Amint Vetter átvette a fővezérséget, azonnal hozzáfogott a haditerve végrehajtásához. Görgeyt egy önállóan működő hadsereggel átküldte a Tiszán, azzal a feladattal, hogy Windischgrätz haderejét a Tarna-vonalon foglalkoztassa, amíg ő a 35 ezernyi derékhaddal Cibakházánál átkel a Tiszán, s az osztrák deréksereget hátba fogva, a fővárostól elszorítja. Tehát Budapest visszafoglalása volt a cél.

Ennek a tervnek is az a hibája volt, hogy az ellenség is éppen olyan súlyt fektet Budapest megtartására, mint a magyarok annak visszavívására, s mire Vetter a maga derékhadával az alföldi nagyvárosok alá megérkezett, már akkor az osztrák derékhad is ott volt. Ütközetbe sem bocsátkoztak, Vetter visszavitte a seregét a Tiszán, s megtértek ahhoz a tervhez, hogy Görgey nyomában egyesüljenek a magyar hadosztályok döntő ütközetre.

Ebből aztán heves összeszólalkozás keletkezett a magyar vezérek között, aminek az lett a következménye, hogy Vetter epelázt kapott, s nem vihette a vezényletet többé. Ekkor aztán Kossuth kénytelen volt Görgeyt kinevezni ideiglenes fővezérnek.

Görgeynek aztán volt komoly haditerve. Ő nem Budapestet, hanem az ostromolt Komárom várát akarta fölmenteni; ahol egy egész hadsereg volt bekerítve egy osztrák hadsereg által; s az a veszély forgott fenn, hogy a megvívhatatlan vár árulás által ellenség kezére jut, ahogy Eszék vára odajutott. Ha Komárom vára alatt meg van verve az ellenség, akkor annak úgyis sietve kell visszavonulni Budapestről.

A magyar hadsereg, melynek a hadműveletet keresztül kelle vinni, állt 45 ezer gyalogból és 8000 lovasból, 182 ágyúval. Csaknem egyenlő haderő állt vele szemben Windischgrätz fővezérsége alatt; ennek 220 ágyúja volt, de kevesebb lovassága, mint Görgeynek.

A nagy döntő harc ápril 2-ikán kezdődött, amidőn Schlick kivonult Hatvanból, ezzel a fennhéjázó mondással: „Most lássanak az urak egy kis nyúlvadászatot”, s megtámadta Gáspár hadtestét; s eleinte túlnyomó erejével keményen szorongatá a magyarokat; de nemsokára segítségükre érkezett a hátrálóknak a II-ik hadtest egy dandára, mely szuronyszegezve rohanta meg Schlick ezredeit, s azokat a városba visszaveté. De még oda is utánanyomultak a magyarok, s a dölyfös hadvezér maga volt kénytelen nyakra-főre menekülni a Zagyva mögé, úgyhogy még a hidat is elrontotta maga után.

A két következő napon Klapka és Jellasich ütköztek össze a Tápió mellett. Az ellenség itt is győzött eleinte, s Klapka zászlóaljait a Tápió mocsarai közé szorítá. E kudarc közepette jelent meg a csatatéren Damjanich hadteste, a veres sipkások szuronyszegezve foglalták vissza az ellenségtől megszállt töltést, hidat. Klapka honvédei is visszafordulnak, s Jellasich hadát kiverik Bicskéből és Ságig üldözik. Az ütközet mindkét részről hősies volt és sok áldozatba kerül.

Itt történt az az őskori harcokba illő jelenet, hogy amidőn az üldöző osztrák lovassággal szembe vetette magát a magyar császár-huszárok hat százada: a két lovasság őrnagya előrevágtatva, párharcot vívott egymással a harcvonal előtt; a magyarok őrnagya volt Sebő, az osztrákoké Riedesel: egy óriás, athletai alak. A viadal hevében mind a kettő olyan sebet kapott, hogy jobb karját nem használhatá: a kard kihullott kezeikből: ekkor bal kézzel ragadták meg egymást, a tusában mindkettő lehullott lováról; de élve csak az egyik kelt föl. Sebő puszta kézzel ölte meg az ellenfelét. S ez a magánharc öntött új lelket a magyar hadcsapatokba: megfordultak, s visszavívták az elveszett becsületet.

Ápr. 6-ikán volt az isaszegi ütközet, melyben mind a magyar, mind az osztrák hadseregnek minden hadteste részt vett, s ha a magyar hadvezéreknek mindegyike oly elszánt győzelemvággyal vitte volna a harcot, mint Damjanich, ki Jellasich hadseregével késő éjfélig újra meg újra kezdé a küzdelmet, ha Gáspár előnyomuló dandárja Bagnál meg nem áll tétlenül: ez a nap az osztrák hadsereg szétbomlásával végződött volna. – Így is teljes volt a magyar hadsereg diadala az egész vonalon. Isaszeg el lett foglalva; s Windischgrätz herceg főhadiszállását, Gödöllőt másnap reggel sietve hagyta el, s vert seregével Budapestre húzódott vissza.

Azt hitte, hogy a magyar fővezér most már a főváros visszafoglalására fog törekedni, s aszerint intézkedett.

Pest város közepén, a „Neugebäude”-tól kezdve végig a váci úton és a fürdő-utcán egész a hídfőig egy sor pallisad volt leverve kemény tölgyfa palánkokból, védelmül az utcai harcban elvonuló csapatoknak: s a partot hatalmas tuskóerőd ékesíté: ágyúkkal felszerelve.

Görgey azonban csupán egy hadtestet tolt Pest közelébe, az Aulichét, akinek az volt a feladata, hogy folyton támadva és visszavonulva foglalkoztassa Windischgrätz Pesten összpontosított seregét: aki csakugyan abban a hitben élt, hogy őtet Görgey ostromolja, s hogy ő azt mindennap diadalmasan visszaveri: míg harmadnapra aztán megtudta, hogy Görgey derékhada egyenesen Komárom felmentésére siet. A Komáromba vezető út védelmére hagyott Göcz- és Jablonovszky-féle dandárokat ápril 10-ikén Klapka és Damjanich Vácnál tönkreverték. Maga a vezér, Göcz tábornok is halálra sebesülten foglyul esett; seregének romjai átmenekültek a Garamon. Otthagyták a mieink kezében ágyúikat és teljes hídkészletüket, élelmiszeres hajóikkal együtt.

Ez volt a kilencedik napja s a befejezése az ütközetnek. Görgey a váci diadalnapon ezt a szózatot intézte hadseregéhez:

„Győzelemről győzelemre hordjátok zászlóitokat. Dicső tettek hirdetik vitézségteket, bátorságtokat. – Mint hősök kezdettétek meg a haza megszabadításának szent művét. Mint hősök fogjátok azt szerencsésen bevégezni. Nagy dolgok történtek már; még nagyobbaknak kell történniük, hogy szép hazánk igazán szabad és szerencsés legyen. Örömmel, büszkeséggel nézek bátor szemeitekbe, csodálattal szemlélem kitűrésteket a háború nehézségeiben, s ki nem mondható dicsérettel hajlom meg vitézségtek előtt, mely nagy őseitekre méltó tettekkel a magyar nevet örök időkre felmagasztalandja és titeket a világ legbátrabb seregei közt első sorba teend. – Vezéretek a szeretett haza nevében mond nektek köszönetet önfeláldozó vitézségtek és hűségtekért. – Előre a győzelemre! Görgey tábornok.”

Az osztrákokra nézve vesztett hadjáratnak az lett a következménye, hogy Windischgrätzet, aki még ápril 13-ikán sem tudta, hogy merre van a hadseregének a frontja, s merre a hátulja, az osztrák udvar felhívta Olmützbe, s felmentette a fővezérség alól.

Most azután a büszke herceg még egyszer az asztalhoz vághatta a sipkáját. Az ő „komédiája” csakugyan „finita” volt.