Mióta a nagy Plato kimondá, hogy az ember nem egyéb, mint kétlábú tollatlan állat, világos dolog, hogy tollas és tollatlan kétlábú állatok között nagy a különbség.

Amazok közé tartoznak a struccok, gólyák és pelikánok, melyek szárnyaikban hordják a tollat; hasonlóképpen nemes kortes atyánkfiai, kik ugyanezt kékre, zöldre festve kalapjuk mellett viselik; nemkülönben az írók minden nemei és fajai, melyek a tollat füleik mellé dugva mutogatják; a tudósok, kiknek tulajdonképpen csak a kaputjok tollas, s az úgynevezett jó férjek, kik téli estéken kedélyes rokkahang mellett a tollfosztás nemes gyönyöreit segítik élvezni, míg az ellenlábasok osztályában minden rendű és rangú táncmesterek és kötélverők, hajóslegények, pálinkafőzők, népszónokok, szuroköntők és általában mindazon nemes természetek, melyeknek nem jut alkalom magukat betollazhatni, foglalnak kisebb-nagyobb helyet.

Jelen sorok írójának van szerencséje ezen osztályok egyikébe sem tartozhatni, miután egy csetepaténál a spanyol örökösödési háborúkban egyik lábát elhordta a szakállas golyóbis; az egylábú állatokról pedig sem Plato, sem a Duzsárd nagynevű írója egy szóval sem emlékszik.

Ilyeténképpen ki levén felejtve az emberiség catalogusából, lógva a semmiben, mint Mahomed koporsója, mit tehessen szegény sánta lélek egyebet, mint hogy azokra, kiket lábaiknál fogva embereknek hívnak, irigykedjék, s őket rágalmakkal kisebbítse.

Őszinte vagyok, de ez már nekem nyavalyám, mint Hugo Károlynak a dicsekedés, és egyikünk sem tehet róla.

Én ugyan csupán a magam számára szoktam az embereket rágalmazni, privát szenvedélyből, melyet nem bírok magamról levetkőzni, s annyira még nem qualificáltam az orrfintorgatást, hogy azt emberijesztésre használjam, s ha csak e fiatal szerkesztő mágneses álmomban meg nem ígérteti velem, hogy olvasói előtt nyilvánosan kötélen fogok táncolni – egy lábon: eszem ágában sem lett volna, hogy valaha a Népvilág tisztelt olvasóit ijesztgessem. Azonban szavamon fogtak, e fiatal úr addig fenyegetett, míg be nem váltottam ígéretemet, már most ő lássa, ha olvasói kétségbe fognak esni.

Ezennel tehát kezdődik az emberszólás:

Első rágalom
EGY FÉRFI, KI MINDIG PÁRBAJT VÍV

Soha olyan vérszopó hiénát, mint az én Bankó Lajos öcsém, mióta megházasodott. (A néven ne tessék megütközni, szép név volt az, míg börzeárfolyam meg nem rongálta, s a zsidók hittek benne.)

Én nem tudok ráismerni, úgy elváltozott. Nőtlen korában a galamb is griffmadár volt hozzá képest, ki a légynek sem ártott s képes volt a legbosszantóbb vexát elszívelni (mire bizonyság az, hogy két egész hónapig lakott a F–ts-házban). A nagyvilágban ő volt a társaság bűnbakja, akinek a contójára pulykapirossá nevette magát ebéd-vacsorakor a bort ivott sereg – az volt istenesebb, ki legtöbb élcet mondhatott rá, s hogy ilyenkor leggyöngébb érzelmei (pedig azok voltak nagy rakással) sem maradtak kímélve, valószínű dolog. De mindezeket ő éppen fel sem vevé, sőt ily alkalommal oly jó kedvvel tudott saját rovására a többivel együtt röhögni, miképp az ember azt hihette volna, hogy őt mindaz rendkívül mulattatja, amitől más lélek embert ennék és tüzet okádnék.

Voltak, kik néha gonosz akaratból rá akarták beszélni, hogy ne hagyja magát, de Bankó öcsém ilyenkor annyi dictiót tudott könyv nélkül a párbajok célszerűtlensége felől, s annyira csordultig volt keresztyén felebarátai bocsánatkészséggel, hogy könnyebb lett volna valakit egy itce vízzel lerészegíteni, mint őt megbántója ellen feltüzelni.

Ő volt az, ki soha színházban nem pisszegett, kinek soha más véleménye nem volt, mint a szomszédjának; ki minden szerkesztő előtt le szokta venni a kalapját – egyszóval: rettentő félénk és jámbor ember volt.

Azonban minden rútul megváltozott, mióta a fiú feleséges ember.

Garázda, házsártos, ákácius lett egyszerre (persze odahaza), finnyás, mint egy parvenü; kötekedő, mint egy előfizetőtlen lap referense; impertinens, mint egy mazur-előtáncos; és dörmögő, amilyen csak egy férj lehet – otthon.

Legalább ilyféléket beszéltek róla a szállongó hírek.

Annyi azonban históriai igazság, hogy tekintetes Bankóné asszonyság szakácsnéja egyszer és másszor különös dolgokat hallott a kulcslyukon keresztül, melyeket, minthogy titokban akartak maradni, nagyon sokan tudnak.

Bankóné asszonyság egyike volt hajdankori kolera előtti ismeretségeimnek, kin legelőször tanultam a szépet tenni, mikor külhoni utazásomból visszatérve, a praefectust lerázhattam nyakamról.

Díván Euphemiának hívták az áldott lelket, míg meg nem tekintetes asszonyosult; hajdanában nagyságos uramatyám úriházánál nevelkedett – nem tudni, minő qualitásban –, később jól megnővén, a méltóságos mama kisasszonyainak társalkodónéjává neveztetett ki, mely hivatalban kisasszonyhúgaim szeretetreméltó capriceait tűrve, élt hosszú esztendőket, melyeknek folytában egy quietált major, ki gazdag volt és amellett éktelenül ragyás, miután legkisebbik kisasszony húgomtól, kit előttem két esztendővel keresztelt maga az esperes Georginának, solemniter kosarat kapott, úgy megharagudott, hogy bosszújában Euphemiát megkérte és elvette. Persze, hogy nem élt esztendeig.

Rövid idő múlva Bankó öcsém megismerkedett Euphemia financialis állapotával, s nyomára jött, hogy tízezer forintja van készpénzben, készülőben levő pénzben talán több is, s mindennek az lett a vége, hogy Bankó öcsém megházasodott. Ez volt rá nézve a tropicus capri corni.

Egy napon (sőt még tán reggel volt; ez az ostoba paraszttermészetű nép sehogy sem tudja magát alkalmazni a bon ton szabályaihoz; felkel, mikor a nobel világ még javában aluszik; délt mutat, mikor a hauta crëme még a reggelihez készül, s feküdni megy, mikor a fashionable ember ebédhez ül), tehát egy reggel, midőn kandallóm vidám melegénél fauteuillemben ülve, csokoládémat szörpölgetem (a kandalló füstölt, a csokoládé pedig keserű volt), egyetlen megmaradt lábamat az asztalnak vetve, helyzetem comfortját azzal rongáltam, hogy a divatlapból humoristicus dolgokat olvastattam fel magamnak (biztosíthatom szerkesztő urat, hogy e felolvasásában sokszor keresek mulatságot, mert tudvalevő dolog, hogy morva komornyikom egy drága kukkot sem tud magyarul, s ezt hallani aztán, ha fennhangon elkezdi olvasni a gyilkoségető novellát, melyből egy szót sem ért, s mellé látni a savanyú morva pantomimicát, mellyel azt a legfonákabbul illusztrálni törekszik: e declamatorius cigánykerék-hányásnál magának a halálos spleennek is füléig repedne a szája nevettében), tehát öltem az időt, midőn minden bejelentés nélkül, mire hajdani ismeretség bizalma jogosítá, rám ront Bankóné asszonyság iszonyú derangirt állapotban, a shawlja visszájárul felkötve és pláne kesztyű nélkül. (Meglehetősen megbarnultak a kezei, mióta férjnél volt.)

– Ah, édes Ó úr! Végem van, oda vagyok!

(Közbevetőleg mondva, ne méltóztassék azon hiszemben lenni, mintha ez az Ó, mely iratom végén ragyog, valami szeszélyes álnév hieroglyphja lenne; ez valóságos tisztességes vezetéknevem, melyhez oly úton-módon jutottam, hogy üdvözült nagyapámat, ki becsületes serfőző volt, mielőtt magyar nemessé aranyoztatta magát, Altnak hívták, s innét fordíttatta nevét magyarra, Ó-nak, mely annyit tesz, mint régi. Kétségtelenül legrövidebb név a világon, melynek mását John Bull hazája sem állítja elő.)

Tehát az asszony, úgy láttam, hogy szeretné, ha el tudna ájulni. Inték a morvának, hogy tegyen neki széket.

– Ah, édes Ó úr! Nézze csak, olvassa e levelet! – sipánkodék a jó hölgy nagy prosopopoeiával, s egy meggyűrt levelet tett le elém az asztalra, zsebkendőjével hol a szemeit, hol az orrát törülve. (Ah, milyen prózai dolog az a sírás, milyen vörös lesz az embernek az orra tőle!)

Alig várta, hogy végigolvassam a levelet. – Hát látott ön ilyen iszonyú tigrist? – kérdezé kezeit kulcsolva.

– Megvallom, hogy nem láttam. – Bankó öcsém azt írta a feleségének, hogy ma reggeli nyolc órakor a budai hegyek között élet-halálra vívni fog N. N. urammal (itt egy vad pávián nevét írta oda, melyet sem annakelőtte, sem annakutána nem hallottam).

– Mit csináljak, én uram Istenem? – jajveszékelt a hölgy, mikor látta, hogy meglepetésemben a kezemben levő csípővasat nem nyeltem el.

– Menjen haza, madame, és olvassa Lamartine-t.

– Könnyű önnek tréfálni, de Lajit megölik, megcsúfítják, agyonszúrják, s mi lesz énbelőlem?

– Ugyan, Euphemia, ne akarjon hát elbolondítani, tisztelje ősz fürtjeimet; hitessen el ilyesmit fiatal szerkesztősegédekkel, vagy orvosnövendékekkel, de ne énvelem. Ön férje csupán érdekessé akarja magát tenni, hisz a tranchirkésen kívül egyéb fegyver sem volt a kezében soha.

– Dejszen Laji igen heves vérű ember, neki igen sok párbaja volt már, tudom: maga kivallotta, sebeket is kapott.

– Ha csak a borbély meg nem metszette borotválás közben.

– Istenem! Hisz én önhöz vigasztalásért jöttem, nem hogy kicsúfoljon.

– No, Euphemia, hisz azért ne haragudjék; tudhatja, hogy én nőktől sohasem tagadtam meg a vigasztalást, hogy ezúttal éppen a gúnyt találom kegyed keservei leghatályosabb ellenszerének (volt idő, mikor mást találtam, hanem azt hagyjuk abba, az nagyon régen volt). Legyen megnyugodva afelől, hogy ha Laji valakivel csakugyan verekedik, úgy azon valaki nem lehet félelmesebb vadállat egy hímszúnyognál, s választott fegyvere hihetőleg légycsapó lesz vagy vízipuska.

De hiába! Az asszonnyal nem lehetett elhitetni Laji jámborságát, s mindaddig meg nem szabadultam tőle, míg kezem írását nem adtam, hogy mekkora sebet fog kapni Laji a hátára vagy akárhova máshova, én akkorát hagyok az orromon hasítani. Ez megnyugtatta végre, és elment. Szegény asszony! Úgy szerette azt a himpellért. A nők sohasem szűnnek meg szeretni. – Nem reményleném, hogy valaki e „sohasem” szóban célzást vélne észrevenni Euphemia 49 éveire, hisz én magam is éppen annyi idős vagyok, legfiatalabb kisasszony húgom pedig kit maga az esperes keresztelt Georginának, pláne két évvel több.

Mint jó előre megjövendölém: Bankó öcsém késő este vetődött haza; egy csontja sem hiányzott, hanem tetőtől talpig részeg volt. Euphemia afölötti örömében, hogy Lajikája nem fej nélkül jött haza, nem sokat törődött annak rendkívüli bóbitájával, s félrebeszéléseinek okát hajlandó volt a lelkiismeret mardosásaiban keresni, erős hiszemében azon szerelmetes hazugságnak, hogy Laji ma reggel fenntisztelt ellenfelét úgy lekaszabolta, hogy abból többet – ha csak az angyalok nem – embert ugyan senki sem csinál. Egy hétig azután azon imádkozott a szegény asszony, hogy bárcsak azon boldogtalan ellenfél, kit Laji úgy feltrancsírozott, meg ne haljon férje lelkére; ami csakugyan nem is történt meg; gondja levén a sorsnak arra az egyre, hogy aki nem született, meg se halhasson.

Ilyen ludat csinált Bankó öcsém az ő áldott feleségéből, valahányszor excedálni akart. Minden héten volt valami párbaja. Euphemia reggelenként egyre-másra ilyen tartalmú cédulákat talált asztalán: „Ha holnap reggelig vissza nem térek, sirass meg; mert többé nem látod – Lajidat” – ismét másik: „Midőn e sorokat olvasod, már én akkor talán a halál hideg küszöbén állok, s ott is rád emlékezem” – majd megint: „Imádkozzál érettem, könyörögj az égnek, hogy fegyverem szerencsés legyen. Iszonyú bűnt megtorolni megyek; ha meghalok, tudd meg: hogy az teérted történik és a szent becsületért.” – A szegény asszony ilyenkor majd a várost vette fel siralmaival, Bankó öcsém pedig késő estig tivornyázott korhely pajtások és szegődi táncosnők társaságában; tudva, hogy ha épkézláb hazatér, honn nemcsak hogy szidást nem kap, sőt ölelő, tárt karok fogadják. Egyszer azonban ily alkalommal egy falhoz vágott borospalack forgácsai oly szerencsétlenül találtak Bankó öcsém képének röpülni, hogy rögtön egész arcát, nyakkendőjét és mellényét elborítá a vér, s másnap arca úgy nézett ki, mintha chaldeai betűket írtak volna rá. Ez idő óta Euphemia tökéletesen hitt a duellumban; csak azt nem bírta megmagyarázni: vajon gereblyével vagy tojáshabverővel duellálnak-e ott, hol az ember ily cifra sebeket kap.

Ez így tartott hat hónapig.

Végtére is én voltam az első, ki meguntam a dolgot, nem is annyira a kénytelen vigasztalás miatt, mint azon bosszúságból, hogy ez az ember fél év óta mindig egy élcen nyargalózik. Nem, Bankó öcsém! Találj ki már mást, ez elég sokáig tartott. Egyszer tehát, midőn Euphemia ismét szívszakadva iramodott hozzám a rendes baj panaszával, s éppen azt akarta tőlem megtudni, hogy mi vérengzőbb állat az oroszlánnál, hogy Lajit ahhoz hasonlíthassa, megkérdém tőle, hogy nem volna-e kedve velem együtt a viadal helyén megjelenni, s ezáltal a veszedelemnek elejét venni.

A madame kapott az ajánlaton. Rögtön bérkocsit hozattam, fogtam a mankómat, felültünk, és legelőször is hajtattunk az Akácfa utcába; itt lakott Ludmilla kisasszony, táncosnő a német színháztól, ki Don Sebastianban szokta a fátyoltáncot másodmagával járni, hogy akármely szmirnai bajadér se különben. Bankó öcsém ennek szokott incognito koszorúkat hajigálni a karzatról, s gyakran lehete a deli bajadér tánca végeztével egyetlenegy szál tapsot hallani a galérián. Az Bankó öcsém volt. Ludmilla kisasszony pedig oly bókot vágott vissza érte az egész közönségnek, mintha minden mécs egy-egy claqueur-chef lett volna, mely az ő pas de merveille-jeit halhatatlanítani született.

A tisztelt mamsell nem volt otthon; szobaleánya, ki az ajtót kinyitá, mindaddig nem tudta, hogy hova ment, míg egy tízpengőst tenyerecskéjébe nem szoríték; attól nagy nehezen eszébe jutott, hogy a halhatatlan művésznő most alkalmasint a Városligetben lesz.

Mentünk tehát a Városligetbe. A sétány alatt egy üres bérkocsi állt, itt mi is kiszálltunk, s én Euphemiával lesántikáltam egész a tópartig, hol magányosan elhagyatva, egy fűzfa alatti padon valami fehér alak ült.

Messziről ráismerék a színpadok és choreák királynéjára, s egyenesen nekitarték.

A Tündér Ilona úgy látszott, mintha nem akart volna bennünket bevárni, hanem rákiálték:

– Ah, bon jour, mademoiselle! De ne szaladjon hát, az Isten áldja meg, hisz látja, hogy kettőnknek van három lába.

Megállt. – Ah, kegyed az, Herr von Ó? – sipegé nyájas coulissa-mosollyal. – Hol jár itt ily korán?

– Hála Istennek, hogy még korán járok; egy fiatal barátom e helyen párbajt akar vívni, azt kell megakadályoznom.

– Párbajt? – viszhangzá Ludmilla kisasszony, s el nem tudta találni, hogy milyen képet csináljon e szavaimra: párbajt! – És kicsoda?

– Ennek a fiatal hölgynek a férje, aki itt a karomba csibenkedik: az a bohókás Bankó Lajos, hogy a tatár vigye el!

Az én táncosném kicsinyben múlt, hogy nem skizzírozta magát e szóra; de megfogtam a kezét.

– Lássa kegyed – mondám –, ez a vérszopó vadállat oly kényes a point d’honneur dolgában, hogy mihelyt valaki görbén néz rá, mindjárt provokálja. Csupa tréfadolgokért több embervért kiontott már, mint Báthori Erzsébet.

Euphemia bizonyítá, hogy úgy van. Ludmilla pedig olyat csípett kezemen, hogy elsikoltám magam.

– Emberdobogást hallok, ha nem csalódom. Óh, maradjon itt, kérem, szép kisasszony, kegyed is segítsen nekünk ezt a jaguárt lebeszélni véres szándékáról, szép hölgyek szavai mindig hatályosabbak szoktak lenni ilyen alkalommal, mint férfiak hideg észlelései.

A kisasszony kénytelen volt engedni a szép szónak, hacsak egyik kezét a tenyeremben nem akarta hagyni, amivel megjártam volna.

Mindhárman leültünk egy közel bosquet alá. Euphemia engem fogott, én pedig Ludmillát fogtam.

Kis idő múlva iszonyú füttyhangot hallánk közeledni, gyilkos, cifra csikós nótát, úgy kikanyargatva, hogy akármelyik ceglédi kisbéres se szebben. A fütty később a torokra kezde szállni s hangzék a legbájosabb borjútenorban „Óh, égi üdv, te vagy csupán”…

– Ez már hidegvér – mondám –, halálos párbaj előtt így megütni a magas E-t. – Az én hölgyeim pedig reszkettek, egyik jobban, mint a másik. Mindenik tudta, miért?

Végre előtűnt az én párbajt vívó pacsirtám, s mintha bizonyos volna dolgáról, egyenesen a bosquetnek tartott, melynek ágain keresztül fehér ruhákat látott átcsillámlani, saját feketeségemet észre nem véve.

Itt megállt, bal kezét szívére tette, s nyakát félreszegve, felmeredt szemekkel éppen odaért már, ahol „lelkem az égbe szálla”, midőn Euphemia nem tarthatva tovább magát, kirugaszkodik a bokorból, s Bankó öcsémet úgy nyakon öleli, hogy az rögtön sóbálvánnyá változott.

Még soha embert ijedtében meghalni nem láttam; de most hittem, hogy látni fogok.

Annak a tátva maradt szája a benneszakadt trillával, a halálfehér képe, felmeredő haja, megfagyott szeme, szétdermedt ujjai: valóságos eleven múmia.

– Megijedtél tőlem, ugye rossz ember? – feddé szelíd szemrehányással Euphemia –, már megint verekedni akartál, nem elég volt engem eddig búsítani? Te, te rossz ember!

Bankó beszélni látszott, de ez olyanformán ütött ki, mint mikor az ember kénégeny-álomból ébred föl, s azt hiszi, hogy igen okosat mond.

– Én – imádott Phémi – talán – nem – haragszom – akarom mondani – ne haragudj – nem erre – hiszen – sehogy – ma délután (NB. még reggel volt) – a tenger – akarom mondani, a piac – gyalog – az óra – felment a toronyba – kitörte a lábát – (Bankó öcsém ijedtében arról akart beszélni, amit útközben hallott, hogy a piacon az órásmester leesett a toronyból).

Féltem tőle, hogy most mindjárt valami otrombát talál hazudni s elárulja magát, s egyik kezemen mankómat, másikon a kékre-zöldre sápadt Ludmillát vezetve, eléje bicegtem én is.

Amint a fiú minket is meglátott, tökéletesen odalett és megnémult, mint Tigris Robertben a királyleány.

Magam pedig, hogy az érdekeltek megzavarodását elsimítsam, roppant komoly dictiót tarték a fiúnak a párbajok célszerűtlensége s az embernek saját maga és családja iránti kötelességei felől.

Megmondám Bankó öcsémnek, hogy ha máskor élethalálra párbajt akar vívni, azt ugyan okosan teszi, ha – mint jelenleg is – tanúk nélkül végzi el; hanem még okosabban teendi, ha ily gyilkosságok színpadául kevésbé nyilvános helyeket választ. Ó azonban mennyre-földre esküdött, hogy sohasem bánt többet senkit.

– Hát – igazság! – ellenfeleddel mi fog történni? – kérdé Euphemia, miután férje szakállát könnyeivel és csókjaival illően benyirkosítá.

– Majd mi ketten elbánunk vele – mondám, karomat nyújtva a szabadabban lélegző Ludmillának, melyet ő azonban – dicséretére legyen mondva – el nem fogadott.

És ezen idő óta mind a hárman borzasztóan apprehendálnak rám. Euphemia azért, hogy férje párbajaiban kételkedtem, Bankó öcsém és Ludmilla pedig – Isten tudja miért?

Bankó öcsémmel, ha találkozom az utcán, úgy köszön, hogy rám se néz, morogva magában: te sánta ördög – Ludmilla még a színpadról is oly szemeket vet rám, ha meglát, mintha apját-anyját öltem volna meg; szintén látom, hogy másféllábú jambusnak nevez, ha maga van; Euphemia pedig már messziről szemrehányó ujjakkal fenyeget, mondva: „Ön, ön Istentagadó!”