A jó Wielandnak van egy regénye, melyben a korában elhatalmozott tüneményes regények íróit persiflálja oktalan meséikkel, következetlen meglepetéseikkel. E gúnyregényeknek az a főalapja, hogy van egy elátkozott herceg, Biribinker, akinek az a fátuma, hogy mikor legjobb dolga van, még a feje sem fáj, ha véletlenül valaki a nevét kimondja előtte: „Biribinker”, egyszerre beleüt a szerencsétlenség; a herceget baj bajra éri; üldözik, megverik, szeretője elváltozik, boszorkányok megnyomják, orra nagyot nő, egyszóval a puszta Biribinker szóért megszenved eléggé: ami elég szép drámai indok.

Pedig én ismertem egy ilyen elátkozott herceget, egy ilyen mesebeli boszorkányüldözések választottját, akinek csupán csak egy veszett név, egy rajta száradt szó volt egész életére való fátuma, mely üldözte városról városra, faluról falura, ismerősök közül ismeretlenek közé; üldözte egész a sír fenekéig.

Néhanapján Nagy Jánosnak hívták, ez bizony nem nehéz név, könnyen megtanulhatja minden ember; hanem ezt csak az ezredik ember tudta; nem is igen szokták rá vesztegetni.

Nehézfejű fiúcska volt kisdiák korában; mindig a hátulsó padban ült, és faragott meg legyeket fogott, legjobb esetben aludt, míg a többiek feleltek.

Mikor rákerült a sor a felelésben, minden fejtörés nélkül, minden szabódás mellőzésével lefeküdt szépen a padlóra, kiállta a hat botot sírás nélkül, s visszament a helyére, mint aki dolgát legjobban végezé.

Közvizsgák alkalmával a tanárok úgy szokták őt bemutatni, mint mustráját a semmit nem tudásnak, aki minden iskolát kétszer, háromszor ismételt; úgyhogy tizenkét éves kamasz volt, mire az akkoriban conjugistának nevezett osztályt harmadszor is megfeküdte, anélkül, hogy valami ragadt volna rá belőle.

Egy közvizsga alkalmával a tanár, aki maga is szerette volna, ha valamit produkálhatna vele, azt az igénytelen kérdést kívánta vele megoldatni, hogy hajtogassa előtte ezt a latin igét: „ego sum” (én vagyok).

Iskolát járt emberek tudják, hogy az éppen az elején van a nyelvtannak, s hogy ennek a második személye: „tu es”. Ez olyan ismeretes dolog, hogy aki soha nem tanult is, tudja.

A jámbor Nagy Jankó azonban soha ilyen állatnak hírét nem hallván, a világ rendes folyásából azt következtette, hogy semmi okosabbat nem mondhat e kérdésre, mint azt, hogy „sus”.

„Sus!”

Azt a rengeteg hahotát és hihitét, ami erre a szóra minden öreg és apró embert fölvett az ülő helyéből, csak az képzelheti magának, aki elgondolja, hogy valamilyen hallatlanul comicus és csodálatos dolog az, ha valaki azt mondja „es” helyett, hogy „sus”.

Ez a három betű rontotta el Nagy Jancsinak az életét.

Az emberek nem győzték magukat kinevetni rajta egy óráig, nem egy hétig, nem egy esztendeig; halála napjáig mindig nevettek rajta.

Ezt a szót kellett neki minden lépten-nyomon hallani; ahova leült, a padra maga elé írva találta; az utcán utána kiálták, krétával felírták a hátára, úgy vitte haza, mindennap összeverekedett miatta, mindennap kikapott érte; dühös lett, dúlt-fúlt; késsel ment az embereknek, akik azt mondták neki: sus! S akkor még jobban mondták.

Néha akadt olyan gondolatja, hogy elbúsulta magát, nekifeküdt a könyvnek, egész nap hadart belőle fennhangon; föltette magában, hogy ezentúl tanulni fog, nem hagyja magán azt a szégyent, hogy úgy csúfolják úton-útfélen; mikor aztán kővágásnál kevesebb fáradsággal belevert a fülébe – nem is a fejébe –, egy-egy árva paragraphust, s lecke idején előállt vele, hogy már most megmutatja, mit tud, valamelyik impertinens nebuló a háta mögött azt találta neki súgni: sus; s vége volt az egész tudománynak, ezerfelé szaladt minden betű a fejéből; egy szónak nem volt többé ura; ilyenkor aztán sírt, ordított keservesen, amiért tanulótársai még jobban kinevették; valamennyinél mind egy fejjel nagyobb volt, s valamennyi háta mögött ült – a Sus.

Üggyel-bajjal felvergődött a magasabb osztályokig; ott sem tudott semmit megtanulni; a tanárok restellték már látni, s eresztve eresztették odább, csakhogy ne példáskodjék már előttük. Mondhatták volna ugyan neki, hogy menj Isten hírével, látod jó erős tenyereid vannak, szép dolog a kapálás, az ember minden pályán szerezhet magának érdemeket, hanem ezt nem mondták neki. Kellenek az ilyen példás rossz tanulók is valamire. Vannak olyan világtól elrugaszkodott árva helységek, itt-amott a hegyek között, ahova jóravaló ember nem megy magát eltemetni; pedig ott is emberek laknak, akik nagyon óhajtják az öreg Á-t és a vele járó hat pálcát megismerni, azoknak is kell rektor, kántor és praeceptor, aki nekik énekeljen és a gyerekeit megvirgázza. Hát az ilyen helyekre bizony csak az olyan qualifikált emberek jutnak, mint domine Sus; ott azután élete folytáig oszthatja a tudományt; elég az oda, amennyit ő tud; akinek több van, az nem megy oda.

Tehát az volt a reménység, hogy majd domine Sust, ha már nagyon megunták mind a kilenc osztályban, majd valahova egy ilyen deperditus községbe bedugják, hogy onnan többet a füle se látszik ki; ezért nem utasíták el egyenesen a múzsák csarnokaiból.

Azonközben vastürelme volt az embernek; tűrt, elviselt készséggel minden bosszantást. Soha fel nem táthatta a száját, nem mondhatott sem okosat, sem oktalant, hogy azt ne válaszolták volna rá „sus”, senkihez sem mert közelíteni, mert jól tudta, hogy ővele barátságban élni, ővele együtt járni az utcán nevetséges dolog; tanáraihoz nem volt bizalma; hisz az a sok drága oktatás, amit azok őrá vesztegettek, mind kárba ment; azok bizonyosan úgy tekintették őt, mint tolvajt, aki elől zárni kell minden könyvet, mert kilopja belőle a bölcsességet; gyűlölt mindenkit, gyűlölte még a kis conjugista gyerekeket is, mert azok is tudják már, hogy sumra nem következik sus; bújva ment az utcán végig, mert minden emberre gyanakodott, aki rá talált nézni, hogy ez most azt mondja magában „sus”.

Apródonként az igazi neve kezdett feledésbe menni. Mikor reggelenként az esküdt diák felolvasta a catalogust, az ő neve után nem várták, míg maga kiált, megelőzték a feleléssel: „hic sust”. Odahaza a kvártélyadó asszonya egész jó lélekkel titulálgatta Sus uramnak, azt hitte, ez annak becsületes neve, s mikor egyszer egy pár inget kapott a zsidó leány, kihez jelzés végett azokat odaadta, S betűt varrt rájuk.

Minden ember úgy hívta már őt, és nem volt sem hatalom, sem tudomány többé, mely ezt a nevet róla képes lett volna levenni, amihez pedig soha egy pillanatig sem tudott hozzászokni; amit valahányszor említeni hallott, mindig mintha ötfontos kalapáccsal ütöttek volna feje lágyára, ami oly dühössé tette, hogy annak kimondóját éppen olyan jó szívvel tudta volna agyonütni, mint egy dongó legyet, mely fülébe zizeg, ha attól nem félt volna, hogy felakasztják érte.

Pedig rettenetes öklei voltak; egyszer pajkoskodásból becsukták társai az iskolai börtönbe, s puszta kézzel összetördelé az ablak keresztvasait.

Végre mikor már szakálla, bajusza kezdett nőni, mint egy büntető szemrehányás, mely haszontalanul eltöltött éveit eszébe juttatni jön elő, egyszer az az örvendetes hír jutott tudomására, hogy valahonnan Bergengóciából presbiterek vannak itten; kosta kell nekik: a régi meghalálozott. Bergengóciának neveznek pedig diák műnyelven minden olyan falut, aminek a nevét még a mappán sem találni.

A tanárok legelőször is őt hívatták, egyenesen az ő számára tartogatott szerencse volt ez.

– Hát domine Nagy János – kérdé tőle a rector professzor –, akar-e elmenni rectornak?

Régi idő óta szólíták őt most először ismét valóságos nevén. Hogyne akart volna, hogyne kapott volna két kézzel rajta. Meg sem hallgatta a conditiókat, miket az érdemes deputatusok eléje adtak; hány véka kása, hány zsák karórépa lesz conventiójában? Van-e kijárás a faluból valamerre? Elég volt neki annyit tudni, hogy az messze-messze, ember nem ismerte hegyek között fekszik, ahová sem legatus, sem suplikáns nem jár; ahonnan sem meszet, sem szenet nem hoznak a városba, ahol senki sem tud diákul sem declinálni, sem conjugálni. Itt bizonyosan nem fogja neki senki azt mondani, hogy „sus”.

Hamar készen volt az egyezség, csupán arra kérte az elöljárókat, hogy ne mondják itten senkinek, hogy őt akarják elvinni; ne is várjanak rá, majd utánuk megy batyujával.

Nem is búcsúzott el senkitől; volt egy kék köpenyege, azt nyakába kerítette, egy tarka zsebkendőbe összekötötte minden ruháját; egy csomó könyvet elrakott a zsebeibe, s kivándorolt szépen a városból; szerencséjére senki sem kérdezte, hová megy.

Mikor az utolsó ház elé ért, ott mégis nem állhatta meg, hogy szívének egész keserűségét ki ne öntse azon, megrugdalva azt az egész város nevében. Azt is meglátták, és az is rajta maradt.

No, de végtére mégis egyszer helyben volt már. Átkozott csúnya, ronda faluba vitték, ahol a sár befolyt az utcáról a házba; az egész világ kenderáztatásból és fokhagymatermesztésből élt. Képzelhetni azt a maradandó illatot; azt is beszélték, hogy az ottani víztől minden embernek golyvája nő; a megboldogult rectornak is volt. Mind nem bánta ő azt; asylum volt ez őrá nézve, s a kenderáztató pocsolya az elysium mezeje. Itt nem hívta őt senki Susnak, a jámbor falubeliek olyan szépen megnagyjánosuramozták, mint akik semmit sem tudnak a kollégiumbeli diákok istentelenkedéséról.

Itt kezdett apródonként visszatéregetni belé az élet, mint a kőszénből kiesett teknősbékába; mert fennhangon is beszélni; elfoglalta az iskola katedráját, s kezdett örülni annak, hogy vannak kétlábú teremtések, akiket ő verhet meg azért, hogy nem tudnak semmit. Utoljára még pipára is mert gyújtani mások szeme láttára; a collegiumban csak bújva tehette azt, mert egyszer lepingálták krétával a fekete táblára furcsa torzalakban: Sus pipázik.

Olyan jólesett itt a világ háta mögött lenni; nem félni attól, hogy egyszer-egyszer valami mosolygó ismerős arc toppan elé, valaki, aki élete gonosz titkát tudja és elárulhatja. Nem jön ide jóravaló ember, ebbe a sárba, ebbe a nyomorúságba, nincs itt se nézni, se venni, se eladnivaló; éppen arra való hely ez, hogy aki egyszer beleveszett, azt onnan többet ki ne húzzák.

Ebben a boldog megnyugvásban már-már hasat kezdett ereszteni a jámbor – jó dolga volt, mindennap paszulyt vagy köleskását főzetett, s télen sorra hítták a disznótorra; kabátját sohasem kellett neki megkefélni, szobáját soha kisöpretni, azon módon fekhetett le az ágyba, ahogy fölkelt belőle – egyszóval minden kényelme megvolt. Hozzájárult az, hogy ott volt vagy negyven borzas kölyök, aki rágta a betűt helyette, s nyűhette a hátukon a pálcát, ami királyi mulatság, kár, hogy az átkozott újítók ezt is kiküszöbölik már; sok embert megfosztanak a legszebb gyönyörűségétől; esténként pedig még azt a merészséget is elkövette, hogy átjárt a jegyzőhöz filkózni. Ha volt kréta, arra játszottak, ha nem volt, anélkül is lehetett. A jegyző csak unalomból nótáruskodott itt, inkább nagy méhes kertje kötötte a helységhez, melyből sok pénzt bevett; legalább annyi pénzt, hogy minden ember fejéről megvehette volna a kalapot az egész faluban. Nota bene, hogy ott sohasem volt senkinek új kalapja.

Volt a jegyzőnek egynéhány leánya is; egy pár lehetett volna szebb is, a többi nem. No, de hiszen nem csupán a szépeké a világ. Megesnék bele! Nagy Jánosnak valami titkos érzés kezdett megmozdulni a szíve táján; valami homályos sejtelem azt súgta neki, hogy e hat leány közül valamelyik az ő számára született, de melyik? Szép időbe került, amíg ezt kitanulmányozta. Abból állt a tudománya, hogy kileste, melyiknek van a hat közül már választottja a falubeli fiatalság közül. Ötnek volt. Annyit tudott az algebráról, hogy ötöt a hatból marad egy. Annyit viszont tudott az applicata mathesisből, hogy vannak esetek, amikor ha egyet eggyel sokszoroznak, lesz belőle három, néha hét is.

Krisztinának hítták azt a leányt, akinek még nem volt párja. Nagy János uramnak fontos okai voltak azt hinni, hogy megjelenése ez ártatlan teremtésre nem volt minden hatás nélküli. Valahányszor beszédbe elegyedett vele, a leány egyre nevetett, ha nyájasan szólt hozzá, a markát a szája elé kapta, abba vakkantott bele; ha az asztalnál megkínálta valamivel, majd belebújt a nénjei nagykendőjébe; egyszóval rendkívül meg volt általa babonázva.

Itt minden rendében van, gondolá Nagy János uram, s előre elképzelte magában, milyen szép dolog lesz, ha a Krisztina majd a rector-ház udvarán eteti a libákat; persze a libákat magával hozza; akkor majd ő is hizlal disznót…

Átkozott szó; minek is jutott eszébe. Minek is hívják a disznókat diákul susnak? Nem, sohasem fog a házánál sertést tartani, ámbátor ebben a faluban senki sem tudja, hogy sus mit jelent. No, és ha tudná is? Hát mi köze őneki ahhoz? Hát nem olyan közömbös szó ez őrá nézve, mint anser, anas, gallus s más egyéb enni való állat? Sus? Furcsa? Ki tudhat arról valamit ebben a Bergengóciában?

Ő bizony azért is fog sertést hizlalni, ha megházasodik. Csakazértis.

Hanem hát a házassághoz komolyan kell látni; igenis, komolyan. Kileste, hogy mikor nincsenek otthon az öregek, akkor kicsípte magát szörnyen; a csizmájáról levakarta a sarat, a nyakravalóját megfordította, hogy a tisztább fele legyen kívül, megmosdott egész odáig, ameddig a keze kilátszott a kabátból, s egy csizmakefével lesimította a haját.

Azzal nekiindult a merész fogadásnak.

Krisztina éppen az utcaajtóban állt, és abba úgy beléfogózott, hogy Nagy János uram semmi stratagemával rá nem bírta venni, hogy bemenjen vele a szobába. Azt felelte a leány, hogy senki sincs odabenn. Oh, liba! Kénytelen volt neki az utcaajtóban szépelegni.

– Krisztina kisasszony, én magának most valami igen komoly dolgot akarok mondani.

– Krkkhkh… – vakkantott Krisztina, orrát, száját eldugva a markába, hogy oda nevessen.

– De ne nevessen hát…

– Nem nevetek már, bhühűhi.

– De már ugyan minek nevet?

– Nem tehetek róla. Mindig nevetnem kell, mikor magát látom.

(Tetszem neki, gondolá magában Nagy uram, s kezdé emelgetni a sarkát.)

– Kisasszony, maga nem is gondolja, hogy én mit akarok most magának mondani?

– Nem ám, hihihi.

– Nem is találja ki?

– Nem én. Rhihihi.

– Hát azt akarom magának mondani, hogy én szeretem és elveszem feleségül.

– Jaj, Sus bácsi! … – kiálta a leány ijedten, s azzal becsapta az utcaajtót a jámbor előtt, s ijedtében felszaladt a padlásra.

Sus bácsi! Tehát már itt is Sus bácsi!

Mennybéli tüzes gerundiumok! Hár már az Óperencián túl is tudják ezt a nevet? Hát a homlokára van ez írva, hogy onnan olvassák le? Vagy currensben küldik faluról falura, hogy minden ember tudja és ismerje?

Hisz ezt az egész falu tudja már eszerint. Ezek a kérges, emberfélő pofájú parasztok csak szemtől szembe nevezik őt Nagy János uramnak; háta mögött mindenki úgy hívja, hogy Sus; minden asszony, minden gyerek, aki ránéz, aki jó napot kíván, aki süveget emel előtte, tudja jól, hogy van egy átkozott szó, amivel őt a világvégére lehet kergetni, a legelső ember, aki megharagszik rá, ezzel fogja őt letorkolni, az utolsó ember, aki előtt tekintélyt akar tartani, nevetve mondja magában; én csak vagyok, ami vagyok, de te Sus vagy, az is maradsz, amíg csak élsz; sohasem is tesz senki mássá.

Oh, ez a fölfedezés kétségbe ejtette. Rohant dühösen haza; betörte az ablakot, be a kályhát, összetépett minden könyvet, ami a kezébe akadt, ízzé-porrá; nyakába kerítette a köpenyegét, megátkozta egész Bergengóciát, minden benne lakó emberrel és fokhagymával egyben, s éjnek éjszakáján nekivágtatott a semminek; fejében és zsebében semmivel.

Ettől a perctől fogva kezdték őt nevezni peregrinusnak. Peregrinus Cicero nyelvén is annyit jelent, mint idegen vándor, a tanodák műnyelve azon szerencsétlen embereket szokta így nevezni, kiket a viszontagság iskoláikból, állomásaikból elüldözött; itt kitették, ott elcsapták, amonnan maga szökött el, egy napig sem lakosai semmi városnak, csak úgy bolyongnak faluról falura, papok és rectorok kelletlen vendégei, itt bolondnak tartják, amott elkergetik, ami náluk nem tesz különbséget, ezért senkit sem szeretnek s senkit sem gyűlölnek jobban. De akárhogy marasztanák is, meg nem maradnak egy helyben; álló, ülő hivatal irtózat előttük, a biztos sors unalmas betegség; jobban tetszik nekik az országút, örökké menni, menni és nem venni le senki előtt a sipkát és nem köszönni meg semmit. Ki mit adott, adott, ha nem adott, azt is jól tette.

Conjugista diák voltam, mikor már hallottam hírét, hogy van egy ember, akit ezzel a szóval üldöznek. Kisdiákok hallottak róla beszélni öreg diákoktól, s mesélték egymásnak lecke előtt a csodadolgot, miket Susról beszélt a hír; s mikor néha-néha megvillant a városban, a collegium udvarán, úgy bámulták, úgy kerülgették, mint a majmos tevét, mit a talián mutogat, s járt a híre classisról classisra, mint valami nevezetes nagy embernek: itt a Sus, itt a Sus!

Egyszer az iskola folyosóján futottam végig, nem tudom már mi dolgom volt, mialatt a lecke tartott odabenn a teremben, midőn a folyosó szemközti ajtaján egy horrendus egyéniség toppan elém: úgy beléütköztem, szinte elhordtam a lábáról.

– Hohó, fráter! – dörgött rám nyers rekedt hangon a valaki, s megfogta a galléromat. – Hová szaladsz hát?

Én megijedtem, hogy megesz. Rövid, vastag nyakú férfi volt, széles vállai és háta, az is előre görbülve; nehéz, vastag feje alacsony kidülledt homlokkal; az arc legnagyobb részét ellepte valami tüskés szakálltarló, melyet sátoros ünnepeken borotválni szoktak, s mely nem volt olyan vörös, mint a szeplőverte arcbőr; két mélyen ülő háborgó szemére most is emlékszem még. Volt rajta egy színehagyott zöld kabát, mely vastag izmain egészen megfeszült, könyökén és hónai alatt szét volt repedezve, lebernyeges köpenyege hátul le volt hasítva; azt bizonyosan valami falusi komondor téphette le.

– Megállj, öcsém! Hová szaladsz? – kiálta rám, folyvást tartva a galléromat. – Elkéstél az iskolából, ugye? Korhely vagy. Majd kikapsz most.

Ez a sértés fájt. Nem hagyhattam felelet nélkül.

– Kérem: én első eminens vagyok.

– Első? Hát azután mit tanulsz már? He?

– Conjugista vagyok.

– No, hát ha conjugista vagy, tudod-e, hányadik conjugatióra tartozik „apexabo”.

– Igenis: az elsőre: apexo, apexavi, apexatum, apexare.

– Jól van, szamár. Apexabo azt teszi, hogy véres hurka.

Azzal szörnyű jóízűt nevetett rajta, hogy így rá tudott szedni. A mamutok nevetéséről van ilyen fogalmam.

– No, ne sírj no. Odabenn van a professzorod?

– Igenis – mondám én nagyon megszégyenülve.

– No, hát eredj be, hívd ki.

– Mit mondjak neki?

– Mondd, hogy itt van a peregrinus; beszélni akar vele.

– Hogy hívják?

– Sehogy se hívnak, csak mondd, hogy a peregrinus.

– Hová való peregrinus? – kérdém én egész ártatlanul.

– Ne, bolond, ne! Hát hová való volna a peregrinus? Sehová való. Ma idevaló, holnap amoda való. Csak ezt mondd neki; azután, ha akar, kijön, ha nem akar, ott benn marad.

Én bementem és elmondtam a tanáromnak az üzenetet, hogy van idekinn egy ember, aki peregrinus, senkinek sem hívják és sehová sem való.

Társaim már többet tudtak nálam; ők amint meglátták az ajtón keresztül, elkezdtek viháncolni, suttogni: a Sus, a Sus! Tanárom megintette őket: senkit sem szabad csúfolni. Azzal megfogta kezemet – kedvence voltam –, s kiment a jövevényhez.

Tudhatta előre, hogy kéregetésről van szó, s nagyon könnyűszerrel lerázhatta volna a nyakáról; csak azon kellett volna kezdenie: „Mi kell, Sus bácsi?”, az elfutott volna, és egy fillérét nem kívánta volna többet.

Hanem az én tanárom a tréfa helyett komolyan lépett a peregrinus elé, s keményen rászólt.

– Mit keres ön itt megint? Minek jött megint vissza?

A nagy trabalis ember e megszólításra meghunyászkodott szépen, mint valami megriasztott fenevad; még a sipkáját is levette.

– Rogo humillime, professzor úr…

– Nem szereztem önt be félév előtt egy derék urasághoz? Nem fogadta akkor, hogy rendes életet fog élni, s most megint itt van?

– Rogo humillime.

– Mi baja volt ott? Nem ruházták, nem táplálták tisztességesen? Csakhogy ne csavarogjon a vallás gyalázatára.

Az ember megsunyta a fejét, s mint egy nagy kamasz diák, kit tanára szid, kezdett mentegetőzni.

– Rogo humillime, igen jól bántak velem, volt ennem, innom elég, ruhám is tisztességes; hanem… hanem…

– Nos, mit hanem? Álljon elő vele.

A peregrinus itt egyszerre visszatette magát előbbi bestiális dacos alakjába, s felcsapva fejére sipkáját, dühösen mondá:

– Bolondnak tartottak, s azt én észrevettem – s azzal megint felöltem rongyos ruháimat, s alá is út, fel is út, senkinek sem mondtam jó reggelt többet.

– Hát azután mit csinált?

– Három nap óta nem ettem.

– Hanem csak ivott?

– Igenis, ittam.

– Milyen rongyos. Nincs a városban több ilyen koldus, mint ön. Valóságos botrány.

A peregrinus hátracsavargatta a fejét, húzgálta a köpenyegét jobbról balról, mintha nem tudná egész bizonyossággal, hogy hol van ez elszakadva.

Ezzel aztán áttért korábbi ostoba humorába.

– Botrány biz ez. Scandalum. Hisz éppen azért jöttem nagyon tisztelt professzor úrhoz, hogy ha adna egy pár garast…

– Nem én, egy fillért sem.

– No, csak egy pár garast; no, ne haragudjék, rogo humillime; hogy a köpönyegem meg a csizmám megfoldoztassam. Lássa: ki van ez is szakadva; valami átkozott szegbe beleléptem.

Valóban nagyon rongyos volt a csizmája is.

Tanárom megszánta. Olyan nyomorúságos képet tudott csinálni előtte.

– No megálljon; pénzt nem adok, mert azt tudom bizonyosan, hogy megissza; hanem adok egy pár jó csizmát meg egy becsületes köpönyeget.

A peregrinus comicus zavarral vakargatá meg bozontos fejét.

– Rogo humillime; jó nekem ez a köpenyeg; inkább szeretnék egy pár garast, ha adna.

– Pénzt nem kap.

– De hát legalább ne hívjon így per „ön”; nevezzen te-nek, mint hajdan a kollégiumban, mikor inasa voltam, professzor úr meg contrascriba; minden ember csúfolt, csak professzor úr nem – ha önnek hív, azt gondolom, haragszik rám.

– Hogyne haragudnám? Lépjen ön a szobámba.

Ott az én kegyetlen haragos professzorom tetőtől talpig felöltözteté újra a meghunyászkodott fenevadat: adott neki tisztességes meleg kabátot, mely az ujja hegyéig eltakarta, egész csizmát és magas tetejű kalapot. Nem bámultam professzorom szigorú arcát annyira soha, mint e percben, midőn meg tudta állani, hogy rettenetes hahotára ne fakadjon, midőn Sust ilyen szépen felöltöztetve látja maga előtt, mint egy városi szenátort. Ő nem nevetett.

– Már most ezt a rongyos gúnyát kösse ön össze, s ajándékozza oda valami rongyszedőnek; meg ne lássam többet rajta.

Sus kezet akart csókolni, a tanár nem engedte.

– Takarodjék!

– Rogo humillime…

– Mondtam már, hogy pénzt nem kap… elmehet.

Sus megindult kifelé a folyosón, mi mentünk a classis felé vissza; egyszer visszaordít, oly hangon, mint egy megrettent víziló.

– Professzor úr, instálom: ennek a kabátnak a zsebében egy húszas van!

És mutatta két ujja közt tartva az ezüstpénzt nagy rémülettel.

Az én szigorú tanárom kegyetlen haraggal förmedt reá vissza. – Mondtam már, hogy takarodjék, s ne szóljon többet hozzám!

Azzal betette maga után az iskolaajtót.

A peregrinus sietve ment odább; az ablakon keresztül láttuk, hogy még az udvaron levette a fejéről a magas tetejű kalapot, s a kopott sipkát tette fel helyébe. Sehogy sem tetszett magának abban a tisztességes öltözetben.

Másnap megint abban a rongyos gúnyájában került elő; azt állította, hogy a másikat ellopták tőle, míg aludt. Hanem a tanodának tájára sem mert jönni. Félt a professzoromtól, jobban, mint akármelyik leckenemtudó gyerek.

Egyszer azonban egy fiatal tréfás praeceptor az utcán találkozva vele, azt találta neki mondani:

– No, Sus pajtás, férjhez ment-e már a nótárius-leány?

Az ember e szóra oly ádáz dühbe jött, hogy nekirohant ököllel a megszólítónak, azt bekergette a tanoda épületéig; ott a diákok ijedten becsukták a vasajtót, és tíznek is dolgot adott, hogy ő egymaga be ne feszítse azt vállával.

Akkor felszakított egy követ a járdából, mely az udvaron végig volt rakva. Más embernek csákánnyal is dolgot adott volna azt kivenni, ő kiemelte a tíz körmével. Azzal a kővel kezdte el döngetni a tanoda vasajtaját, átkozódva, hogy mind az egész tintanyaló világot meg fogja odabenn ölni. A kőcsapások helyei máig is láthatók a vaslemezeken.

A gonosz lármára sokan összecsődültek, de senki sem merte a dühödt embert megtámadni; világos volt, hogy akit azzal a kővel megüt, azt semmi diák sententia meg nem gyógyítja többé. Már szó volt róla, hogy a vármegye segítségét kell igénybe venni, s nagy volt az aggodalom, hogy nem fogja-e Sus azt a néhány hajdút is megöldösni, ha ellene hozzák.

Ebben a percben érkezett oda az én professzorom. Amint azt meglátta a dühöngő, egyszerre eldugta a háta mögé a követ, s ott leejtette a földre, mintha a kezében sem lett volna.

A tanár egy szót sem szólt neki, hanem egyenesen odament hozzá, megfogta a gallérját, egyet fordított rajta, végigvezette az udvaron egész a kapuig; az ember mindent engedett magával tenni ellenállás nélkül.

Ott elereszté a tanár, és azt mondá neki azon a szigorú hangon, melyen bennünket, kisfiúkat szokott megfeddni:

– E pillanattól fogva megtiltom önnek, hogy ebben a városban többé megjelenjen. Most rögtön elpusztuljon innen, és vissza ne merjen többé térni soha.

Az ember elhallgatott, elsápadt e szóra; azután sírva fakadt és továbbment, két öklével törölve szemeit.

Voltak kíváncsi emberek, akik messziről kísérték, s látták, hogy csakugyan eltávozik a városból; a hídon túl még egyszer megállt, mintha valami ok nélküli reménye volna azt hinni, hogy még visszahívják, azután duzzogva, morogva ment odább…

…Sohasem mert többé abba a városba visszajönni. Pedig de szép földet beutazott azóta.

Nincs Fényes Elek Statistica Geographiájában az a falu, melyről ő tapasztalás szerint ne tudná: milyen urak, milyen szegény emberek laknak benne, hogy hívják benne a papot meg a rectort.

Huszonnégy esztendeje múlt annak, hogy először láttam; másodszor az úton találkoztam vele, rút locspocs időben; én gyorskocsin utaztam (értsd: gyalogoltam a sárban, és segítettem a kereket kiemelni a kátyúkból), ő pedig jött utánunk gyalog és lassacskán utolért. Már messziről lehetett bámulni csoda termetét: ugyanaz a köpenyeg volt most is rajta, amit legelőször láttam a nyakában, csakhogy az akkori szakadás most már az egész hátán végig, fel a gallérjáig hasadt; olyan volt vele, amint a szél hol az egyik, hol a másik szárnyát lebbentette meg, mint valami nagy bagolyfejű lepke, melyet az eső levert a földre, s lucskos két szárnyát húzza maga után, igyekezve.

Én ráismertem, ő persze énrám nem.

A peregrinus most is olyan pufók volt: keveset változott. Feje nem szürkült, haja el nem hullott. Ha gyéren lengő hajszálaimra gondolok, szégyellem magamat előtte.

Beszédbe elegyedtünk, kérdezém tőle, hogy most is peregrinál-e még.

Ez ellen tiltakozott: most már nem olyan hiábavaló ember, mint azelőtt volt, szolid mestersége van, amiből él, nem terhe az emberiségnek többé, kézimunkával és kereskedéssel keresi tisztességes táplálékát – írótollakat metsz, azokat hordja faluról falura.

Ez bizony elég hasznos munkálkodás. Magam is vettem tőle egy csomag tollat, amire az úton különös szükségem volt.

Kérdezém, hogy mikor látta hajdani professzor uramat.

Ez a kérdés kellemetlenül látszott rá hatni. Azt felelte, hogy amióta a tanár úr megtiltotta neki abba a városba visszatérni, nem merte ott magát mutatni többé; „de – hozzátevé ravaszul – most meg fogom őt tréfálni. Más városba tették át professzornak, s onnan nem tiltott ki, majd hogy fog szidni, ha meglepem”.

Azzal előkeresett gúnyájából egy csomag szépen megmetszett hollótollat, s gyönyörködve mondá: „Ezt neki gyűjtöttem össze, tudom, hogy nagyon szeret hollótollal írni. De hogy le fog az engem majd hordani, ha meglát!”

– Ön úgy tesz, mintha örülne annak a szidásnak előre, amit kapni fog tőle.

A peregrinus elkomorodott e szóra.

– Lássa ön: ez az egyetlen ember a világon, aki úgy szólt hozzám mindig, mint emberhez; igaz, hogy szid, fedd, dorgál – de nem csúfol, mint más.

E néhány szóban volt elmondva a szegény Susnak egész életfátuma.

Azzal elhagyott; bocsánatot kért, hogy nem kísérheti a gyorskocsi járását, de neki előre kell sietni, mert még nagy út vár reá. Nagyobb is várt reá, mint gondolta; az úton kegyetlen hózivatar lepte meg, s odafagyott.

Tehát mégsem láthatá meg újra kegyetlen szigorú professzorát, akitől olyan jólesett volna neki még egyszer szidást hallani.

Elébb meglátta azt a boldog világot, ahol a bölcsek tudománya s a bolondok bolondsága egyforma füst és pára.