Nem lehet eltagadni, de nem is szükséges, hogy Magyarországnak a török uralomtól való felszabadítása nagy részben a németek érdeme.

Hanem az már megint az ő hibájuk, hogy a töröktől megszabadított Magyarországban úgy hatalmaskodtak, hogy a nemzet inkább a törököt kívánta vissza.

Durva erőnek dolgában a vallon és német katonák semmivel sem különböztek a janicsároktól; a várparancsnokok a basáknál csak annyival voltak jobbak, hogy azok bort ittak, ezek meg vizet. Ellenben Kollonicsnak az adórendszabályai éppen olyan jók voltak úr és paraszt levetkőztetésére, mint a török Chalil könyve.

Egyben pedig még túltettek a németek a törökökön abban, hogy a nemzeti közigazgatást is meg akarták szüntetni, mit a török nem bántott, s amihez addig a korábbi királyok sem nyúltak a hódolatuk alatt levő részekben.

A török tartott ugyan adószedőket, kádikat a behódolt területeken, de aztán nem bánta, ha a magyarok amellett vicispánt, szolgabírót maguk választanak, s saját törvényeik szerint látnak igazságot polgári és bűnügyekben. Az ő dolguk ez. A magyarok maguk hoztak arra törvényt, hogy senki közülük török bíró elejébe a pörét ne vigye; aki ezt teszi, feje vétessék, s ezt a vétséget „törökösödés”-nek nevezték. Aminthogy ily vétség miatt ki is lett mondva a halálítélet két nemes úrra. A török nem vette ezt sértésnek. Úgyhogy amint a török kihúzta a lábát Magyarországból, ott volt a kész megyei kormányzat (tökéletes alkotmány a maga idejében).

Most a német kormány egyszerre olyan könnyedén le akarta törülni, mint ahogy egy tábláról a krétaírást nedves szivaccsal letörülik. Magyarországból egész Ausztriát akartak csinálni.

Ekkor mondta ki Kollonics e jelszavát: „Faciam Hungariam captivam, postea mendicam, deinde catholicam” – „Magyarországot előbb rabbá teszem, azután koldussá, végre katholikussá.”

Hasztalan tiltakoztak e vakmerő kísérlet ellen az ország főurai: különösen Széchenyi Pál kalocsai érsek: az önkény uralma behozatott Magyarországra.

Új nagy adókat vetettek ki az országra, nemesekre és jobbágyokra egyaránt, amik a földesurakra még annyival terhesebbek voltak, minthogy a jobbágy adótartozását, ha azon meg nem lehetett venni, a földesura tartozott megfizetni: úgyhogy egy „portá”-nak az adója készpénzben 300-400 frtra, terményszolgáltatással együtt 1000 frtra is felrúgott. Ez rosszabb állapot volt a tatárpusztításnál.

A törökkel béke volt már kötve, Tököli Nikomédiában ült már: a szabadsághősök elmúltak, az itt-amott kitörő pórlázadást pedig maguk a megyék elfojtották: mint a Kiss Albertét, az Ubrisikét, a Szalontaiét és Tokajiét: akik megannyian mind a nép legalsó osztályából fölkerekedett vezetők voltak: az egyik parasztzsellér, a másik talpas, a harmadik faluzó olajáros; a seregük dologtalan gyülevész, csavargó, haramia; semmi magas eszméért nem lelkesülő, csupán dúlni, rabolni, pusztítani elindult had: ezeknek az utálatos zendülése sújtotta még a lefegyverzett nemzetet; mert ezek nem a német elnyomó zsarnok had ellen támadtak, hanem az urasági kastélyok, a birtokos osztály ellen.

S ahol a nemzet minden bajait elpanaszolhatta volna a királynak, ahol azoknak orvoslását eszközölhette volna – országgyűlés többé nem tartatott.

Magyarországot meghódított tartománynak nézték, önkényuralom alá vetették.