Károly holta után mindkét fiának trónt hagyott, Lajosnak a magyart, Endrének a nápolyit.
Nagybátyja, Róbert, a nápolyi király végrendeletül hagyá, hogy leányai, Johanna és Mária a magyar király kisebb fiait, Endrét és Istvánt válasszák férjül, s a királynő férjével együtt uralkodjék.
Rokonok közti nősülés ritkán szokott üdvös lenni, e két királyi családra éppen kárhozatos volt.
Istvánt megmenté a balsorstól az ifjú Durazzói Károly, ki az eljegyzett Máriát nénje udvarából elszöktetve, nőül vevé; míg Endre sorsával szembe ment.
A nápolyi trón és a nápolyi menyegzői ágy ravatal leendett oly jellemnek, mint ő. Magyarnak nevelve, egyszerű, őszinte, tiszta erkölcsű ifjúnak, magyar nép közt nőve fel, hol a királyi trónt közerő, közbizalom tette erőssé, ahol a király ellenségei nyílt hadüzenettel álltak ki a síkra, s ha kibékültek, híveik maradtak mindhalálig; egy oly udvar tömkelegébe jutva, hol a halálos ellenségek egymásra mosolyognak, hol az árulás meggörnyeszti derekát a trón előtt, s a házasságtörés glóriába burkolja arcát – Endre nem tudott eléggé olasz lenni.
Neje szép volt és gonosz.
Johanna környezői kéjsóvár hölgyek, nyilvános kerítőnék, csapodár udvarlók, és rokonaik koronájára áhító hízelgők, ő maga gyűlölni és szeretni egyiránt hő vérű olasz nő.
És ezekkel ellentétben Endre komoly, tiszta erkölcsű magyar udvara, melynek férfias szilárdságát szemben rettegék s hát mögött kigúnyolák.
A házastársak szíveit elidegeníteni könnyű volt, s ez érdekében állt azoknak, kik a nápolyi koronát öröklendék, azon esetben, ha Johanna magtalanul hal meg. Ezek voltak a tarantói és durrazói fejedelemnők, kik fiaik kedvéért oltogaták nő és férj szívébe az eltávolító indulatokat; amazéba szerelmet idegen férfiak iránt, ezébe megvetést tulajdon neje ellenében.
A tarantói hercegnő tulajdon fiát, Lajost tette Johanna szerelmesévé.
Erzsébet, a király anyja, ki Visegrádról fiát látogatni eljött, megborzadva látta keresztül az ottani romlottság örvényét, s tán sejtve a vészt, mit az anya szíve hamarább megérez, rögtön vissza akarta magával vinni fiát Magyarhonba.
Az udvariak terveit ez semmivé tette volna, a cselszövők becsületes férfiakat beszéltek rá, a becsületes férfiak pedig rábeszélték az anyát, hogy fiát hagyja köztük, a hercegnők vigalmakat rendeztek a magyar királynő tiszteletére, hol Johanna könnyes szemekkel esküvék az anya előtt örök szerelmet a fiúnak; s midőn anya és fiú jobb reménnyel szívükben eltávozának, az ünnepély orgiává változott, a hölgyek elveték fátyolaikat, a férfiak a komolyság álarcát, s míg a szív tiltott gyönyört érzett, a lélek orgyilkolásra gondolt.
Egy ily éjszakáján a hitszegésnek megrázkódék a hideg föld a bűnök terhei alatt.
A tarantói hercegnő, Katalin, éppen neve napját ülte, midőn az élvezet hevítette arcok a palota mozaikpadlatát megrendülni érzék maguk alatt, s halványabbak lettek a márványszobroknál, mik reszkettek a föld haragja előtt.
Kinn irtózatos vihar támadt, mely kitolta a tengert a szárazföldre, a gályák a paloták szegleteihez csapódva törtek össze, az ég villámtűzben szakadt alá a földre, s a fekete éjszakában mint fenyegető tűzoszlop vereslett a Vezúv szétlövellő lángja, iszonyú vészfényt vetve a fölháborodott tengerre.
A bűnösök fölijedtek bacchanáliáik közepette, az orgyilkos elejté a tőrt, a cselszövő elfeledte tervét, a káromló önkéntelen ijedéssel ejté ki ajkán az Isten nevét, s a királynő, a hercegnők, amint párnáikról felugrottak mezítláb, szétszórt hajjal, öltözetlenül rohantak a Szent Szűz templomába, vétkeik bocsánatáért könyörögni az oltár előtt.
A földrengés elmúlt, a szívekből eltűnt a félelem s vele együtt a szent fogadások, miket a bűnösök félelmükben tettek.
Nemsokára a tarantói hercegnő a durazzói hercegnőt Johanna udvarhölgye, Sancia által megmérgezteté, hogy családja számára biztosítsa Johanna trónját.
Veszni kellett mindenkinek, ki közte és a trón közt állott: a durazzói családnak, Endrének és azután Johannának is.
A királyné jó reményben látszott lenni, amidőn Endre roppant pénzösszeggel vásárolva meg a pápától trónjában való megerősítését, egy lovagjáték alatt kopjája lobogóján egy vérpad és hóhérbárd címerével jelent meg.
Ezzel akarta elleneinek tudtára adni, hogy féljenek!
Ez jel volt nekik, hogy siessenek.
Egy ünnepnapon a királynő Aversába hívatta férjét vadászatra. A nap, az est víg mulatság között telt el; az olasz bor és az olasz szemek tüze elfeledteték a királlyal hideg bánatát, s üdvittasan hajtja fejét álomra ifjú neje oldala mellett. Éjjel azonban ismert hangok kihívják neje hálószobájából a királyt. A gyanútlan ifjú kilép, s azon pillanatban gyilkosok által ragadtatik meg, kikben legbensőbb embereire ismer.
Az izmos magyar királyfiú elszórja magáról az elpuhult kéjenceket s ökleivel utat tör magának hálószobájáig, s az ajtót háta mögött bezárva találja. Ekkor kétségbeesetten közibük ront, s vad, dühös tusakodás között a teremajtóig vonszolja magát. Azt is zárva találja.
A zajra fölébredt dajkája, a hű Ysolda, s rémes sikoltásaival fölveri a kolostor lakóit, kik éji szállást adtak a királyi udvarnak. A gyilkosok megrettennek, ekkor egy közülük egy arannyal átfont selyemhurkot hajít messziről a király nyakába, annálfogva lerántják a földre az orgyilkosok, s ott megfojtva, a terem erkélyéről a holttestet levetik.
Az aversai nép megtudva a rémtettet, felbőszülve rontott a San Pietro kolostorra, számot kérendő a királynétól, ki alig bírt megmenekülni a nép haragjától, otthagyva férje temetetlen holttestét.
Másnap Nápolyban csakúgy folytak a bacchanáliák, mintha semmi sem történt volna. (Johanna királyné történetét megírta drámában Rákosi Jenő.)