Elment tehát mind a kettő: az úrhölgy is, a parasztleány is: oda, ahol nem szép senki többé, s nem bűnös senki többé.
Egyiket elvitte a kőszén, másikat elvitte a tűz. Bosszúálló két szellem! Amiért Iván őket legyőzte, amiért szolgálatába kényszeríté, megölték azt a két asszonyt, akikhez valami joga volt még a világon.
Joga volt rájuk keserűen emlékezni.
Most még e kínzó gyönyörtől is meg van fosztva.
Mert a szép asszony, aki megcsalt, s most másnak él: az még a tied.
S a szép asszony, aki szeretett s meghalt, eltemetted, még az is a tied.
De a szép asszony, aki másé lett, s másnak halt meg, abból semmid sem maradt. Az nem volt!
Iván érezte, hogy most van egyedül a világon.
Pedig egész dicsőségét odaadta volna érte, ha egyiket meg tudta volna menteni közülök.
Meggyászolta őket.
Nem ruhában; nem a kalapra kitűzött jellel. Mi az?
Az európai gyászol feketében, a kínai sárgában, a muzulmán szürkében, a régi klasszikus kor gyászolt fehérben, a régi magyar violaszínben, a zsidó meghasított köntösben; a filozóf – szívében.
Nem az a bölcs gyászolása, hogy szomorúságát közölje mással. Az ellenkező. Az, hogy a maga örömeit odaadja másnak. A Bonda-völgyi kunyhókban meghonosult a jólét. Nép támadt a puszta erdők helyén.
Felvilágosodás foglalt tért az elhanyagolt szellemekben.
Tiszta erkölcs, jellemszilárdság népszerűvé kezdett lenni.
Iván saját költségén ifjakat küldött ki a külföldi gyárak tanulmányozására.
Hozatott be Svájcból képfaragókat, Holsteinból csipkekötő nőket, hogy tanítsák meg a vidék gyermekeit, asszonyait azokra a mulatságnak nevezhető munkákra, mik elfoglalják a léha lézengéstől az időt, s kenyeret adnak a semmiből. S a nép, melynek apraja-nagyja dolgozik, dolgozik szükségből, dolgozik mulatságból, mely megszokja a munkát mint élvezetet, s nem mint sanyarú izzadást, az a nép megnemesül.
Gondja volt iskoláikra, emancipálta a népnevelőt a népszolgaság nyomorából, ösztöndíjakkal serkenté a tanuló sarjadékot, okos könyvekkel látta el a felnőtteket. Minden falunak könyvtárt, olvasóegyletet alapított.
Megszoktatta a népet, hogy nélkülözhető filléreit takarítsa meg. Megismerteté vele a kölcsönös segély jóltevő eszméjét. Takarékpénztárt, betegápoldát alapított a Bondavölgyben.
Saját tárnáját pedig, mely tulajdona marad, egészen átalakítá mintamunkásteleppé.
A munkás egyúttal gazda is volt abban, s a jövedelmet felezte a birtokossal.
Aki ebbe a telepbe akart fölvétetni, annak nagy bírálatot kellett kiállani, egy egész próbaévet; akár férfi volt, akár nő. S e próba nem volt könnyű.
Különösen ifjú leányokra nézve.
Anyja szeme előtt, a zárdában, a növeldében nem volt olyan jól megőrizve, oly figyelemmel kísérve egy ifjú leány, mint a bondavári tárnában. Minden szava, minden lépése be lett neki tudva.
S aki nem vált be, aki megbukott a próbaéven, azt sem taszították el, nem lett megszégyenítve. Azt mondták neki:
„Előre lépsz! Átmégy a részvénytárnába. Ott több fizetést kapsz!”
Nem tudta meg, hogy ez degradáció.
Ott azután szabadabb az erkölcs, nem szigorú a törvény.
Aki pedig becsülettel megállta a próbaév minden kísérletét, az szép csendben fel lett avatva a telep osztályosai közé, s részt kapott a nyereményből.
És azután azon az évfordulón, amelynek napján Iván a tárnaégést eloltá, a legjobb erkölcsű, a legszorgalmasabb tárnamunkás hajadon részére erényjutalom volt kitűzve.
Iván ötven aranyat ajánlott e jutalomra, s a munkások maguk pompás mátkatálat ígértek hozzá.
Nem volt senkinek előre mondva, hogy ilyen jutalom vár az elnyerőre. Azt öntudatlanul kellett kiérdemelni. A vének titka volt az.
Nem is volt az átadás semmi ünnepélyes parádéhoz kötve: egy munkanapon kellett annak végbemenni, mikor minden munkásnak kezében van az ásó és csákány, hogy lássa mindenki, hogy nem a szép arcot jutalmazzák meg, hanem a jó szívet és szorgalmas kezet.
Milyen öröme lesz a népnek ezen a napon!
Így gyászolt Iván.