Senor Esteban de Bandoz és senor Juan de Cavalor példás jó barátok voltak.
Mindenki elismeré róluk, hogy elválhatatlanok, hogy egymás nélkül nem is élhetnek, s neveiket nem is lehet egymástól elválasztva kimondani.
Egy „közös üzlet” társai valának, anélkül, hogy egymást megcsalták volna, vagy egymás szerencséjére irigyek legyenek.
Úgy éltek, úgy jártak együtt, mint Castor és Pollux, mint Orestes és Pilades.
Senor Esteban de Bandoz szolgáltatá az üzlethez a nyersanyagot, senor Juan de Cavalor pedig kidolgozá azt; s mindkettő szenvedéllyel űzé a maga mesterségét, s ha egy kancsó ó-xeresi mellett tűzbe jöhetett, ki nem fogyott annak részletezett magasztalásából.
Szükséges pedig tudni, hogy senor Esteban de Bandoz volt a toledói vérbíró, senor Juan de Cavalor pedig – a hóhér.
Az pedig kétségtelen dolog, hogy egy becsületes hóhérnak, ha tisztességesen meg akar élni, főszüksége van egy hivatását értő bűnvádi bíróra, s viszont egy pontos és rendes bűnvádi bíró, ha azt akarja, hogy minden illendő kerékvágásban menjen, nagyra lehet vele, ha egy derék, kitanult hóhért számíthat ismerősei közé; mint vala ez az eset 1656-ban Toledóban.
Bámult azon az egész világ, mily rettenetes gyorsasággal folytak le a perek e két férfiú idejében; milyen rövid szenvedése volt Toledo környékében minden tolvajnak, útonállónak, milyen pontos és rendes igazság szolgáltattatott a legrövidebb úton minden valahol felfedezhető boszorkánynak, ördöngösnek, eretneknek, káromlónak és házasságtörőnek, kik a hetirend változatossága tekintetéből a nagyérdemű közönségnek a seprűztetés, bélyegsütés, nyelvkivágás, nyakazás és megégetés látványát nyújthatni valának szerencsések.
Senor Juan de Cavalor minden seprűzésért kapott a várostól két ezüst durost, bélyegsütéssel összekötve négyet, egy egyszerű nyaklevételért két arany moidorest, valamely tag előleges levágása mellett még két dublont; egy teljes ornátusú megégetésért pedig tíz aranyat.
Azt tehát nem lehet tagadni, hogy senor Esteban de Bandoz részéről a gyöngédség legérzékenyebb nemének tekintendő, hogy ő tisztelt barátjának e jövedelmező foglalkozását soha megakadni nem engedé, sőt inkább figyelmét a körül fekvő vidékre is annyira kiterjeszté, hogy alig volt olyan hét, melyben don Juan de Cavalorért innen vagy amonnan szekérrel ne jöttek volna, hogy más városba elhordják, mint valami híres gyakorló orvost nagy epidemia idején.
De azonkívül is nagyon örömest dolgozott e szakban senor Juan; azt meg kell róla vallani, hogy nem annyira a várandó tiszteletdíj, mint inkább a művészetéhez láncoló szenvedély sietteté őt a számos megrendelések pontos és lelkiismeretes végrehajtásában.
Mikor a tömérdek összegyűlt sokaság előtt felállhatott arra a magas színpadra, ahonnan igazi tragédiákat szoktak mutogatni, mikor felgyűrhette izmos karjairól kétfelől a vörös inget, mikor kezébe vehette az ismerős szerszámokat, olyan boldog elégültség ült orcáján, s ha áldozatai netalán ordítottak, ő azt mint művészete iránt tanúsított elismerést és hódolatot fogadta azok részéről.
Különös kedve telt abban, hogy mikor pallosával egy fejet leütött, azt akkor hirtelen felkapta üstökénél fogva, s annak túlvilági dühtől és halálkíntól vonagló arcába nézhetett – ilyenkor vonásai nem voltak kellemesek, de ettől a gyönyörtől éppen irtózatosakká váltak.
Egyszer Toledótól félnapi járásra volt senor Juannak egy kis szereplése. Egy csoport szegény ördögöt kellett neki kivégezni, akik alamizsnát kéregettek az utasoktól – persze pisztollyal kezükben.
A feladatot nem lehetett egy nap alatt elvégezni, sokan voltak, és időt kellett nekik hagyni, hogy a mulatságot teljes mértékben élvezhessék.
A legelső elítélt volt egy Squirro nevű vásott siheder, ki, amint meglátta a hóhért, vidáman kiálta rá:
– Eh, senor Juan, hát hogy érzi ön magát?
A nép kacagott e kérdésre, ami senor Juan büszkeségét nagyon ingerlé.
– Ostoba kölyök, én csak érzem magam valahogy, de majd azt mondd meg, hogy mint érzesz te engemet?
Erre a tromfra megint kacagott az érdemes közönség, s senor Juan meg volt elégedve magával. A fickót leülteté a kisszékre.
– Hát senor Juan – kérdé Squirro vigyorogva –, hány fej van most a rováson?
– A tieddel együtt tizenkettő.
– Eltart az ma, meg holnap, ugyebár?
– De el is végzem, ha az idő kedvez.
Squirro röhögni kezdett:
– Hát a szép feleség, a kis senora Juanita, mit csinál azalatt odahaza?
A hóhér e bolond kérdésre mérgesen húzta össze szemöldeit, s marokra kapta a pallost.
Squirro még egyet mondott neki:
– No, hát tudd meg te vén bolond, hogy amíg te itt mást alacsonyabbá tész egy fővel, azalatt senora Juanita és senor Esteban de Bandoz otthon magasabbá tesznek téged egy pár szarvval.
A következő percben lerepült a rabló feje.
A hóhér dühösen kapta azt föl a fövenyről, hogy szokás szerint szeme közé nézzen, s íme, most a leütött fő vigyorgott csúfondárosan őreá, pokoli gyönyörérzettől eltorzulva, s a hóhér arca rángatózott halálos düh és vesztő kín miatt, mintha az volna helyéből leütve, s valami ördöngös szemfényvesztő kicserélte volna őket.
A nagyérdemű közönség rengeteg hahotába tört ki erre a tréfás jelenetre, ami senor Juant annyira kihozta sodrából, hogy földhöz csapá a pallost, leszállt az állványról, s összeszedvén szerszámait, öszvérre ült, s otthagyá a többi tizenegy nyomorult tolvajt; csináljon velük a nemes tanács, amit akar. Ó szalad öszvérhalálában Toledóba vissza.
Most kezdett el előtte világosodni minden. Hát ezért az a rettenetes nagy barátság senor Esteban részéről! Hát ezért iparkodik az egész Arragonia tolvajait mind rendre elítélni, hogy amíg a férj a status szolgálatában távol van, azalatt a szép menyecskét háborítatlanul vigasztalhassa!
A bakó késő éjjelre ért haza. Háza szokás szerint a városon kívül lévén, észrevétlenül térhetett be; szobájának kertre nyíló ablaka ki lévén világítva, azon betekinte, s igen elevenen látta, hogy egy gazdagon megrakott asztal mellett ketten ülnek; az egyik a felesége, a másik senor Esteban; mégpedig nem átellenben, hogy az asztal közöttük volna, hanem egészen egymás mellett, hogy az alcade karjával átölelhesse a szép Juanita karcsú derekát.
Annyira meg voltak pedig abban nyugodva, hogy senor Juan most és holnap délig hivatalos kötelességei által van elfoglalva, hogy még csak őröket sem állítának az ajtókba. A hóhér bejöhetett, anélkül, hogy cselédei észrevették volna; azok bizonyosan aludtak, vagy részegek voltak már.
Senor Juan szerszámai között keresgetett. Szép volna ugyan pallossal egyszerre leütni mind a két fejet, mikor egymáshoz hajolnak, de annak nagyon hamar vége van. Ezt tudja a hóhér hosszas gyakorlat után. Mást gondolt ki. Elővette a bélyegvasat, amivel a gályarabokat szokás megbélyegezni; egy akasztófa van rávésve; azt a konyhán megtüzesíté a vacsoráról fennmaradt parázsban, aztán a félig nyitott ajtón keresztül belopózott nesztelenül szobájába; ott elrejtőzve hallgatózott a függönyök mögött.
A szerelmes alcade ölében tartá a rózsaarcú Juanitát, azokkal a kláris ajkakkal, azokkal a gránátszemekkel, s kéjittasan suttogott hozzá:
– Még egy csókot, Juanitám.
Azt megkapta.
– Még egy csókot szép Juanita.
Azt is megkapta.
– Ah, még egyet.
No még azt is.
– Nesze hát még ez az egy! – ordítá senor Juan előugorva, s úgy nyomá a tüzes billogot az alcade képes ábrázatjához, hogy azt majd a nehéz nyavalya törte ki ijedtében. Azzal a hóhér kiugrott ismét az ajtón, s elszaladt világgá. Hogy azontúl mi lett belőle? Arról már nem értesültem; hanem hogy senor Esteban de Bandoz holta napjáig viselhette az akasztófa bélyeget a bal pofáján – ez már bizonyos.