A magyar nemzet a francia forradalom alatt hű maradt királyához a törvényhozásban, a közéletben és a csatatéren.

Láttuk, hogy a nemesi insurrectio mily derekasan állta meg a harcot a diadalhoz szokott francia seregekkel szemben, midőn hazája földjét kellett megvédelmeznie: még nagyobb elismerésre érdemesek azok a rendes hadsereget képező ezredek, melyek a jobbágynépből lettek alakítva. A nemességet kivette az ősi szabadalom a rendes katonai szolgálat alól: újoncot csak a parasztság adott. A jobbágy az alkotmányon kívül állt; a szabadság ránézve értelmetlen szó volt: a csatába nem a lelkesedés vitte.

Az országgyűlés által megajánlott újoncilletéket a megyékre és városokra a lélekszám aránya szerint kivetették, s aztán elindították a huszártoborzókat, hogy tánccal, zenével és borospalackkal szedjék össze az újoncilletményt az önként felcsapókból. (Későbbi időkben felpénzzel is édesgették az ifjakat a katonai pályára.)

Az ilyen „huszárverbunkok” a század közepe felé a magyar népéletnek egyik typicus jelenségét képezték. Tizenkét nyalkán öltözött huszár tarsolyosan, lódingosan, tollforgós csákóval, kiállt a népes vásárpiac közepére, s ott kört alakítva, elkezdte táncolni, cigányok zenéje mellett azt a délceg, férfiaknak való lejtőst, melyet a vigalmakban „verbunkos”-nak neveztek, s aztán a látványra és zenehangokra odacsődülő legénység közül kiszemelve a katonának termettet, borospalackkal kínálgatva, odacsalogatta a tánckaréjba, s aztán biztatással, legénykedő nagy mondásokkal addig szédítgette, míg az belekóstolt a borába, parolát adott, s egyszer csak azon vette észre magát, hogy az ő süvege van a huszár fején, annak a csákója meg az ő tarkóján: s azzal aztán már fel volt avatva katonának. De a nóta szerint rendesen úgy járt, hogy „héj, mindjárt rászedtek: Huszárnak álltam be s bakancsosnak tettek.” A híres zeneszerző Biharinak volt egy toborzó nótája, amelyet „negyvenemberes” nótának neveztek el, azért, hogy egy katonaállítás alkalmával egy délután felcsapott erre a nótára a Debrecen városától járó negyven legény katonának.

Ha így ki nem telt az újoncilletmény, nekiindultak az elöljárók vasvillával, kötéllel összefogdosni a katonának való legényeket: ahogy a népdal kesergi: „Már mi nálunk verbuválnak – Kötéllel. – Elfogják a szegény legényt – Erővel. – A gazdagnak öt-hat fiát – Nem bántják: – A szegénynek, ha egy van is – Elrántják.” – Magában a „gyöngy életben” sem nagy öröme telhetett a parasztlegénynek a népdal szerint: „Sírhat az az édesanya, kinek katona a fia: Mindig van annak halottja: Éjjel-nappal sirathatja.” – Vagy a még gyakorlatibb felfogás szerint az élelmezést jellemezve: „Szegény kenyér, nincs benne só! Húsos leves csak ritkán jó: Járja mindennap számára, Csillagot néz vacsorára.”

Az ilyen erővel katonának vitt fiúkból kerültek ki, ha megszökhettek, a „szegénylegények”, a pusztázó betyárok, akiknek népies, kalandos életük sajátszerű különlegességét képezte a magyar népszokásoknak; mely regényes tünetét a múltnak, hogy a jelenkori intézmények megszüntették, senki sem sajnálja.

A magyar nemes, ha királyához hű volt, a nádort, a király testvérét, Józsefet pedig kiválóan szerette.

S e szeretetnek mélyenjáró gyökerei voltak, mert József nádor ötvenesztendős kormányzata alatt valóságos gondviselésszerű alakja volt a magyar nemzetnek. S ilyen alakra azon időkben nagy szükség vala, amidőn Magyarországnak nem volt felelős kormánya, amely közvetlenül érintkezik a királlyal, fölfelé és lefelé a parlamentnek szavatos.

József nádor mint a királynak testvére, s annak, a nádori hatalomnál fogva személyesítője, folyvást ott állt a nemzet és trón között, oltalmazva a nemzetet a bécsi kormány túlkapásai ellen, s óvta a trónt a nemzet kitöréseitől. Ő magyarnak vallá magát. Budán fényes udvart tartott; Alcsúton egy vadonból paradicsomot varázsolt elő, letelepedve közöttünk mint magyar földesúr, s az okszerű gazdászatból fényes példát adva; s egy országgyűlési beszédében kimondá, hogy őbenne is Árpád vére foly.

Háborúban a nemesi felkelő sereget, békében az országgyűlés tanácskozásait vezette; s ha védte ott dicsőséggel a haza épségét, védte itt bölcsességgel a szólásszabadságot.

S erre sokszor volt szükség.

Amint a napóleoni hadjáratok véget értek, s a Lipcsénél elfoglalt ágyúkból öntött keresztek kiosztattak (úgynevezett „ágyúkeresztek”, amilyenekkel a hadseregnek minden tagját feldíszíték), a Bécsben összegyűlt európai uralkodói congressus tagjai már elfeledték, ami ez emlékkeresztre volt írva: „Európa libertati asserta.”

Az irányadó politikusok az egész nagy lezajlott világháborút egyenesen a szabadelvűség eszméinek rótták fel, s ennélfogva azt hitték, hogy a bajt úgy fogják legjobban orvosolni, ha ezen eszméket kiirtják, s az idők kerekeit visszafelé forgatják. Ezen az alapon termett meg az úgynevezett „Szent Szövetség”.

Ennek a hatása Magyarországra is kiterjedt. Gentz terve, mely szerint a birodalom középpontjává Magyarország teendő, s annak mintájára az alkotmányos gyakorlat az örökös tartományokra is kiterjesztendő, félretevődött – az ország ügyeinek vezetése Metternich herceg kezébe került. Magyarországnak az alkotmánya ugyan meghagyatott, annak a fenntartását a király koronázási esküje biztosítá; hanem az országgyűlés nem hívatott össze tíz esztendeig. Csak a vármegyék gyakorolhatták „ellentmondási jogukat”. Ezzel szemben megint a kormánynak nem volt más védszere, mint a kiválóbb ellenzéki megyei szónokokat „ad audiendum verbum regium” (a királyi szó meghallására) Bécsbe felidéztetni; ami megtörtént még olyan alkalmakkal is, aminő volt Horváth István tudósnak az esete, aki egy keringő dallamát a következő rhythmussal egyezteté össze:

„Már Isten néki – Szokjunk rá – Járjunk rá.”
A német táncra!
„Úgyis már régen – Rászedtek – Rávettek
A szolgaláncra.”

Amiért a tudós felhívatott a király elé Bécsbe, s ott azzal védte magát, hogy a király előtt el is énekelte, el is táncolta az egész nótát, s ezzel a királyt megnevetteté – és a saját lábát kihúzta a tőrből.

A bécsi titkosrendőrködés kiterjedt Magyarországra is, és ellenőrizte még a magántársalgást is. A sajtót censorok rendszabályozták (mindössze tíz nyomda volt az egész országban), a hírlapoknak csak a száraz eseményeket volt szabad megírniuk, de azokat is csak válogatva. Hírlap is csak három volt még akkor. A színtársulatok ügye is elejtetett. A budai magyar színtársaság részvét hiányában megbukott; dacára, hogy a nádor és prímás tetemes pénzösszeggel segélyezték. Az iskolákban csak azt volt szabad tanítani, amit a censor megengedett; a római katholikusoknál a tanítás kizárólag a szerzetesek kezében volt: szabad tanítás csak a protestánsok iskoláiban volt található; a költő neve egyértelmű volt a csavargóéval: Csokonai Vitéz Mihály szegény sorsban élt és halt meg; Kisfaludy Sándornak, a Himfy szerelmei s a Regék írójának műveit csak a középosztály olvasta. A legtöbb költői művet a censura miatt szokás volt „leírni”. Ez volt az irodalompártolás.

Azonban, ha a szellemi hátramaradást még kevesen érezték is, az anyagi bajok a nép minden rétegére nyomasztóan hatottak.

A papírpénz és a rézpénz szertelen elterjedése, később annak értékleszállítása, amit „devalvatiónak” neveztek, általános megrendülést okozott az anyagi viszonyokban. Az ötforintos fekete bankóból lett egy forint „pirosszemű” bankó. – A határvámok magas tételei pedig még a gyógyulás eszközeit is elvették Magyarországtól. Fő kiviteli cikkei, gyapjúja, dohánya elveszték a külpiacokat. A borra nézve még azonkívül az a rendelet állt fenn, hogy amely kereskedő magyar bort szállított ki külföldre, tartozott ugyanannyi ausztriai bort is megvenni, s azzal együtt kiszállítani.

S hogy színültig teljék a keserűség pohara, még az elemek is ellene fordultak az országnak. Oly ínséges évek következtek egymásra, hogy az európai Kanahánnak nevezett országban nem volt betevő falatja a népnek: erdei makkból őröltek lisztet.

Valóban nagy életerővel kellett bírnia a nemzetnek, hogy ily fokú lehanyatlásból újra fel tudjon emelkedni önerejével, s igazán nagy bizalommal kellett viseltetniük a jövendő iránt azoknak a férfiaknak, akik e század elején vállalkozni mertek arra, hogy a magyar nemzetet ismét európai tényezővé emeljék. Nem riadtak vissza e nagy, nehéz munkától.

Régi, megszokott, a nemzedékek vérébe átment fogalmaknak kellett elmúlniuk, helyükbe újaknak támadniuk, s újból vérré válniuk, hogy az egész nemzet bele találja magát a megváltozott világhelyzetbe.

Mai napság már az akkoriban új eszmék, melyek a régieket eltemették, sem érthetők többé.

Akik végigélték ezt az újjáalakulási félszázadot, sok olyan nevet és elnevezést hallottak, melyek Magyarországon egy-egy kor eszmekörét személyesítik. Így például Tolna vármegyében az egyik pártot „kubinszkynak”, a másikat „pecsovicsnak” hívták. Az első a szabadelvű tábor elnevezése volt, a másikkal a kormány és a conservativ párt híveit csúfolták. Voltaképpen pedig ez a Kubinszky nem volt több, csak egy kortesfőnök; Pecsovics ellenben egy conservativ főúrnak a tiszttartója, akinél a pártértekezletre összegyűlt hívek szíves vendéglátásra találtak. Asztaláról lett históriai nevezetességgé, s ez a hírnév eltartott harminc esztendeig. Komolyabb cím volt a liberális és conservativ, s e kettő között álló reformer. Maguk a liberálisok is két zászló alatt küzdöttek, aszerint, ahogy municialisták, vagy centralisták voltak.

Azok a fennkölt vezérszellemek, akik a magyar nemzetet halálos ájulásából feléleszteni vállalkozának, mindnyájan átlátták, hogy csak azon az úton érhetnek el igazi sikert, mely a polgári jogoknak az egész népre való kiterjesztéséhez vezet. E cél felé haladának 1825-től 1848-ig a régi hagyományoktól nyűgözött nehéz, de kitartó lépésekkel.

Méltán rakhatja le koszorúit a nemzet azon nagy szellemek emlékköveire, kik e nehéz munkát előbbre vitték.

Küzdeni az ellenkező elvű hatalom ellen, csupán szellemi eszközökkel és egyúttal a saját nemzetüknek megrögzött előítélete ellen. Újítani azzal az óvakodással, hogy a régi meglevő halomra ne dűljön. Terjeszteni a szabadelvűséget és felvilágosodást, a censura kényuralma mellett. Ébresztgetni a nemzeti öntudattal együtt az európai polgárosulás utáni vágyat. Javítani a földet és a szíveket. Művelni egy elhanyagolt nyelvet, melyet átburjánzottak a holt és élő nyelvek kifejezései, melynek beszélése kiment a divatból, s e nyelvnek érvényt szerezni a szószéken, törvényhozásban, bírói széken, iskolában, irodalomban, színpadon, s ami legnehezebb, a társas életben. Előkészíteni oly intézményeket, melyek az elméleti világban utópiai álmoknak tűntek fel. S akik mindezekért életet, vagyont, fáradságot áldoztak, azzal a biztos tudattal, hogy az a mag, amit ők elvetnek, valaha dús aratást fog adni – az utókornak; de azt a kort ők nem érik meg e testben élve.

Az 1825-ben kezdődött s 1827-ben végződött pozsonyi országgyűlés fő alkotásai voltak a közművelődési s a hadképesítési intézmények, melyeket immár a kor kívánalmaihoz képest kellett átalakítani.

Törvény hozatott a Magyar Tudományos Akadémia és a Ludovica katonai akadémia Pesten leendő felállítására: mind a kettő önkéntes adakozások útján, melyeknek sorában ott látjuk a magyar főrendek legfényesebb neveit, elöl a nádorral, azonkívül az egyes megyék gyűjtéseit a nemesség körében. Éppen így lett megalakítva a Magyar Nemzeti Múzeum is.

Két messzevilágló névvel találkozunk e téren: mind a kettő Széchenyi. Az első Ferenc, ki nagybecsű könyvtárának ajándékozásával a nemzeti múzeumot segítette megalapítani; a második István, ki a magyar tudós akadémia megalapításánál kezdé meg örökké dicsőítendő hazafiúi és reformátori pályáját.

A haza atyjai azon tanácskoztak a követek kerületi gyűlésén, hogy a magyar tudós társaságot megalapítsák. Jó szándékban nem volt hiányosság, de nem volt meg a fő kellék, ahogy a hírneves, a hazafi követ Nagy Pál mondá: „ami a háborúhoz kell: a pénz, pénz és ismét pénz”.

Amint Nagy Pál szavai elhangzottak: a hallgatóság közül felállt egy fiatal huszárkapitány: melle vitézségi érdemrendektől borítva, aki e rövid beszédet mondá:

„Nekem itt szavam nincs. Nem vagyok tagja a követek házának. De birtokos vagyok: és ha feláll egy oly intézet, mely a magyar nyelvet kifejtse, mely avval segítse elő honosainknak magyar neveltetését, jószágomnak egyévi jövedelmét feláldozom reá.”

E rövid beszéd oly lelkesedésre ragadta az ország rendeit, hogy még azon ülés folyamán egy negyedmilliónyi ezüst forint gyűlt össze a Magyar Tudományos Akadémia megalapítására.

S ettől fogva Széchenyi István közel egy negyedszázadig maradt nemzetének szellemi és anyagi téren előre vezetője. „Te saxa loquuntur!” Az Akadémia, a Lánchíd, a Vaskapu visszhangozzák nevét a késő kor nemzedékének.

Az 1830-iki országgyűlés kezdődött V. Ferdinánd trónörökösnek még atyja életében megkoronáztatásával s a magyar alkotmányra felesküdésével. A magyar ezredek számára 28 ezer újonc lett megszavazva, minden jövőre való következtetés nélkül.

Ugyanez esztendő fekete esztendő volt az egész országra nézve. Ekkor lépett fel először az Európában megjelenő ázsiai kolera egész iszonyúságában. Az emberáldozat, melyet magával vitt, felért egy hadjárattal. S ugyanezen mirigy idézte elő a felvidéki tót lázadást, melyet fegyverrel kellett elfojtani. A buta néppel azt hitették el a pánszláv bujtogatók, hogy az urak mérgezik meg a kutakat, hogy a parasztokat kiirtsák. Emellett azonban egy örvendetes eseményt kell még feljegyeznünk az év krónikáiba. Ekkor jelent meg az első gőzhajó a Dunán, melynek „Argo” volt a neve.

1835-iki bőjtmáshava 2-án I. Ferenc meghalálozván, a már koronás V. Ferdinánd király a jövő évre összehívta az országgyűlést: ekkor lett törvénnyé emelve, hogy a törvények szövegében a magyar nyelv a hiteles. Ugyanezen országgyűlés műve volt a Mária Terézia-féle urbariumnak szabadelvűbb fejlesztése, a jobbágyok telki illetményeinek vidékek szerinti meghatározása, kötelességeik leszállítása és szabad költözködése.

Ugyanekkor lett rendezve a községi beligazgatás; megállapítva a földesúri hatáskör törvényhatósági tekintetben; tanakodtak a nép terheinek könnyítésén, a katonatartás megváltásán, s megadták a jogot a nem nemesnek, hogy saját személyében perelhet a bíróság előtt. – De még annak az országgyűlési szónoknak, aki a birtokmegváltásról s az egyenlőségről bátorkodott példálózni az országgyűlésen, azt kiáltották oda, hogy „ne stultiset!” (Ne bolondozzon!)

Mintegy a jövőbe vetett látás tűnik fel az ez évi országgyűlésnek azon határozata, melyben ki lett mondva, hogy minden, tizenhárom meghatározott irányban az országot átszelő vasútra, ha azokra vállalkozók akadnak, az ország engedélyt, kedvezményeket és oltalmat fog nyújtani: meghatároztatik a kisajátítás módja, s a vasúti vállalatok fölmentetnek az adózás alól.

Még akkor egész Európában alig volt két országban valami próbavasút.

De közvetlenebb eredményű volt ez országgyűlés határozata a Buda és Pest között felállítandó lánchíd építése felől, melyen mindenki (még a nemesember is) fizetni tartozik: kilátással egy meghatározott időre, melyben a lánchíd a nemzet tulajdonába megy át a részvényesek kezéből, s akkor ismét mindenki ingyen járhat rajta.

1842. aug. 24-ikén tette le a lánchíd alapkövét Károly főherceg, az asperni diadalmas vezér mint V. Ferdinánd király helyettese. Az oklevélben, melyet ekkor a kőbe foglaltak, a király, Károly főherceg, József nádor, neje és gyermekei, s az esztergomi hercegprímás után Széchenyi Istvánnak a neve következett, mint a monumentális mű voltaképpeni megalapítójáé.

Még tovább haladt ez országgyűlés a nemzeti kultúra terén is, amidőn elhatározta a Pesten felállítandó nemzeti színház felépítését s a Vácon berendezendő országos siketnémák intézetét.

Végül elhatározta, hogy az országgyűlés költségeit jövőben a nemesség viselje.

Új szellem látszott ébredni a törvényhozásban: a hazafiság, emberiség és fölvilágosodás szelleme.

E megkezdett úton haladt előre az 1840-iki törvényhozás egy új büntetőtörvénykönyvi javaslatnak a kidolgozása által, mely alapjaiban szabadelvűnek és előrehaladottnak volt mondható.

Ugyanezen országgyűlés nevezetessé lett azáltal, hogy a magyar nyelvet egyedül hivatalos érvényűre emelte. Ettől fogva a latin megszűnt hivatalos jelleggel bírni.

Azonkívül több gyakorlati hasznú intézkedés is kezdetét vette: így a Duna-szabályozás, a mezei rendőrség, a csatornák rendezése. De ami főleg az egész hitelvilágra nézve korszakot képezett, az a váltótörvénykönyv megalkotása volt, melyből aztán külön sensurát kellett letenni még a régi ügyvédeknek is, s aki azt sikerrel megállta, azontúl „köz- és váltó-ügyvédnek” címezhette magát. Ezzel összefüggött a kereskedőkről hozott törvény a részvénytársaságokról szólóval együtt, s végül a csődtörvény. Mindezek a régi patriarkális jogi és birtoki viszonyokat nagy átalakulásra készítették elő.

Ugyanezen országgyűlésnek egy cikke először oszt jogokat és szabadságokat a zsidóknak is. (Ámbár fel van jegyezve, hogy I. Ferenc 1820-iki budai látogatása alkalmával, amidőn a magyar főnemesség oly feltűnő nagy pompával fogadta, hogy a felség nem mondhatott rá egyebet, mint azt, hogy „totus mundus stultisat” – „az egész világ a bolondját járja”, két zsidót is nemesi rangra emelt.)

A Pesten felépült nemzeti színház építési költségeire és az első felszerelésekre az országgyűlés megszavazott 50 000 forintokat „és nem többet”, a megalapítására pedig négyszázezer igazi értékű ezüst forintot: „mely somma egyedül a nemesek által lészen fizetendő”. (Ha akkor valaki azt mondta volna a Rendeknek, hogy lesz egy esztendő, amikor csak az opera költsége felmegy háromszázezer forintra!)

Az 1843/44-iki országgyűlés biztosítja a protestánsok teljes vallásszabadságát, kiterjeszti a nemesi javak bírhatási jogát a nem nemesekre is, s ezeket képesíti minden közhivatalban való alkalmaztatásra. Azonkívül szabályozza a közmunkák teherarányát.

A magyar törvényhozás nemcsak a vallási, politikai és közművelődési téren sietett haladó léptekkel helyrehozni a múlt idők mulasztásait, a nemzetgazdászati téren nevezetes intézkedéseknek veté meg alapját.

Egész sivatag területei az országnak lettek a földművelés számára felszabadítva a vizek szabályozásáról, csatornázásokról s a futóhomok megkötéséről hozott törvények következtében.

E korszak örök emlékei maradtak a Ferenc király nevét viselő Ferenc-csatorna, a Béga és Sárvíz csatornák s a Tisza-szabályozás.

Szintoly fontos intézkedés volt a „tagosítás”, mely a földbirtokosoknak sok határban szétszórt szántóföldjeit egy tagban egyesítve s birtokaikhoz mért arányban a kétséges jövedelmű legelőket felosztva új belterjes gazdálkodási rendszert alapított meg az országban, s a nagy alföldi városok pusztáit tanyákkal benépesíté. Bizton elmondhatjuk, hogy e korszak volt Magyarországon a második honfoglalás kezdete.

1841-ben lett átadva a közforgalomnak a legelső gőzmozdonyos vasútvonal Budapesttől Szolnokig, István nádor jelenlétében, kit az ország ugyanazon évben emelt dicsőült atyja, József nádor halála után a nádori méltóságra.

Két évvel később lett átadva a lánchíd a közforgalomnak, összekötve Budát Pesttel, s lehetővé téve, hogy a két városból egykor egy főváros alakuljon. Azon évben a két város összes lakossága 120 ezerre ment. Pest romjaiból épülőben volt, az 1838-iki márciusi nagy árvíz által összedöntve, mely a várost akkor semmivé tenni látszott. E nagy catastropha alatt István főhercegnek és báró Wesselényi Miklósnak legendaszerű népszerűséget szerzett a veszélyben nyújtott bátor segély. – Akik ötven évet végigéltek, elmondhatják, hogy látták a halált és látták a feltámadást!