Hanem hát a varázstallér csak nem segített azért énrajtam semmit ez új keserves állapotomban; mert olyan helyre jutottam vele, ahol nem volt rajta mit vásárolni.
Elvittek bennünket a francia táborba, mely Lille várát ostromolta, s ott engem bedugtak a tüzérek közé, miután megvallottam, hogy a pattantyússághoz értek valami keveset.
Hanem hát az kutya egy állapot volt. Éjjel-nappal a sáncok között kussadni: ásni a futóárkot, lesni a ránk röpített granátokat. Ez még mind hagyján lett volna. De koplalni! A francia vezérnek az a taktikája volt, hogy az ütegek közé nem szabad a markotányosnékat odaereszteni, se borral, se serrel, se pálinkával, hogy a pattantyúsok józanok maradjanak. Annálfogva enni is nagyon keveset adott nekik, hogy nagyon szomjasok ne legyenek. Ha meg egy sapeurt beküldtem a kantinba, hogy lopva hozzon a számomra egy korsó duplasert, az mindig azzal jött vissza, hogy az úton elvesztette a talléromat. El ám, mert amíg ő a kantinig somfordált, azalatt a gyerehaza-tallér már visszakerült a zsebembe. Nagyon is jól volt kitanítva.
Így aztán éhezhettem és szomjazhattam, amennyi csak belém fért.
Hanem a tiszt urak, azok annál jobban mulattak. Az ő sátoraikban volt dínomdánom elég.
Hogy a hadseregnél minden fegyvernem képviselve legyen, minden tiszt úr mellett volt egy kackiás menyecske is, akiknek a száma egész szabadcsapatot képezett. S mondhatom, hogy ezek a táborbeli hölgyek egyenkint képesek voltak annyit végezni, mint száz katona: már úgymint, hogy száz katonának a lénungját meg tudta egy ilyen dáma egymaga enni és inni.
A tiszt urak a katonáknak fél porciót adtak a pumpernickelból, hanem aztán a „fráj”-oknak dupla porciót a marcifánkból. Tiszta munkát csináltak.
A kapitányomnak is volt egy ilyen hölgye, aki pedig sem húga, sem leánya, sem öreganyja nem volt neki, de mindamellett felesége sem volt. Ez együtt lovagolt vele, hosszú selyemruhában, nagy tollas baréttal a fején, mikor a kapitány néha meglátogatta ütegünket. Csinos darab bőr volt.
Egyszer azonban a fővezér megsokallta a tiszti gazdálkodást, s kiadta a napiparancsot, hogy valahány olyan asszonyféle lakozik a táborban, akinek valóságos esküdt férje nincsen ottan helyben, az egy huszonnégy óra alatt mind eltakarodjék onnan.
Ezen a napon a kapitány uram odajött hozzám az üteghez. Úgy tett, mintha valami dolga volna ottan. Ott aztán belém kötött.
– Te, legény! Nekem úgy tetszik, mintha te jobb sorshoz volnál szokva, mint ágyút tölteni, s a földön hálni.
– És pumpernickelt rágni! – egészítém én ki a kegyes véleményt.
– Nekem kedvem volna hozzá, hogy tégedet megtegyelek hadsegédemnek.
– Nekem pedig nem volna az ellenemre.
– Hanem hát egy kis szívességre kellene magadat elhatároznod.
– Képesnek érzem magam mindenféle szívességre.
– Hát például arra, hogy magad tarts konyhát, s ott főzess minden jót és drágát, s aztán engemet híj meg az asztalodhoz ebédre és vacsorára. Megfizetem, amibe kerül.
– No, ez még nem valami kellemetlen feladat.
– Hanem hát, hogy egy olyan gavallért, mint én vagyok, képes légy illően elfogadni, szükséges, hogy asszony legyen a háznál, aki a honneurs-t végezni tudja.
– De már azt hol vegyem?
– Adok én azt is. Vedd feleségül azt a kíséretemben levő hölgyet, aki az én tiszteletemet régóta bírja.
Már itt aztán elkezdtem vakarni a fejemet.
– De hát mért nem veszi el a kapitány úr maga, ha olyan nagyon bírja a tiszteletét?
– Ostoba! Mert már nekem van otthon másik.
Csúnyául éreztem magamat. Kezdtem a vállaimat vonogatni, s szíttam a fogamat, mintha az fájna.
– Lássa, kapitány uram, sok mindenféle komisz kenyeret ettem már életemben; csaltam, loptam, raboltam; de még ilyen alávaló kondícióban nem voltam, mint amilyent nekem most méltóztatik fölajánlani.
– Gondold meg jól. Pompásan enni, inni, semmit sem csinálni: ez az egyik választás; – a másik pedig: lemenni a tűzakna-ásók közé, s a föld alatt vágni a sziklát, száraz kenyér és víz mellett. Van fél órád az elhatározásra. Ha nem tetszik, keresek helyetted mást.
Hosszú félóra volt! Elgondoltam magamban, hogy mit vesztegetek el. A becsületemet? Hol van az már? Elöltem, elpazaroltam azt már százféleképpen. De ha elöltem, elpazaroltam a becsületemet, tettem azt eddig karddal, puskával a kezemben; tettem úgy, hogy szidtak, átkoztak, üldöztek utána; hát most megpróbáljam, hogyan lehet a becsületemet megenni késsel, kanállal? Meginni pohárral? S legyek olyan gazember, akit kinevetnek, leköpnek?
Ezt is megpróbáltam. Fél óra múlva azt mondtam a kapitánynak, hogy „Beállok! Itt a kezem!”
Aztán félig én nyújtottam eléje a kezemet, félig ő énelém a magáét; – fele úton mind a ketten meggondoltuk a dolgot, s visszahúztuk a kezeinket. Mindegyikünk azt hitte tán, hogy a másiké még piszkosabb.
Hanem azért a donnát csak elvettem; a tábori pap még aznap összeesketett vele ünnepélyesen. A sok nevem közül egyet átengedtem neki, s úgy hiszem, hogy nem én csaltam meg őt jobban.
Annyi igaz, hogy azontúl a testemnek jó dolga volt, s a gyomorban szerencsére nem lakik lelkiismeret. A has biz azt mondja, hogy száz katona lénungját megenni jó. Rangom is volt, hadsegédnek híttak, s aki kimondta a titulámat, mind nevetett hozzá. A feleségemet persze csak akkor láttam, ha asztalhoz ültünk. Hogy cifrán szeretett öltözni, az nem az én hibám volt. Száz katona hiányzó mondurjából az is csak kitelik. Néha egy kis zsákmány is akadt, mikor a kapitányom a környéket körülkalandozta, olyankor új köntös, nyaklánc, kösöntyű bőven került az asszony számára. A kapitány mindig hozott haza valami meglepetést.
Egyszer aztán azzal a meglepetéssel jött haza a kapitány, hogy elhagyta valahol a fejét.
Közel talált menni olyan helyhez, ahol ágyúval lövöldöztek, s összecsapta a fejét egy bolond vasgalacsinnal, s az okosabb engedett.
– Úgy hozták haza szegényt halva.
Biz, ez nagy baj volt, kivált nekem. Mert ezzel az egyik hivatalomból kiestem; a másikba meg belekerekedtem. Megszűntem a kapitányom adjutánsa lenni, de megmaradtam az adjutánsné férjének. Az pedig nehéz hivatal! Az asszony hozzá volt szokva a laute éléshez, a pénz pedig nem hull az égből. A sok aranyékszer, amiket a kapitány ajándékba hordott neki, egymás után mind el lett prédálva, utoljára oda jutottunk, hogy nem volt a konyhára való pénz.
Ekkor aztán elkezdett az asszony velem veszekedni, hogy én milyen koldus kutya vagyok: éhen hagyom veszni a hites feleségemet; bezzeg a kapitány nem ilyen hülye volt: az volt a gavallér!
Én aztán gondoltam, most mutasd meg, tallér, hogy mit tudsz, s nagy legénykedve odanyomtam a markába a talléromat: „Itt van, vásáld el!” Héj, mert nem tudom, amit a kegyelmes soltész úr most fedezett fel előttem, hogy az elajándékozott varázstallér nem jön többé vissza! Azt gondoltam, egy óra múlva megint a zsebemben lesz az. De hát nem találtam én azt többé se tarsolyomban, se csizmámban, se irhámban, se galléromban, se kalapomban. – De hát legalább a feleségemhez kellett volna neki visszajönni, ha az kiadta. – Hanem hát azt is most értem már végig. Nem ment az az asszony az én tallérommal az árubódéba, hanem ő meg menten odaajándékozta egy fiatal zászlótartónak, akinek még a kapitány életében is szintén nagymértékben bírta a tiszteletét. Így veszett oda végképpen a gyerehaza-tallér.
Nekem nem maradt más a szégyennél és gyalázatnál – aztán meg egy asszonynál, aki elvett engem, de akit nem vettem én el.
Mit csináljak? Három napig törtem rajta a fejemet. Megszökjem?
Esküszegő legyek? Kétszeres esküszegő? Megtörjem a hűséget, amit a zászlómnak fogadtam, s a hűséget, amit hitvesemnek fogadtam „úgy segéljen”-nel?
Három napig tűrtem az asszony mortificatióját, s tiszttársaim gúnyolódásait, a harmadikon – megszöktem tőlük.
(– Én már az elsőn megszöktem volna! – kiáltott, öklével az asztalra csapva, a nagyherceg.)
(– És így az esküszegés vétke is kitöröltessék a lajstromból? – szólt csöndesen hunyorítva a soltész.)
(– Quod dixi, dixi!)