– Ön azt üzente nekem, hogy valamit akar velem közölni – kérdezé Tibald herceg, midőn ama napon, hogy Evelina férjével beszélt, a szép asszony levelére megjelent nála.
– Én el akarok menni Bécsből.
– Ah! Ez igazán meglepő! És hová?
– Ki a világba. A férjem Párizsba költözik, s én alkalmasint vele megyek.
A herceg figyelmesen tekinte a hölgy arcába.
– Megunta ön már mellettem az életet?
– Hiába tagadnám. Én itten rabnő vagyok. Cifra fogságban élek. S még azt sem tudom, hogy mi az élet.
– Nekem adott szavát sajnálja ön? Én feloldom önt az alól. Maradjon itt!
– Arra megint büszke vagyok, hogy valaki iránt hálátlan legyek, akinek jótéteményeit élvezem. Nekem elég tudnom, hogy ebben a palotában ön az úr, az engem önnek rabjává tesz. Én nem akarom, hogy valaki jót tegyen velem többé.
– Ön művésznő akar lenni?
– Az „is”.
Evelina szándékosan hangsúlyozta az utolsó szót.
– Becsvágyból?
– Nem. Akkor szorgalmasabb volnék a tanulásban. Élvezni akarom a szabad életet. Lánc nélkül akarok már egyszer járni a világban.
– Az sikamlós út a szép hölgyekre nézve.
– Nem esnek el rajta oly nagyon, hogy fel ne emeltessenek.
– Ki mondta ezt önnek?
– Látom.
– Tehát csak tőlem akar ön szabadulni?
– Igen, igen, igen! – ismétlé háromszor is türelmetlenül Evelina.
– Akkor legjobban teszem, ha mentől hamarább megszabadítom önt kellemetlen társaságomtól – szólt a herceg kalapját véve, s finom iróniával tevé hozzá –, megbocsásson, asszonyom, az unalmas órákért, amiket önnek egyszer-másszor okoztam.
Evelina dacosan vállat fordított az eltávozónak, s türelmetlenül dobbantott lábával.
A herceg az előszobában vette észre, hogy sétapálcáját nem hagyta odakinn, hanem bevitte magával, s ottfelejtette. Kedves pálcája volt. Ezt is Evelinától kapta egyszer újévi ajándokul. Nem akarta otthagyni nála.
Visszament érte.
Amint azon szoba ajtajában megjelent, ahol Evelinát hagyta, meglepetve állt meg.
A hölgy háttal volt fordulva az ajtónak.
És azt a pálcát, melyet a herceg keresett, két kezében tartva hevesen szorítá ajkaihoz kétszer-háromszor, és zokogott.
A herceg visszavonult, mint jött, észrevétlenül. Értett mindent.
A hölgy összeveszett vele, hogy könnyűvé tegye neki a válást, s alacsony érzelmeket színlelt, hogy elfeledtesse magát.
De miért teszi ezt?
Másnap azt is megtudta a herceg.
Evelina lakosztályának kulcsait hozta el a komornyik. A hölgy a korán reggeli vonattal elutazott.
A herceg felsietett Evelina szállására, s ott azután megtudta, hogy miért hagyta el őt ez az asszony.
Mindent, amit csak ajándékba kapott a hercegtől, otthagyott. Ékszereit, ezüstjét, csipkéit.
Semmit sem vitt el magával.
A herceg megértette, miért hagyta el őt.
Még sétabotját is ott találta az asztalon, s csak később vette észre, hogy ahol a pálca elefántcsont fogantyúja az aranykarikát éri, oda egy vékony hajszál van a nyílásra csavarva, egy szál abból a hosszú selyem hajból, mely főtől sarkig ért le.
Milyen ereje volt ennek az egy szál hajnak!
Evelina elébb érkezett meg Párizsba, mint Kaulman. Abban egyeztek meg, hogy amíg Kaulman elrendezteti Evelina szállását, hotelben fog lakni.
Pár hét múlva azután felkeresé a hotelben a hölgyet Félix úr, s mondá neki:
– Kész a szállása önnek, ha tetszik, odavihetem.
Evelina kocsiba ült Félixszel, s el hagyta magát új szállására vitetni.
Az a világváros egyik legdíszesebb részén volt, a Boulevard Sebastopolon, az első emeleten.
Mikor szállásába belépett Evelina, nagyot dobbant a szíve. Ugyanaz a meggyszín szőnyeges szoba, utána a vadgalambszín selyemmel díszített, a fekete márványkandallóval, és végül ugyanaz a rokokó faragványos kabinet a kerek porcelán festményekkel, az egyik ablak a télikertre nyíló, aminő volt a bécsi. Azok a képek, azok az ezüstneműek, az a ruhatár, azok az ékszerládikók, minden, az utolsó, az asztalon feledett kesztyűig, amit Bécsben elhagyott.
„Szegény jó herceg!” – sóhajta magában a delnő, ölébe csüggesztve összetett kezeit, s szemeit elhomályosítá a könny.
És Félix úrnak elég flegmája volt azt kérdezni tőle e pillanatban:
– Nos, hát jól rendeztem be a szállásodat?
…”Szegény jó herceg!”
És ezt bizony sokszor elsóhajtotta még Evelina. Mert attól elkezdve, hogy Párizs legkitűnőbb operaházához rögtön szerződtették, a legelső, lábaihoz dobott koszorúig mindent, de mindent Tibald nagyapó kezei intéztek ott is, ki le nem vette azokat róla többé, attól a szótól, mellyel azt mondta neki „leányom”.