjába. Ő tudta, miért mondta.
Amint Szaffrán Péter az előtte elsuhanó tünemény után bámult, valaki a vállára ütött hátulról. Kaulman Félix volt az.
Péter arcát első percben az ijedtség, azután a düh sápasztá el ez alak láttára.
Az pedig úri fölénnyel mosolygott le rá, mint akivel egykori kapitális tréfa emléke tartja összeköttetésben.
– Jó napot, fiú! Azután a vendégségre te is feljöjj!
Szaffrán Péter végigbámult az előtte elhaladó uraságokon, s mikor mind bementek a templomba, ő is utánuk ment.
Ott letérdepelt egy szentkép előtt a templom legsötétebb zugában, s két összekulcsolt kezét a falnak támasztva, s arcát karjai alá dugva, egy fogadást tett, egy rettentő, nehéz fogadást. Akik látták, azt hitték bűneit bánja és imádkozik. Azután felkelt, nem várta be a fényes szertartás végét, kisietett a templomból, vad tekintetet vetve háta mögé, ha nem kiáltanak-e utána a szentképek, mind ujjaikkal felé mutatva: „Fogjátok el! Kössétek meg!”
A szent szertartás után a gyártelep megtekintésére vonult az úri társaság. A fenyőgallyakból emelt diadalívnél a munkások küldöttsége fogadta az uraságokat, s azoknak vezérszónoka tartott volna nekik valami ékes beszédet, ha bele nem sült volna. Hanem egy fehér ruhás lyánkákból álló csoportozat egészen szerencsés volt a betanult verset elzengedezhetni; egyik kisleány Evelinának pompás virágcsokrot nyújtott át.
Evelina megcsókolta a gyermeket, s azt kérdezte tőle: „Hát Micike, ismersz-e még?”
Dehogy ismerte! Rá sem mert nézni Evelinára, olyan szép volt.
A telep épületeit, a gyárokat, a kohókat, a hámort, a tárnát, a szénizzasztót Rauné úr, az igazgató, mutogatá meg az uraságoknak, kik azután jól elfáradva érkezének vissza az étteremmé alakított raktári helyiségbe, ahol két cigánybanda fogadta őket, természetesen a „Rákóczi-induló”-val.
Eljött biz erre az ünnepélyre hívott és hívatlan: úr, paraszt, pap és cigány.
Hanem az érkezettek között Ivánt nem találta Evelina. Még csak mentegető levelet sem küldött. Ismét a fekete ing van rajta, nem tud bókokat hazudni, ahol azoknak ellenkezőjét érzi. Goromba ember.
Pedig talán van is rá oka?
Mikor a medve bőrére isznak előre, a medvének legalább hadd legyen joga nem lenni jelen azon az áldomáson.
Hanem ott volt Szaffrán Peti.
Még az a kitüntetés érte, hogy a munkások asztalánál első helyre ültették. Hiszen vendég volt közöttük. Többen nem jöttek át a Bonda-völgyi tárnából, egyedül ő.
A vendégség késő estig tartott. Urak és munkások igen vígan voltak.
A lakoma vége felé odahívatta Félix magához Szaffrán Pétert.
Bemutatta őt a hercegnek.
– Ez az a derék munkás, akiről beszéltem excellenciádnak.
Szaffrán érzé, hogy arcába szökik vére, s halántékainak tódul.
– Nos, jó fiú, hát hogy éled világodat, amióta nem láttuk egymást? – szólt Félix. – Félsz-e még a doktortól olyan nagyon? No, itt adok neked egy kis flastromot. Gyógyítsd meg az ijedtségedet vele! – S azzal kivett tárcájából egy újdonat százforintost, s odanyomta Péter markába. – Ne nekem, a nagyságos asszonynak csókolj kezet!
Szaffrán Péter szót fogadott, s kezet csókolt Evelinának, arra a szép gyönge violaszín kesztyűjére.
Lám, milyen jó, engedelmes fiú lett az emberevőből.
– A nagyságos asszony neked igen jóakaród – folytatá Félix. – Az ő szavára őexcellenciája, a kegyelmes herceg, méltóztatott elrendelni, hogy tégedet a részvényes telephez mint tárnafelügyelőt alkalmazzunk ezer forint évi fizetéssel. Mit szólsz ehhez, fiú?
Mit szólt volna? Azt tette, hogy kezet csókolt a kegyelmes hercegnek is.
– No! És most már üríts velem egy poharat! – szólt magas leereszkedéssel Kaulman úr, teletöltve habzó pezsgővel egy serleget Szaffrán Péter számára. – „Éljen a mi legkegyelmesebb elnökünk, őexcellenciája, a herceg!”
– S éljen a legszebb asszony! – tevé hozzá a herceg udvariasan, mielőtt a tósztra felsivalkodott volna a hegedűtus, s azután mind a négyen összeüték poharaikat: Szaffrán Péter, a herceg, a bankár s a szép hölgy.
A parasztság el volt bájolva e jelenettől. Hogy koccintanak poharat véghetetlen nagyságú főurak egy halinadarócos munkással. Ezek igazán szeretik a népet.
Szaffrán Péter pedig azt találgatta magában, hogy e két úr közül, akiknek egyike jobb, másika bal felől foglalt helyet a szép úrhölgy mellett, vajon melyik lehet a férje, s a másik mije lehet neki akkor.
Kiüríté a poharat, de attól sem tudta azt meg jobban.
Az ünnepélyt nagyszerű tűzijáték rekesztette be. Az elpattogó röppentyűk aranysziporkái arra szálltak el Iván tárnája fölött. Másnap reggel Szaffrán Péter beállít Ivánhoz és jelenti, hogy átszegődött az úri tárnába.
Iván keserűen monda: „Te is?”
– No hát, eredj!
Szaffrán még sápadtabb volt, mint máskor. Várta, hogy Iván szemrehányásokat tegyen neki, s miután hiába várta, mert Iván egy szót sem szólt neki többet, kitört belőle, amit mondani akart.
– Miért kiáltotta ön „akkor” arra az emberre, hogy „doktor!”
– Mert az. Doctor philosophiae.
Szaffrán fenyegetőleg emelé fel az ujját.
– Azért mégis hiba volt, hogy az úr akkor azt kiáltotta, hogy: „doktor!”
Azzal megfordult, és köszönés nélkül eltávozott.
Iván lelkiereje bizony nagy próbán ment keresztül.
A legjobb emberei hagyogatták el. Hatalmas, kolosszális tőkepénzek hömpölyögtek kis házikója felé, hogy azt elseperjék; cserbenhagyta minden régi üzlettársa, ügyfele. Erős szív kellett hozzá, hogy meg ne szökjék abból a kis kormos házikóból, s ott ne hagyja diadalmas ellenfeleinek hálátlanul fizető telepét.
De maradt e nagy leveretés közepett egy igaz, változatlan jó barátja, aki nem hagyta kétségbeesni: a kétszer kettő.
Az megmondta neki, hogy mi ez, amit lát.
„Iparűzők társulata ez?” -– Nem: börzelovagoké.
„Nemzetgazdászattal foglalkoznak ezek?” – Nem: szerencsejátékot űznek.
„Gyártelep ez itten?” – Nem: Bábel tornya.
Kétszer kettő: négy. És örökké csak négy.
És ha minden császár kiadja pátensét és ukázát, hogy kétszer kettő ezentúl öt legyen, ha minden pápa kiadja bulláját, hogy kétszer kettőt ötnek higgyék, és ha minden pénzkirály ötnek fogj a is számítani a kétszer kettőt, az azért mégis örökké négy marad.
Ez a nagyszerű részvényvállalat e rettenetes igazság ellenére akar dolgozni. A legkönnyelműbb pazarlással épít, szerez, alapít, szerződtet, vásárol, elad; mind, mind a kétszer kettő ellenére. Nincs ennek az a célja, hogy a jövendő haszonért dolgozzék, hanem a pillanatnyi, a rögtöni sikerért.
„Én túl fogom ezeket a halhatatlanokat élni!”
Az esztendő végén még egy meglepetés várt az üzletvilágra. A bondavári részvények már kezdtek megállapodni a 35 és 40 között. Pedig közelgett a második részlet befizetése.
Ilyenkor visszafelé szokott menni minden „fiatal papiros”.
Csanta uram éppen azon gondolkozott: most éppen legjobb ideje lesz a részvényein túladni, s az ezüstöt hazakaparintani.
Azonban ekkor kap Spitzhasétól egy titkos tudósítást, hogy őrizkedjék eladni valamit. Ma állította össze az igazgatóság a múlt két hónapról a mérleget, s a legközelebbi közgyűlésen azzal fogja meglepni a részvényeseket, hogy 20 százalék nyereséget oszt ki, amire a részvények rögtön gyorsan fognak ismét emelkedni. E titoknak vegye hasznát.
S valóban ez a meglepetés érte az üzletvilágot. A bondavári gyártelep megindulása első két haváról oly fényes nyereséget tudott kimutatni, hogy az igazgatósági tantiéme-eken kívül minden részvényre hat forint osztalék jutott, ami két hónapra a befizetett 35 százalék után hallatlan nyeremény.
Iván hahotával kacagott, mikor ezt olvasta.
Ő tudta legjobban, hogy minő nyereséggel dolgozik az a gyártelep. Hanem hát az igen könnyű művészet olyan leltárt állítani össze, hogy a pénztárban levő összeg mint tiszta nyereség figurálhasson. A sok jámbor részvényes mit tudja azt? Az igazgatóság tagjai jól tudják azt, hanem hiszen ők látják, hogy mit cselekszenek. Amit ki-ki letéteményezett részvényekben a társulatnál, ha egészen odavesz is, a többi részvényen kizsákmányolták a maguk hasznát, s a publikum hadd sírjon.
Hiszen a börze területén nincs kihirdetve a statárium. Tehát Csanta uram nem adta el a részvényeit, befizette a második részletet is ezüstben, s örült a nyereségének, és áldotta Spitzhasét, aki meggátolta őt abban, hogy eladja a papírjait 35-ért, mikor egy hét múlva 45-re felemelkedtek.
Iván pedig nyugodt kedéllyel nézte a pokoli handabandát:
„Vajon meddig tart ez a tréfa?”