Negyvenharmadik fejezet
(Kibenn bebizonittatic, hogi megh az XVIII-ik seculumban anno Domini iss tevrteennec wala chvdaac az welaagonn.)

Amit a policáj sohasem tudott meg, azt a baját Rab Rábynak majd elmondjuk nehány szóval.

Amint a vármegyeházához megérkeztek vele éjfél után három órakor, dacára a késő éjjeli órának, az egész ellenséges cétus ott várt reá ébren; Laskóy, Petray urak és a többi; Janosics uram sem maradván el közülök.

Rengeteg hahota fogadta a kamarás urat, mikor beléptették a telepipafüstölt alispáni kihallgatószobába.

– Aha! Hahhó! Vivát Soroksár! Megérkezett – nagyságos úr! No, hát kaptunk-e a császártól aranyláncot? Még aranysarkantyút se? No, hát majd adunk mi láncot is, sarkantyút is. Hozza elő, Janosics!

A rézbőrű indiánok, akik az amerikai pampasokban egy fehér embert kézre kerítettek, nem tehetnek túl efölötti örömük eredeti kifejezéseiben ezeken a jelenlevőkön, olyan szépen adták. Rab Ráby búcsúzhatott már a skalpjától.

Annyi lélekerővel bírt, hogy haszontalan protestatiókkal ne szaporítsa a lármát; hallgatva tűrt el mindent. Szép új magyar ruha volt rajta, selyemposztóbul, nyusztprémmel, arra éppen ráillett a kettős lánc. Mindenféle ártó szerszámot elszedtek tőle, órát, pugilarrist, plajbászt, mentéjéről levágták a vitézkötést, hogy fel ne akaszthassa rá magát, s aztán bekísérték a hajdani börtönébe, s jó éjszakát kívántak nagy csúfondárosan.

Megkeményítette a szívét, hogy mindez el ne csüggessze. Az ember megszokik mindent; még azt is, hogy mikor a kenyeret a szájába akarja tenni, a lábát is felemelje; oda levén ti. a lába láncolva a kezéhez.

No, de nem tart ez soká! Itt van a két commissarius; majd hátulköti az a sarkát a sok tekintetes úrnak; aztán végső esetben jön maga a császár, s majd akkor lesz aztán haddelhadd! Addig türelem a jelszó.

Másnap reggel a commissarius urak ott is voltak az ajtaján, s beszélhetett velük. Az akkori beszélgetésből sejthette, hogy ezek nem fogják őtet innen kiásni.

Harmadnap meglátogatta a megyei orvos, s a porkoláb segélyével kegyetlenül megfüstöltette kömény- és fenyőmaggal. Azt mondta, hogy minden, az ország határán kívülről érkezett rabbal így kell bánni, mivelhogy odakinn Törökországban a keleti pestis grasszál.

Láttuk, hogy erre a füstre hogy futamodott meg a két bécsi biztos. Negyednap után, mikor már nem volt bécsi policájcomissarius a közelben, felvitték Ráby Mátyást a törvényszék eleibe.

Az eddigi korábbi vallatásai a kerületi biztos elnöklete alatt mentek végbe, mivelhogy azok politikusok voltak. Ezúttal azonban a rendes megyei sedria elé állították; mivelhogy csak közönséges bűnténnyel volt vádolva.

A vicefiskális felolvasta előtte a vádlevelet, mely szerint a delikvens erőhatalommal és ördögi praktikával kitört a vármegye börtönéből, és túl az ország határára szökött. Kéri őt azért huszonöt esztendei nehéz fogságra elítéltetni; évnegyedenkint nyilvános büntetések elszenvedésével megsúlyosítva, s országos vásárok alkalmával a pellengérre kiköttetve, nyakába akasztott bűnlajstrommal.

Ráby erre egész nyugodt lélekkel azt válaszolta, hogy „Hívassa elő a törvényszék azt a huszonnégy martalócot, akik őt amaz éjjel innen elragadták, s akikről az ellene intézett vádlevélben az állíttatik, hogy már mind kézre kerültek, s itt ülnek a vármegye börtönében.”

Erre Laskóy elnök úr haraggal ütött az asztalra.

– Az nem igaz! Az nincs a vádlevélben.

– De ott van. Én magam olvastam.

– Hogy jutottunk hozzá?

– Maga a császár adta kezembe.

Erre öten-hatan is elkezdtek rá kiabálni:

– Ez vakmerőség! Ez perfidia! Meghazudtolni a tekintetes törvényszéket!! – Valamennyien ütötték az ökleikkel a zöld asztalt.

– Jaj, ha az urak ilyen generalmarsot dobolnak az asztalon, akkor én nem beszélek tovább.

– No, hát beszéljünk. Nem doboltatik többé.

– A huszonnégy martalóc tehát nem kapható meg, aki ellenem bizonyíthatna. Azonban két tanú mégis van, akinek amaz éjszaka történetéről bizonyos tudomásának kell lenni. Az egyik az a strázsa, aki az én börtönajtóm elé volt rendelve, a másik az, aki a három nemesúr szolgálatára állíttatott az ő ajtajuk elé.

– Ki tudja már azt, hogy melyik volt negyven hajdú közül, ezelőtt három hónappal, éjfél után két órakor? – förmedt rá Laskóy úr. – Azt gondoljuk, hogy itt protocollum vezettetik efelől?

– Én tudom jól a neveiket, hogy kik voltak! – szólt Ráby csendesen. – Ébren voltam és hallottam, mikor a várnagy felszólította őket, név szerint felszólítva az őrjáratból, aki az én ajtóm előtt állt, annak a neve „Sipos”, aki a Karcsatáji ajtaján strázsált, azé volt „Nagy”. A porkoláb szavából értettem meg.

Laskóy úr e szókra bosszúsan tekintett Janosics felé, s a két kezét a két füléig emelve, befelé fordított hüvelykujjakkal olyanforma akciót csinált, aminővel az ember azt fejezi ki néma beszédben, hogy a másikat szentmártoni vízvezetőgépnek tartja. Mire Janosics uram csak a vállait mozgatta, s az öklével fenyegette Rab Rábyt.

Mint tudjuk, a sedria tagjai között voltak derék, igazságszerető férfiak is. Egy azok közül felszólalt.

– Vádlottul nem lehet megtagadni, hogy a tanúkat, akiket kihallgattatni kíván, elő ne vezessék.

– No, hát hozzák be őket! – mormogá Laskóy úr Janosicsnak, s a nyelvét mutatta neki. – Az ostoba!

A két hajdú behozatott.

Most aztán Ráby Mátyáson volt az elbámulás sora.

Hisz ez az ő két kísérője; a két rác disznókereskedő, nem is az, hanem pomázi földesúr: Kurovics meg Turocsics, azazhogy Pityi Palkó meg Rácz Miska; akik őt egész a bécsi Burgig felkísérték, még a császár előtt is az oldalánál álltak, s íme, ez a Sipos, az a Nagy. Az utóbbi személyesíté Kurovicsot.

Most aztán csakugyan nem tudta, hogy hányadán van. Jó volt-e neki ezekre hivatkozni?

Az igazságszerető asszesszor kérdőre fogta elébb Sipost.

– Kend volt a strázsa Rab Ráby megszökésekor az ő börtönajtajánál?

– Igenis, én voltam.

– Beszélje el, hogyan történt ez eset?

A megszólított szemre-főre tekingetett, a kezeit dörgölgette, mintha szárazon akarna megmosakodni, s aztán úgy nyögött, mint akit a hideg ráz.

– No, hát megnémult kend?

Dehogy némult; hiszen egyre mondta:

– Jézus Mária, Szent Anna, irgalmazz nékem!

– Ne imádkozzék kend, hanem feleljen a kérdésre! Mi történt az előtt, hogy Rab Ráby kitört a börtönből?

– Jaj, kegyelmes szent atyám! De hát igazat mondjak?

– Igen, igen! Mindent, ahogy történt! – unszolá az asszesszor; míg Janosics a csomó kulccsal a kezében fenyegette. A szegény nyavalyás azt sem tudta, hogy melyiknek tegyen eleget.

– No, hát megmondok mindent úgy, ahogy volt. A nemzetes várnagy úr azt parancsolta, hogy mink huszonnégy hajdúk öltözködjünk fel török ruhába, aztán nyissuk ki a tömlöcajtót, a Rab Rábyt öltöztessük fel rác leánynak, aztán szöktessük meg, s kísérjük el Bécsig. A Nagynak pénzt is adott az útra. Azt mondta, hogy ezt az urak parancsolták.

E szókra Rábyból kitört a diadalérzet. Lánctól csörömpölő lábával odadobbantott.

– Íme, hát ez az egész cselszövény ki van derítve! Maguk az urak szőtték-fonták azt ellenem! S most a saját imposturájukért akarnak engem elmarasztalni…

De nem mondhatta tovább, mert egyszerre tízen is beleordítottak a szavába:

– Elhallgatsz! Te lázadó! Országcsaló! Gézengúz! Fogd be a szádat mindjárt! Egy szó se legyen több!

No, de még annak a szegény hajdúnak is jobb lett volna inkább barátnak születni! Azt csalónak, hazugnak, káromlónak szidták; összevissza taszigálták, kilökdösték.

– Ki kell vinni a pernahájdert! – ítélte rá brevi manu Laskóy úr. S aztán quinquaginta solidos az ilyen hamis tanúnak!

Bizony megkapta az igazmondásért a proverbium szerinti jutalmat.

– Lépjen elő a másik tanú! Álljon elő kend, Nagy János. Kend derék, okos ember. Adja elő az egész casust, hogyan, miképpen történt ez az evasio a tömlöcből.

Nagy Jánosnak talán nem is volt szüksége okulni társa siralmas példájából; ő még Ál-Kurovics korában megmutatta, hogy milyen messzire tudja elhajítani a sulykot, s gyanítható, hogy egészen be volt avatva a cselszövénybe, s abban vezérszerepet játszott.

– Hát kérem alássan, ez úgy történt, hogy mikor én december hatodikán ott strázsáltam a nemesurak tömlöce előtt, a pajtásom, Sipos meg a másik ajtóban a Rab Ráby előtt, hát egyszer csak valami nagy csattanás hallik, s arra felnyílik Rab Ráby ajtaja, s ő maga kijön rajta egy tüzes szekéren, amibe hat fekete macska volt fogva, a kocsi bakján ült egy ördög veres dolmányban, s az úgy pofon csapta a farkával először a pajtásomat, azután meg engemet, hogy se nem láttam, se nem hallottam többet. Amire aztán a Rab Ráby nagy mennydörgés között kirepült a tüzes szekérrel az ablakon.

Ráby bámulva nézett – nem a beszélőre, hanem a hallgatókra.

– De hát, uraim! Tekintetes urak! Végig lehet hallgatni egy ilyen ostoba mesét a XVIII-ik század végén, felvilágosodott tudós férfiaknak a civilizált Magyarországban, ahol már hét századdal elébb Kálmán király kimondta, hogy „ördöngösökről, akik nem léteznek, szó se legyen!”

– Hallgasson az úr! – rivallt rá Laskóy. – Nem tanulunk az úrtól törvényt. Nekünk vannak törvényeink a boszorkánymesterek ellen. Ne vágjon a tanú vallomásába! Tessék protocollumba venni protonotarius úr a benevolumot.

És Ráby bámulva látta, hogy Tárhalmy egész hivatalos készséggel jegyzi fel a protocollumba ezt az ügyetlen varázsmesét.

Most emlékezett már vissza a hűséges leányka levelére, aki előre megmondta neki, hogy őellene az okos emberek a bolondokkal, a derék emberek a silányakkal, a szentek az ördögökkel készek ligát kötni inkább, hogysem azt, amit ő megindított, diadalra jutni engedjék.

Ez a gondolat indulatba hozta. Elkezdett dühösködni, sőt protestált a hazai törvények, a császár parancsai, s az emberi józan ész nevében. Utoljára kivitették a teremből.

Egy rövid negyedórai tanácskozás után ismét visszahozatták. Az ítélete kész volt.

Sok minden bűne volt; igaz, hogy nem bizonyítva, de elszámlálva; ami azonban világosan kiderül rá: ördögi segítséggel és boszorkány mesteri praktikával való kitörése a börtönből, ez maga elégséges volt arra, hogy halálra ítéltessék.

Halálra pallos által.

Mikor azt az ítéletet meghallotta Ráby, egész keserű nyugalma visszatért.

– Uraim! Tekintetes törvényszék! Hallgassanak ki hát az ítélet kimondása után. Hisz a legbűnösebb gonosztevőnek is meg van engedve, hogy mielőtt elítélnék, védelmezze magát; s nincs a világon oly zsarnok önkény, mely halálra ítéljen valakit, mielőtt mentségét meghallgatta volna. S miért vagyok én üldözve? Miért e rám mért szenvedések? Miért a fejemre kimondott halálítélet? Azért, mert a szegény nyomorgatott népnek a sorsát enyhíteni akartam? Azért, mert a sanyargatott jobbágyok jajszavára, mely felhangzott a trónig, vizsgálatot tenni fejedelmi parancsával leküldettem? Hisz nem voltak azok lázadók, nem zendülők az ország törvényei ellen, csak igazságot kértek, s én az igazságot kerestem számukra. Még a vadállatnak is jogot adott a természet, hogy életét védelmezze, s az embertől meg akarják azt tagadni? Emlékezzenek önök reá, hogy ugyanazt mondták önök az uralkodói hatalommal szemközt, mikor az a nemzet jogaihoz nyúlt hozzá, hogy embernek és nemzetnek a magáét védelmezni Istentől adott jog. Amily szentül várják önök védelmük sikerét a hatalommal szemben, oly szentül bízom én az én védelmemben az önök hatalma ellenében. Lelkem tiszta; nem vétettem se ember, se Isten, se a magyar nemzet ellen. Meggyőződéseim vannak, amiket meg nem tagadok. Jobb sorsot kívánok a népnek; felszabadítást nyomorgatói járma alól. Ha ez mai nap halálbűn, legyek elítélve miatta; az én életem se legyen drágább, mint azoké a mártíroké volt, akik egy szent ügyért halálra engedték magokat kínozni. De az én vérem szálljon azoknak a fejére vissza, akik azt kiontják!

Több asszesszor könnyezett. – Tárhalmy kezével eltakarta arcát. – Talán ő sem állhatta azt meg anélkül, hogy szemei megnedvesedjenek.

Rábyból a keserű indulat oly folyékony ékesen szólással tört ki, hogy ellenfelei nem bírták őt félbeszakítani. Csak akkor tudott Laskóy úr szóhoz jutni, mikor Ráby az utolsó szót elmondta. Akkor is csak azt tudta mondani, hogy „Ki kell őt vinni!”

– Én apellálom az ítéletet!

– Azt lehet. Hanem a halálra ítélt rab addig is nehéz vasba veretik.

– Az ellen pedig én protestálok!

– Ki kell vinni! Híják a vármegye-lakatost!

S hítták a vármegye-lakatost.


VisszaKezdőlapElőre