Az anglus nyughatatlan ember volt. Nem élhetett ott, ahol békesség van, s minthogy másutt nem verekedtek, csak Spanyolországban, el kellett neki menni oda. Dzsemmyt is elvitte, engem is, sohasem tudtam, hogy miért. Ott a hegyek közt felkerestük Don Carlos guerilláit. Egy fa tövében ült a spanyol előőrs, mezítláb, hajadonfővel, kezében volt egy nagy vereshagyma, abból egy nagy konyhakéssel falatokat szeletezett, s tömte a szájába erősen. Ahogy meglátott bennünket, felhagyott a vendégséggel, zsebbe dugta a hagymát, s a konyhakést szuronyszegezve fogta ránk, s kérdezte, hogy mit akarunk. Megtudva aztán, hogy jó barátok vagyunk, elvezetett a tanyáig, ahol igen sok őrnagy, ezredes és tábornok volt egy rakáson. Közkatona nem volt a táborban, ezt az egy silbakot is árendába kérték.

Megismerkedés után az anglus azt tanácsolta a vitéz spanyol guerilláknak, hogy alakítsanak egy komondorbataillont, melynek azon előnye lesz, hogy lénungot és monturt nem kell neki adni, a tagok nem fognak minduntalan előléptetésért folyamodni, s ha elesnek, a hadibulletin jó lélekkel elmondhatja, hogy „egy ember sem veszett el”.

Az indítvány plausibilisnek találtatott, s nemsokára egy sereg becsületes bivalyfogó rekrutáztatott össze a szomszéd falvakból, kiknek főnökévé én lettem kinevezve.

Nemsokára csatánk lett az ellenséggel. Én és vitéz négylábú bajnokaim küldettünk előcsapatul.

A mi nevünk volt „los maracoderos”.

Mint hajdan a quiritesek Hannibál elefántjaitól, akként ijedtek agyon a hidalgók az új ellenségtől.

„Előre!” – ordíték bajtársaimnak, s azzal hanyatt-homlok az ellenség soraira rohantunk, s egy pillanat alatt az egész mezítlábos sereg oly zavarba jött lábikrái védelmében, hogy az utánunk jövőknek gyermekmunka volt győzni.

A guerillavezérnek az egész csata folyamata alatt oly iszonyú hasrágása volt, hogy folyvást a földön feküdt, csak mikor a csata elmúlt, akkor állt ki belőle a fájás.

A los maracoderos-bataillon egész az utolsó komondorig elveszett, magam voltam az utolsó, nekem is egy fustéllyal leütötték a hátulsó lábamat, az ütközet áldozatai között volt az anglus is, kit egy ágyúgolyó úgy felrúgott, hogy az égbe esett tőle. Dzsemmyt pedig úgy pofoncsapta egy haldokló alguazil, akit már más megölt, s kit ő egyszer még meg akart ölni, hogy dupla képe nőtt tőle.

A guerillavezér felkelvén a földről, megírta a bulletint, kinevezve magát feldmarsallnak, engem pedig és Dzsemmyt mint invalidusokat obsitra eleresztett.