Az a mutató kéz, meg az a két vonal annyit jelent az aktákban (rövidségnek okáért), hogy a törvényszéknek elnöke intett a kínpad mesterének, hogy csavarjon egyet a köteleken.
Mely megtörténvén, a törvényszék jegyzője felírá a kimondott szavakat, egész a kínzott „irgalom, kegyelem” kiáltásáig.
A fejedelem egy külön asztalnál foglalt helyet, emelvényre állított s fekete trónmennyezettel fedett karszékben. A soltész elnökölt. Első kérdés vádlotthoz:
– Mi a neved?
– A nevem Podóliában: „Terguszko Jaroszlav”; Zbaraszban „Kohaninszky Zdenko”; Odensében „frater Hilarius”; Hamburgban „Junker Elias”; Münsterben „Stramm Vilmos”; Amsterdamban „Mynheer van der Bullen Tóbiás”; Singapore-ban „Maharadzsa Kong”; a tengeren „Captain Rouge”; Hoogstratenben „Malchus lovag”; Lille-ben „Chevalier de Mont Olymp”; a Pfalzban „Doktor Sarepta”; itt pedig „Hugo von Habernix”.
– Több nincs? – kérdezé az elnök elbámulva.
S ez olyan furcsa kérdés volt, hogy mindenki elnevette rá magát. Kezdte a vádlott a kínlajtorján, folytatta a nagyherceg, az ülnökök is mind kacagtak, még az asztalfőre kitett halálfő is nevetett. Csak az elnök maradt haragos.
– Többre nem emlékszem – végezé a vádlott.
Második kérdőpont:
– Minő vallású vagy?
Felelet:
– Születtem ágostai hitvallású eretneknek. Krakkóban áttértem a socinianusokhoz, Ukraniában az ortodox keleti egyház kebelébe léptem, azután lettem igazhivő római katolikus, később rozikrucianus, azután kvekker; voltam az indus brahman vallás kebelében, végre beálltam az istentagadó és ördögimádó manicheus felekezetbe, más néven káinisták közé.
– Szép gyűjtemény! – monda rá az elnök.
A jegyző felírta a vallomást.
Harmadik kérdés:
– Mi az állapotod, vádlott?
– Zászlótartó, – fogoly, – rabszolga, – harámbasa, – parazit, – hercegi főudvarmester, – kolduló zarándok, – verbunkos káplár, – sekrestyés barát, – nemes lovag, – csigakereskedő, – stockjobber, – alderman, – hajóskapitány, – vicekirály, – tengeri kalóz, – tanító, – kutyapecér, – boszorkánymester, – baklovag, – hóhér, – pikenier, – asszonyköpönyeg, – csodaorvos, – próféta és konstábler.
– Hohohó! – kiálta rá az elnök. – A jegyző nem bír utánad szaladni.
S megint nem állhatták meg a jelenlevők, hogy ennyi bolond hivatal felsorolására el ne nevessék magukat, maga a vádlott és a csontkoponya is nevetett. Különös jó kedvük volt mai nap.
Negyedik pontja a kínvallatásnak, a megelőző
után:
– Miféle bűnök elkövetésében vallod magad részesnek?
Kínvallatott válasza:
– Voltam haramiabanda és mordályégető társaság tagja.
A soltész nagyobb hitelesség okáért diktálta a jegyzőnek a bűntény latin nomenclatióját.
– Primo aetrocinium!
– Elcsábítottam a jóltevőm feleségét bűnös szerelemre.
– Secundo adulterium!
– Kiraboltam a templomot, aminek az őrzése rám volt bízva.
– Tertio furtum. Sacrilegium!
– Álnév alatt kiadtam magam nemesembernek.
– Quarto larvatus.
– Hamis oklevelet készítettem magamnak.
– Quinto falsorium!
– Megöltem párbajban a jó barátomat.
– Sexto homicidium ex duello!
– Megcsaltam a kereskedőtársaimat.
– Septimo stellionatus.
– Elárultam a rám bízott államtitkokat.
– Octavo felonia!
– Kereskedtem a más vagyonával.
– Nono barattaria!
– Áttértem a bálványimádó hitre.
– Decimo idololatria!
– Második feleséget vettem, míg az első élt.
– Undecimo bigamia.
– Harmadikat, negyediket, ötödiket, hatodikat is vettem.
– Duodecimo trigamia, polygamia!
– Királyt öltem.
– Decimo tertio regicidium!
– Tengeri kalóz voltam.
– Decimo quarto pirateria.
– Az első feleségemet megöltem.
– Decimo quinto uxoricidium!
– Boszorkánymesterséget űztem.
– Decimo sexto sorcelleria!
– Az ördöggel szövetkeztem.
– Decimo septimo pactum diabolicum implicitum.
– Hamispénz-verő voltam.
– Decimo octavo adulterator monetarum.
– Új vallást hirdettem.
– Decimo nono haeresis! Schisma!
– Mérges szerekkel kuruzsoltam.
– Vigesimo veneficus!
– Elárultam a rám bízott várat.
– Vigesimo primo crimen traditorum.
– Embert ettem.
– Vigesimo secundo antropophagia! Cannibalismus! – kiálta fel a soltész, a keze alatt levő pandectára ütve tenyerével. A veríték csorgott kövér homlokáról.
Itt a kínvallatott szünetet tartott.
– Nincs több? – kérdezé síránk hangon a soltész, mire a kínvallatott elkezdett hangos hahotával kacagni. De most már csak egymagában kacagott, senki sem követte. A porkoláb félreértette a soltész intését, s még egy hatalmasat csavart a kínzott karjait és lábait megnyújtó köteleken, hogy annak a kínordítása összevegyült a kacagásával, egyik a másik hangjába átcsapva, mint akit egyszerre fojtogatnak és csiklandanak. Pedig a soltész azt adta a jelben tudtául, hogy mára a vallatás elég lesz: a vádlottat vissza lehet vinni börtönébe.
Rendkívüli eset ez! Ennyi bűntett egy csomóban! Ezt az embert kegyetlenül ki kell examinálni.
Maga a nagyherceg is fölöttébb kíváncsi volt megtudni, hogy minő összefüggés lehet az előadott csodálatos fejezetek között, s meghagyta, hogy másnap, és amíg benne tart, addig el ne kezdjék a vallatást, míg ő meg nem érkezik a törvényterembe.
A vádlottnak pedig jó oka volt nevetni. Mert míg ő azt a huszonkétféle bűnesetet a törvénybíráknak elhistorizálja, akkorra beveszik a franciák Koblenzet, s őt szépen megszabadítják a börtönből és a kegyetlen kínhalálból. – Ezt nevette előre.
Most mi történjék ezzel az emberrel?
Hogy ki kell őt végezni, annyi bizonyos. De mi módon? Ez a nehéz kérdés.
Mert ha csak annyit vallott volna be, amennyi eredetileg kisült rá, hogy az ellenséggel összecimborált, s áruló volt, akkor világos volna a büntetése: „háttal fordítva főbe lövessék”. De ily komplikált vallomás után a bírákra nézve fölöttébb meg van nehezítve a válogatás.
Mint rablót kerékbetörés illeti; mint kettős, sőt hatos házasságban élőt ugyanannyi darabra szétkoncoltatás; mint királygyilkost kezeinél, lábainál fogva négy ló közé fogva kell szétszakítani. Úgy, de ez hogy történhessék, ha már előbb hatfelé szétvágatott? Azonkívül is, mint oklevélhamisítónak a jobb kezét elvágatni elengedhetetlen föltétel; mint ördögimádó, máglyán kínszenvedendő tűzhalálra szolgált, de ugyanakkor hogyan lehessen rajta végrehajtani az elevenen mozsárban való összetöretést, ami a feleséggyilkosra van kiszabva? S ha mindezek végre lesznek rajta hajtva, hogyan tétessék elég a törvény rendeletének, mely az emberevés bűneért az éhhalállal bűnhődés rettentő suppliciumát szabta meg világosan?
A fejedelem salamoni ítélete döntött.
– Állíttassék törvényszék elé a gonosztevő. – Mondja el körülményesen, hogyan követte el mindezen vétkeket sorban! S amelyik vétke aztán legnagyobbnak fog találtatni, annak a büntetése hajtassék rajta végre.
Ebbe a soltész is beleegyezett.
A bírák aztán abban állapodtak meg, hogy a másnap megkezdendő részletes vallatásnál ne a nyújtóztató gép alkalmaztassék, mert az nagyon elveszi a testi erejét a vallatottnak, amire pedig ilyen hosszú vallomásnál nagy szüksége leend, hanem a víztortúra, ami abból áll, hogy a hanyatt fekvő vádlottnak egy tülköt dugnak a szájába, s azon keresztül folyvást töltik bele a vizet, amíg csak nem vall.
– Nem úgy lesz – mondá a nagyherceg. – Ha az ember vizet iszik, attól elmegy a mesemondó kedve. (Tudom magamról.) Én morális tortúrát szabok rá. Mondassék ki rá azonnal a halálítélet. Kísértessék le a siralomházba. A siralomházban töltött órák a legnagyobb tortúra és penitencia egy gonosztevőnek. A nép, mely bámulatára összecsődül, kenyeret, bort, pecsenyét szokott hordani az elítéltnek – vigasztalásul. Így a tartása sem kerül semmibe. A gonosztevő, mikor jól evett, ivott, felhozatik a törvényszék elé, s ráparancsoltatik, hogy mondja el sorba bűneinek körülményes történetét. A jól ivott ember szeret beszélni. Másnap megint leküldetik a siralomházba, s így folytattatik vele mindaddig, amíg vétkeinek lajstromát az utolsó jottáig protocollumba nem diktálta.
A bírák helybenhagyták a nagyherceg véleményét, csak a soltész morgott nagyon, hogy hiszen eszerint ennek a huszonkétszeres gonosztevőnek sokkal jobb dolga lesz idebenn, mint valamennyi bírájának, aki az ostrom alatt ugyancsak megtanult éhezni és szomjúhozni.
A syndicus azonban megnyugtatá:
– Ne irigyeljük szegény ördögtől ezt a kis mulatságot a kaloda és az akasztófa között. Tudja, komám: „Ma nekem, holnap neked!”
